Hirsy ébredése

Délfelé járt. Robint kocsija várta. Elküldte, gyalog ment neki a városnak, elõtte ismeretlen céllal, ismeretlen hely felé. Ösztönszerûleg a vasútnak indult, mert az járt a fejében, amire tegnap készült, hogy elmegy a munkásaihoz, a vizeihez.

Mikor kiért a pályaházhoz, akkor kérdezte csak meg magától:

- Minek, kiért?

Semmi dolga nem volt a rendkívüli módon elfoglalt embernek, sehol semmi dolga. Ha csak azokat nem akarja rendezni, amelyekhez hozzá sem nyúlhat. Ha megmoccan: vége. Ha nem mozdul: akkor is. Meg kell valakit ölnie - és mi lesz ennek a társaival? Ha megöli, meggyalázza magát, ha nem: úgy is. Aztán nem is gyûlölte többé amaz ismeretleneket. Elfáradt, magát utálta.

- Egy golyó, egy golyó, egy golyó! - mondá, valamely szûk utcán elõre haladva.

- Ó, nem, ezt nem fogják megérni! - felelt magának.

- Nincs más! - mondá megint.

Most hirtelen elhatározta, hogy fürdõbe megy, jó meleg fürdõt vesz, de elébb vásárol egy kést, jó éleset.

- Nagyságos úr, Sándor! - kiabált most rá valaki hátulról. A szegény Hirsy, utána három gyerek futott, kettõ még egészen kicsiny, azoknak még bonne vagy dada kellett volna. De az drágább.

Kezet fogtak, Sándor mosolygott.

- Én még mindig pedagógus vagyok - mondá Hirsy savanyúan, kerülve a régi tegezést. - A vallásom miatt nem kapok nyilvános intézetben állást, pedig - és ez tudatik - már új vallásom van. De nem alkalmas, becsaptak. Te - fanyalodott rá nagynehezen mégis a tegezésre -, te nagyszerûen nézel ki, soha ilyen jól, gyönyörûen, Sándor, nagyságos uram... Szabad veled mennem? Fiúk, át a másik oldalra.

Mentek, mendegéltek elõre együtt.

- Most korcsolyázni kell vinnem ezeket. Minden sportot gyûlöltem, kivált a hideget. Nekem, korcsolyázni! Az orrom már lefagyott... Annyiszor készültem hozzád, egy szavadba kerül, és kineveznek. Azt hittem, hogy haragszol rám, mindnyájunkra, akik szerettünk, s akik lent maradtunk. Gyula és te, csak ti ketten lettetek valaki. Legalább ti ketten, te. Feleséged õnagyságához van szerencsém, ismerem. Mondta, hogy nagyon el vagy foglalva, mikor nehányszor fölkerestelek. A házba küldött, de jegyet nekem, éppen csak nekem, soha nem adtak, a portásnak mindég ellenszenves voltam, a folyosóra be nem eresztett. Nincs szerencsém, és most már - az igazat megvallva - vallásom sincs.

- Szegény barátom, szegény barátom! - szólt Robin mélyen fölsóhajtva. Megállt, elgondolkozott, nagyon megnézte régi barátját, de hajh, percekig nem tudott másegyebet látni, mint a maga belsejét. A házitanítót egy kissé megzavarta hatalmas barátjának erõs figyelme, nem mert rá visszanézni, földresütötte a szemeit, úgy fecsegett:

- Jó nektek, híres embereknek, ingyen van minden.

Ingyen utaztok a vasúton, az új könyvekét nektek beküldik. Tizenöt esztendeje én csak egyszer látogathattam meg a mamámat meg az apámat, részint, mert a vasúti költségeket nem bírom, részint pedig a változott vallási viszonyaim miatt nem is merek hazamenni. Otthon a régi rítus szerint kellene eljárnom, és ezt a csalást meg sem érdemli meg tõlem az õsi hit. Az öregek már egyszer fölfelé indultak, de csak Debrecenig juthattak el, ott kisült, hogy kevés a pénzük... Én pénzelem õket, havi nyolc forinttal, ez a vacsorapénzem. Azt hiszik, hogy én itt egyetemi professzor vagyok, az Isten tartsa meg - mert én megtartom - ebben a hitükben. (Aladár, Arthur, Adelhaid, ne ingereljétek a kutyákat!)

- Sokszor gondoltam már arra is, hogy újságíró leszek. Végre is nekem van diplomám, ami - tudom - nem sok újságírónak van. Kitüntetéssel érettségiztem, a magyarból és az irodalomtörténetbõl jelesem volt. De fejbõl nem tudok semmit sem írni, nem tudok fogalmazni, és azt hiszem, enélkül nem vinném semmire. Megtanultam arabul; nem tudsz-e valakit, aki arabul akarna tanulni? Azóta fiszharmonikán is tudok játszani - egy hangszergyárostól nyolchónapi tanításért kaptam a pompás hangszert; sokszor elvitték már a háziasszonyaim adójába, de mindég visszaadják. Minden hangszert megtanultam, és ha nõ volnék, nagy hasznomat vehetnék egy nõi zenekarban. De mint férfi, belátom, nem vagyok kitûnõség, és most csak a kitûnõség az, amely érvényesül; a kor iránya ez, okosabbnál okosabb, jelesebbnél jelesebb emberek vannak. És csak a kitûnõség ér célt; neked jó, mert az vagy! (Adelhaid, a szoknyáját, fuj!)

