A fehér szoba és lakói

Piroska ment eléje, kezet fogtak:

- Csöndesen! - mondá. - Gyula várta egész éjjel, elfáradt, elaludt.

- Hol van, hogy van?

- Jól, gyönge egy kissé.

- Régen fekszik?

- Nem, most sem. Lábujjhegyen jöjjön, itt van.

Beléptek a fehér szobába, ahol egy karosszékben álmodozott egy fehér lélek, a teste még vele volt, a ruhája rajta. Sándornak gyönge szemei voltak, hidegrõl jött, nem találta meg mindjárt a barátja alakját.

A nagy szoba mindenféle - de mind fehér alapszínû - függönyök és mozgatható falak segedelmével búvóhelyekre, fülkékre, intimus, kéjes - és oly tiszta - nyugvóhelyekre volt osztva. Az egyik sarokban fehér faráccsal körülvett szép kert volt, olyan, mint amilyent a jó gyerekek kapnak a nagyok kertjének végibe. Fehér viola nyílott benne buján, egy leander is nyílott, de fáradtan, szomorúan, betegen.

Robin Sándor az elsõ percekben alig tudta, hogy hol van, valami földöntúli helyen, egy más világon. Leült, szemben alvó barátjával, azt nézte, és nem tudta, mi történt véle. Piroska ott állott mellette, arra föltekintett, és öntudata még álomszerûbb lett.

A szoba bágyadt, ragyogó, szomorú és diadalmas fehérségében a selymek, régi és új szövetek, az aranyozott fehér bútorok, állatszõrök, csipkék és virágok egy alapszínében az asszony volt a legfehérebb. Áttetszõ arcából amint kisötétlettek szemei: szinte kietlen volt. Megrémítõ és megható szép, olyan, mint ama felöltöztetett, igazi hajjal ékesített viasz-szentek, akiket üvegkoporsóban õriznek szicíliai templomok. Tegnapi fehér orgona volt tûzve a keblére és szürkének hatott ottan, igaz, hogy hervadt volt már egy kissé, virrasztott az éjszaka. Virágját lehajtotta, fázékonyan bújt be az asszony melléhez.

- Komoly? - kérdé Robin Sándor, összeszedve magát.

- Én nem tudom - felelte az asszony halkan, hangosan talán nem is lehetett volna ebben a szobában beszélni. - Én nem tudom - ismételte -, csak azt, hogy hiszek a jó Istenben. Mért sújtana éppen bennünket a legkegyetlenebbül, akik nem vétettünk ellene soha. Nem lehet az, hogy meg ne gyógyuljon.

- Jár orvos?

- Mindenféle nagy urak felküldték az orvosaikat, professzorok jöttek föl hívatlanul, összevissza rendeltek neki mindent. Az egyiket meg is ríkatta, azt mondta neki: „Gyógyítson meg, olyan képet festek magának, amilyen még nem volt a világon. Megfestem Máriát, amint holdas este fiát várja, már érzi, hogy jön, karjait kitárja...” Úgy belemelegedett, annyit beszélt, hogy nagyon rosszul lett.

- Mit mondanak, de mit mondanak?

- Azt, amit õ: menni, menni, mindig csak délnek, amerre nap van, ahol csak nap van.

- Miért nem mennek?

- Nem tudunk, nem tudunk. Nem bírja el a friss levegõt, nem mehet ki a szobából. Úgy jöttem én is hozzája lakni, a nyakába varrtam magamat, egy hónapja csak. A híremet félti, az én híremet!

- De mi a baja, tulajdonképpen mi a betegsége? Fájdalmas?

- Ó, dehogy, inkább jókedvû és bizakodó. Azt mondja, hogy nem is hitt ily nagy boldogságban. Itt üldögélünk a szobában egész napon át, rendezgetjük, engem kiküld szövetekért és virágokért, de mindennek fehérnek kell lenni. Folyton öltöztet, görög ruhákba, csipkékbe, beborít orgonával, violával, leültet, néz, sírni szeretnék, és mosolyognom kell. Eleinte nagyon fájt, hogy így babusgat, de most már én is örömet lelek benne, elragad magával, és elfeledem, hogy beteg: én is boldog vagyok.

A Robin Sándor fején profán gondolat villant át. Elhalványodva kérdé:

- Miért nem esküdnek meg!

- Meg fogunk, talán éppen azért kérte magát. Ugye, nincs is már rossz színben, milyen nyugodtan alszik, ugye, szép?

