A nyár is
elkövetkezett. A Sándor vezette vacsorázó társaság már sok jót evett meg
együtt, amikor az országot egy kis szerencsétlenség környékezte. Hárman akartak
vízi kormánybiztosok lenni, és véletlenül - mily kellemetlenség - csak egy
várost öntött ki a sok rakoncátlan folyó, állóvíz, patak. Csak egy vidéket
kellett rendezni, és nagyobb csúfság nélkül nem lehetett kormánybiztost
kinevezni, csak egyet. És mind a három férfiúnak kitûnõek voltak a tehetségei:
kettõ az anyagi tönk szélén állott, ezeket állami érdek lett volna restaurálni
- egy víz- és földszabályozás keretében - a harmadik, bár oly jó módban élt,
hogy majd szétpukkant, éhes volt, tenni vágyott.
A három
érdekeltség - nem a szerencsétlen vidék - három hatalmasság ugyancsak a talpára
állott, keményen dolgozott, már-már az egymás fülébe harapott.
Ez volt az
az idõ, amikor az ország megingott, ismeretlen erõk alapjában megrengették, az
ellenzék kitûnõen érezte magát, a kormány bizonytalanul. Igaz, hogy kellemetlen
törvények hozatala esik össze ez idõvel. Robin Sándor maga is egy
izgatottságban élt, mindig harcra készen ott állott az elnöki emelvény elõtt,
és tõle telhetõleg gorombáskodott, különösen az ellenzéki ügyvéd képviselõkkel.
Szeretett volna egy párbajt, nem az elõrehaladás, nem a reklám kedvéért, hanem,
hogy kimutassa szeretetét azok iránt, akik jók voltak hozzá, akiket okos és
derék embereknek ismert. Nem sikerült verekedést fognia, hatalmas alakja és
zergeszakállas kis kalapja - ó, be furcsa - terrorizálta a terrorizálókat.
- Erélyes,
egész ember! - mondá róla a legtöbb úr, akit testével védett.
- Tiszta
ész, magyar tehetség! - tódította a leendõ igazságügyminiszter, aki a szavát is
alig hallotta, mert amíg õ beszélt, Robin Sándor mindig áhítatosan hallgatott.
Nagyszerûen tudott hallgatni, áhítatosan, tekintetével rátapadt a beszélõ
ajkára.
- A
felesége a legokosabb nõszemély, akivel az életben találkoztam! - mondá a
vacsorázó miniszter, akinek Hanna - most már többször is és mind energikusabban
kurizált.
A
miniszterelnök gyanakodva hallgatta a dicséreteket. Elkedvetlenedve hallgatott,
arra gondolván, hogy ezek most mindjárt valami nagyot kérnek Robin Sándor
számára. Csakhamar belátta, hogy csalódik, és most - egyszerre összeráncolván a
homlokát - neki jutott eszébe valami:
- A vízibiztosságot ezzel lehetne megoldani.
- És a három?
- Ha egy negyedik kapja - megbékélnek.
- De új ember,
mellõzni a régieket?
- Valamennyi
régit úgyse tehetem meg. Legalább nem irigykednek egymásra.
- Mintha egy
szerzetest neveznél ki érseknek.
- Azt, úgy,
bízzátok reám; holnap küldjétek hozzám!
... - Ó - mondá
másnap Robin Sándor -, úgy fogok dolgozni, hogy örömed legyen benne, kegyelmes
uram. Megmentem a vidéket!
- No, no! -
jegyezte meg erre az öreg államférfiú.
- Beülök egy
parasztházba, se iszom, se alszom. Nem fognak lopni, amíg ott leszek, egy
szöget se fognak ellopni...
- No, no! -
ismételte az államférfi mosolyogva, és megsimogatta az ifjú kormánybiztos
karját, és kegyesen elbocsátotta.
Az ezután való
éjszaka volt csak a boldog éjszaka, sõt a reggel is.
Hanna pakolás
közben hozzá-hozzá szaladt megölelte:
- Te... te...
Vízikirály!
Másnap kikísérte
a vasúthoz, a kupéba is fölment, és ott a fülébe súgta:
- Be ne hagyjad
magadat csapatni... Te mindig be hagyod magadat csapatni! Könnyebb megcsalni
téged, mint egy gyereket... Vigyázz!
- Mi meg majd
vigyázunk itthon! - tette hozzá, s oly szerelmesen kapaszkodott bele, hogy aki
látta õket a peronon - és nem ismerte - azt hihette, hogy ezek ketten új pár,
az elsõ napon, közvetlenül az esküvõ elõtt. De csaknem mindenki ismerte már itt
õket: az állomásfõnök, az ellenõrök, kalauzok, a hálókocsi emberei, az
utazóközönség. Köszöntek nekik, és Hanna oly melegen, olyan barátságosan
köszönt vissza, gyönyörködött a hangja édességében, szíve ellágyulásában,
Sándorral együtt élvezve azt, hogy íme, a tömeg fölé került, mintha valami
barátságos hullám dobta volna föl és ringatná könnyen, kedvesen. Testileg
érezték ezt a felülkerekedést, és Hanna szóba is hozta:
- Ez jó, hogy
ismernek bennünket. Szeretném, ha maga miniszter lenne, akkor engem
szolgálnának ki leghamarabb és legjobban minden boltban. A dicsõség azért jó,
mert kétszeres értéket ád a pénznek, és akinek nagy a híre, azt nem merik
megcsalni.
- Megint a
csalás, ez a maga marotte-ja!
- Igaz, még
beleõrülök, nem tudom elviselni annak a gondolatát, hogy engem valaki megcsaljon.
Nálunk otthon, a nagyapámnál láttam, ott megtették, rendszeresen mívelték...
éppen ezért utáltam bele.
- És maga? Maga
nem tudná! - vetette közbe Robin féltékenyen.
Hanna mosolygott:
- Én, csalni?
Minek; nincs szükségem rá, amit akarok, nekem minden szabad!
Aztán kurizáltak
egymásnak, különösen Hanna udvarolt, mint mindig, ha az ura valamely anyagi
sikert ért el. Ilyenkor megint olyan szerelmes volt belé, mint régen, szerette
volna összecsókolni, akár itt a pályaudvaron, a közönség elõtt. Csókolództak is,
egészen a harmadik csengetésig, amikor Robin atyja loholva közéjük érkezett.
Egy vízi vállalkozó kérvényét hozta, egy földijéét, akit véletlenül Hanna is
ismert, és tréfásan ajánlott az ura figyelmébe. Majd igen komolyan mondá:
- Ennek munkát
adjon, ez nekem kedves emberem; ha nem ad neki, nem szólok magához! - Maga -
különben is - jó, ha reánk hallgat, mert maga egy költõ, és ha akarja,
megcsalja a gyerek is!
Ölelkeztek,
elváltak, és Robin Sándor, amikor az árterületre ért, még akkor is mind ezen az
utolsó mondaton gondolkozott.