A derék Hirsybõl folyt a beszéd, és ha a gyerekekre nem kell ügyelnie, még jobban belémerül a világi élet s különösen a jelenlegi kor kritikájába. A gyerekek azonban szörnyen rosszak voltak, minden kutyát meg akartak fogni, és minden komfortáblis lóval kikötöttek. Nem mehetett el mellettük senki is, hogy hozzá ne nyúljanak.

A lányka minden kirakat elõtt megállt, és minden tárgyat meg akart vétetni a nevelõ úrral. Nemcsak a játékokat, de az építészeti fölszereléseket, gázkandelábereket, sõt a vasnemûeket is:

- Ó, be hercig, nevelõ úr, kérem, vegye meg!

Kézen kellett fogni a kislányt, aki szabadon maradt kezecskéjét egy kissé tolakodó - de kedves - kacérsággal Robin Sándornak nyújtotta, bár a nevelõ kezdettõt fogva e terv ellen szónokolt.

- Hagyjad, hagyjad! - mondá Robin, és most már hármasban ballagtak elõre, a Sugár út mellékutcáin, ki a liget felé. Hirsy pedig, bár a nagy hideg miatt nehezére esett a beszéd, ontotta tovább óhajtásait, vágyakozását és sokféle dolgokat illetõ kritikáját.

- Van-e szebb valami az életnél? Nincs. Van-e szebb, mint a gyermek? Az sincs. De ha nem volna egyetlenegy gyermek sem a világon, azt se bánnám. Mert akkor okvetlenül más pályán kellene élnem. Neked, szerencsére - mert ez szerencse - nincsenek gyerekeid. Rám nézve azonban ez nem jó, mert ha kisfiad született volna, én azt tanítanám. Erre különben úgy számítottam, mint akármelyik elsejére, bizonyos voltam benne, hogy ha megismered módszereimet, okvetlenül megteszel valaminek. Azonban egy boldog házasságban nincsenek kicsinyek!

A pedagógus hízelgett, de ez a hízelgés a tiszta szívébõl, annak is a legmélyébõl áradt ki. Robin Sándor arcát egy kényszerített mosolygás torzította el, borzalmasan szenvedett, de azért csak hallgatta barátja beszédét:

- Sándor! - mondá az érzelmes hangon, míg a szemeinek szöglete könnyes lett - Sándor, ki nem mondhatom, hogy milyen nagy örömem van benned, és mily boldog vagyok, hogy láthatlak. De ha téged zseníroz, vagy neked árt az, hogy velem - és ezekkel az ördögfiókokkal - egy csomóban jössz: akkor mi inkább felülünk az omnibuszra, pénzt kaptunk rá úgyis. Pedig úgy szeretek veled menni, és nagyon szeretném, ha sokan, igen sokan látnának... - És Hirsy kiegyenesedett, amit igen ritkán tett meg életében, nem is állt jól neki most sem. A sírásig kacagtató figura volt, amint szûk mellét kidomborította, a gyomrát meg behúzta, és így szónokolt:

- Te nekünk igen sok vagy, nem is tudod, hogy mi vagy. Ahol csak laktam vagy tanítottam azóta, ott mindenütt ismernek téged. Az újságokat miattad olvassuk, és a képviselõház teérted érdekel. Apám minden levelében tisztel és nagyságol; kérésemre nehányszor áldást is mondatott érted szombat-napon, de idegen név alatt; a zsidóknak nem kell tudniok, az istenük meg tudja úgyis, hogy terólad van szó.

- Köszönöm! - szólalt meg Robin Sándor halkan. - Köszönöm, édes fiam, az áldás azonban eltévedt!

Hirsy nevetett:

- Jó vicc! Azóta ez a talentum kifejlõdött benned. Nekem és a többi fiúknak is, úgy látszik, nem volt tehetségünk. Jágics - a radikális - még mindég puha ingben jár, nem tudta megszokni a keményet, és ehhez képest nem is lehetett belõle több, mint tornatanár. Még mindég megver mindenkit, és alig várja, hogy neked valami csúnya ellenfeled legyen. „Azzal elbánunk, hé, azzal elbánunk!” így biztat engem, és a biztatásától - a keze nyomásától - majd leesik a vállam.

- Ámde ki merészelne bántani téged! - szólt Hirsy oly fenyegetõ hangon, hogy a gyerekek is megrémültek. Csendesebben - nagyon is csendesen - folytatá:

- Gyulát régen láttad-e?