Szép volt csakugyan, de az arca egy kissé megöregedett, olyanformán, mint a beteg gyermeké szokott. Az arca rózsaszínben játszott, az ajkai vérpirosak, lányos kezei teltek. De mintha a festõ maga is festve lett volna, az élet durva ereje mintha máris hiányzott volna belõle. Sándor és Piroska hosszan nézték. Az asszony szinte örvendezve szólt:

- Ha enni fog - úgy érzem -, akkor minden jó lesz. Mert az a fõ baj, hogy nem akar enni. Már nem is igen köhög, csak éjszaka egy kicsinyt, de az ételt nem akarja, haragszik rá, szidja. Mint a gyerekkel, úgy kell vele bánni, rimánkodni, elbolondítani, megcsalni, ígérni, fenyegetni. Én tudom, hogy fõ az erõs táplálkozás, a jó véres húsok, és õ különösen ezeket gyûlöli. Még jó, hogy a tejberizst szereti, azt mondja, az okos elefántok is rizst esznek mindig. A legtermészetesebb étel. Néha egy-egy csirkeszárnyat rá lehet erõszakolni, de mindig csak nagy beszédek kíséretében eszi meg. Úgy mondja, hogy a szárnyas állat nem arra való, hogy megegyék, hanem hogy szaladgáljon a világon, a bokrok közé bújva, a nádasokban úszva. A disznó humoros, kedves állat, különben megenné, mondja, és kinevet. Olykor a szájamból étetem, sokszor örül ennek, máskor meg elkomolyodik, bolondságokat, szívtépõ dolgokat beszél összevissza.

- Miket?

- Hogy nem akar elvinni magával a másvilágra, nem akar többé megcsókolni, és nem engedi, hogy megcsókoljam. Ne közeledjem hozzá, elveszíti az eszméletét - mondja -, de csak tetteti magát... Csak nézzük egymást, nekem föl kell ülnöm arra az ezüsttrónusra... Olvasok neki... A Mouret abbét olvastuk, de attól nagy láza volt, most az Egy az Istent olvassuk, és sokat sírunk. Éjszaka mindig Petõfit kell olvasni, a szerelmes verseket. Ezt szereti a legjobban, és nagyon szeret Petõfirõl beszélni. Úgy ismeri, mintha a testvére lett volna... Gyulából, meglássa, még nagy költõ lesz. Néha ír is.

- Fest is?

- Nem, pihennie kell. Pedig tíz évre volna megrendelése. Különösen asszony arcképekre. A legkisebb skicceit is mind megvették, képünk sincs, csak egy. Emiatt szomorú néha. Vissza akarja venni mind, máskor meg azt mondja: jobb a pénz, „nagy csomóban szép színe van”. Az a kasztni, nézze, mind tele van vele. Fogunk mi még festeni plafondokat is.

- Múltkor a grófné volt itt az apja sírkápolnája miatt. Az a grófné, akinek az arcképét festette utoljára, az a karcsú - szép is -, de õ azt hiszi magáról, hogy királyné. Komornával, inassal jött, erõszakoskodott, beengedtem hozzá. Leült vele szemben, és oly bánatosan, mélyen nézett a Gyula szemeibe, hogy az már nem is illik. Vigasztalta, vidámította Gyulát, de õ maga könnyezett; mért jött ide sírni? Szerettem volna kidobni, hátat fordítottam. Amikor feléjük visszafordultam, láttam, hogy lehajlik, és megcsókolja a Gyula kezét.

- Aztán a grófné elment, mint egy páva. Gyula a kezét nézte, sokáig nézte, sírt és engem hívott; a karjaiba zárt, de oly hevesen, oly erõsen, ó, én drága erõsem... Mit akart ez az asszony, ez a...

Piroska valamivel hangosabban beszélt a szokottnál, Gyula kinyitotta a szemeit, fölébredt. A barátok összeölelkeztek, Gyula egy kissé elfordította a fejét, Sándor utána kapott, és megcsókolta az ajkát.

- Gyere öreg, verekedjünk - mondá Sándor.

- Na gyere, ha mersz! - mondá a festõ, és egyszerre fölelevenedett. - Hol a pálinka, asszony? Hozzanak egy pálinkásboltot - mondá vidáman. Majd kesernyésen hozzátette: - Engedd meg, hogy ilyen nagy urat, mint te, magamhoz hívattam, de én nem mehettem ki, nincs cipõm. Mint ahogy régen akárhányszor velem is, veled is megesett, akkor, amikor valamennyinket táplált egyetlenegy - kecske!

Jóízûen nevetett, majd egészen elkomolyodva szólott:

- Ugye szép itt, mi, ez a fehérség? Csakhogy odakint már elszoktatok ettõl a színtõl!

Megbánta gúnyolódását, bocsánatot kért, és hirtelen a tárgyra tért:

- Ha az egyik tanúm lennél, azért kérettelek. Holnap reggel esküszünk, tudod, sietni kell, az idõ itt rossz, el kell menni délre, mindig csak délre. Együtt megyünk Olaszországba; hitted-e valaha, hogy én még ily boldog leszek? Te már voltál arra nászúton - de te nem vagy festõ -, és te tudod, hogy milyen ott. Igaz, hogy muskátligarádok vannak és most nyílnak, és a márványnak olyan színe van, mint az aranynak? Beszélni fogok Mantegnával, Botticellivel és Tintorettóval. Igaz-e, hogy ott olyan nagy festõ, mint Munkácsy, van tíz is? A régiek között hogy lenne. Lehet, de én nem hiszem! Különben nem bánom, veszek egy narancserdõt és leszüretelem - pénzem, mint a köles; kell-e? Nálatok mindig elkel!

- Csak odáig jussak! - tette hozzá szerényen, de nem szomorúan.

- Itáliába menni annyi, mint semmi.

- Volt egy orvos - mondá a festõ minden összefüggés nélkül -, aki azt mondta nekem, hogy a házas, a rendes élet jót fog nekem tenni.

A Piroska keze után nyúlt, az meg - tréfálkozva - fölborzolta, és le a homlokába simította az ura puha, nagy haját.

Sándor fölállott:

- Tehát holnap reggel. Ide jöjjek?

- Nem, egyenesen a jezsuitákhoz a József utcába; reggel hétkor. A vasút megy mindjárt...

Kezet szorítottak, hosszan.

- Még mindig szép, tiszta, fényes, jó és szép a szemed! - mondá a beteg elérzékenyedve. Majd összeráncolva homlokát, hozzátette: - Jó vagy te, egy kissé önzõ; a képekhez nem értesz, de tehetsz te arról, hogy nem érzed a tónusokat, ó, boldogtalan! Szeretlek téged, és ha meghalnék - amit nem teszek - téged kérlek, hogy vágd agyon azt, aki rossz szemmel nézne erre az én kicsiny asszonyomra. És adjad férjhez, ha lehet, egy olyan férfiúhoz, aki ért a képekhez. Alma Tademához, aki tudja keverni a fehér festéket, vagy olyanhoz, mint Munkácsy, akinek finomak a fekete színei... És ezek egyikének hagyom megfestetlen képeimet. Hó, ezek már nem szabadok, öregek már, annál jobb!

Az asszony reá tette kezét a tréfálkozó ajkaira.

- Nem beszélek többé, nem. De menjen innen, még valami mondanivalóm van, nem magának való, goromba.

Piroska elment, a beteg fölállott, és megfogván barátjának kezét, szólott:

- Ami pedig tégedet illet, jobban vigyázz magadra, sok rossz napot szereztél nekem, amíg kint jártam az emberek között.

- Én, neked?

- Te, nekem. Pletykálnak rólad, és ami még rosszabb, a feleségedrõl is. Én meghalok, de te erõs vagy, és életben maradsz. Élhetsz-e becstelenségben, amely körülvesz, lehet, én hiszem, anélkül, hogy te tudnád. Úgy nézel rám, mintha szánnál, és azt hinnéd, hogy a fejem is beteg. Az ép, bár elkínoztam azzal, szóljak-e neked, vagy se? Beszélnem kell, mert nem tudom, hogy s mint lesz holnap. Nekem menni kell aztán, rögtön, délnek. Ne remegj, te erõs vagy, megmondok mindjárt mindent. Azt mondják, hogy te eladod magadat, meg lehet vesztegetni téged, pénzeket keresel... És a feleséged és az apád révén lehet hozzád jutni. De óvatos vagy - mondják -, én pedig azt hiszem, hogy vak vagy, áldozat vagy, becsületes vagy!

Sándor fölordított, mint egy vadállat, majd a fogai kezdtek el vacogni:

- Mondj még, beszélj még, mindent! - könyörögte, és mint egy fûszál a viharban, reszketett.

- Nincs több. A mellem... a szívem szakad meg ebbe is. Az asszonyra vigyázz, árul és elárul, talán másképpen is.

- Menj, csinálj rendet, siess, az én asszonyomnak ne is köszönj, rendet, rendet csinálj, és súgjad meg holnap az esküvõn, hogy nyugodtan elmehessek, reggel a vasút indul dél felé...

- Menj, menj, ne gondolkozzál, vigyázz az elmédre, hogy meg ne erõltessed! Ne kínlódj rajta, hogy megjavítsad, helyrehozzad; mint egy rossz képet, le kell vakarni az egészet, megsemmisíteni még az alapját is.

- Ölni! - hörgött föl Robin Sándor.

- Ölni? - visszhangozta a festõ. - Jól van, nem bánom, de csak aztán, ha már te újjászülettél, megtisztítottad magadat és környékedet. A vér jó mosdóvíz, rákerülhet a sor, de csak a legvégén. Elébb meg kell tudnod, mennyire és kik piszkoltak be...

- Még itt ülsz? Szorongatod a kezemet, ugye, most gyûlölsz? Én pedig úgy szeretlek, oly forrón, mintha nem is te lennél az, aki halálos szenvedéseket okoztál nekem! Úgy, mint még akkor, amikor nem voltam még az esketõpapod.

Gyula megcsókolta a Robin Sándor szeméit:

- Eredj...

Világosodott. Nem a reggel, nem a nap miatt. A hó kezdett esni, oly sûrûn, hogy csaknem belepte az ólomba foglalt ablakokat, és hatalmas, új erõvel gazdagította a fehér szoba színeit.

Aztán egy meleg széláram nekivágott a fehéredõ hajnalnak, és megint minden fekete lett.