- Az éjjel! - felelé Robin és fölsóhajtott.

A barát megsajnálta, hogy ily szomorú térre terelte a beszédet, elhallgatott. Sándor se szólt, pedig a hosszú sétában, ennek a sok nélkülözésben és tanításban elkoptatott barátnak a meleg érzésében valamelyest nyugalomra lelt mégis. A maga szörnyû gyötrelmeit meglágyította és fölbontotta legkedvesebb régi barátjának a halállal való vívódása, és ennek a derék, jó, egész életében mindenki között legismerõsebb ismerõsének az élettel való küzdelme. És a fájdalom önzése, mely a csapások dühöngéseiben, de még a végsõ pusztulásban is elhiteti velünk, hogy nincs a világon csak „én” - valahogy oszlott, gyengült abban a pillanatban, amikor fölismerte, hogy ez énen kívül még mások is vannak a világon. - Legelõször is szeretett volna a derék Hirsynek elmondani mindent, de sajnálta, már fájt neki az a gondolat is, hogy fájdalmat okozzon ennek. Inkább vidámmá akarta tenni:

- Ne félj, öreg, míg engem látsz! Megteszünk tanfelügyelõségi tollnoknak, aztán ha bajuszod végképp kinõ, tanfelügyelõnek! - mondá régi modorában, és a régi szokáshoz híven meg is szorította a cimbora karját. Az felszisszent, de a fájdalomnak ily vidor kifejezését, ily boldog, vigyori arcot nem látott soha semmi torzképrajzoló, ne is lásson, mert a kéjes érzéstõl a rajzot menten elfelejti.

Kiértek a ligetbe, itt már sûrûn köszöngettek Robin Sándornak, és õ is, ösztönszerûleg, ott, ahol kellett, levette a kalapját.

- Menj, menj! Még majd hírbe keveredel e gyermekek miatt! Megmondják a nagyságos asszonynak! - szólt a nevelõ, és el akart rohanni a gyermekekkel. Búcsúztak, paroláztak, Hirsy felágaskodott és közel hajlott barátja füléhez:

- Azonkívül félig võlegény is vagyok; egy nevelõnõ, mûvelt lélek... állása nincs, ideiglenesen felügyelõnõ egy kávécsarnokban... A csáb és a kényszer iszonyú, õ kétségkívül kicsinyt süllyedt, de a szíve tiszta, meg kell mentenem! Errõl és másról is, bensõ és bizalmas dolgokat fogok neked mondani!

- Nekem is lesz valami bizalmas mondanivalóm. Mikor vagy ma otthon este? Hol lakol?

- Nyolckor már hazamegyek. Nyár utca hét, harmadik emelet tizenharmadik ajtó. Hét, három, tizenhárom. De minek neked a címem?

- Az este hozzád megyek, nálad alszom! - mondá Robin Sándor, már a búcsúzás után, és be sem várva a feleletet, felugrott egy lóvasútra...

- Galádság, valamit kell tenni ezzel a fiúval! - Ez a gondolat kopogott most egy nagyot a Robin Sándor tompult elméjében.

- És velem is! - tette hozzá mindjárt.

Az öngyilkosság eszméje csak mint halvány, irodalmi idea rebbentette meg szívét. Átviharzott rajta, vége volt. Friss a vére, jó még a fajtája, csak megszédült, de el nem vesztette az eszét, és máris az járt a fejében, hogy fog élni, és hogy lehet élnie tovább?

Kémlelte a lóvasút közönségét: nem vesznek-e észre rajta valamit? Õ úgy érezte, mintha az egész teste egy var volna. Össze volt gyûrve a ruhája, az inge, a gallérja piszkos: undorodott magától.

Elhatározta, hogy legelõször is fürdõbe megy. A zsebébe nyúlt, hogy van-e nála pénz? Otthon hagyta a tárcáját, de hol ez az otthon? Nincs többé. És nem tudott a városban egy helyet is, ahol öt forintot bár, feltûnés nélkül kérhetne. Ha az inasával találkozhatnék, attól kérne. Vagy a borbélyától. De az mindég a házba jár, nagy feltûnés támadna abból, ha õ keresné fel a boltját. A legény reggel már ott is lehetett a lakáson, talán már tud is mindent, a szobaleány szólt neki, és a szobaleánynak tudnia kellett mindent.

Csaknem újra beléharapott az õrjöngõ düh, mert be kellett látnia, hogy minden összeköttetésétõl, az egész világtól elvágta egy tény, egy asszonynak az árulása. Az apja halálát most nem is vette számon, csupán mint árnyék élt az lelke mélyén.

- Megfürödni, megfürödni! Ez az elsõ! - mondá hangosan, mert nem bírta már magában a szót. Az izgalom minden karjával beléjevágott újra, nem bírt többé emberek között lenni, leszállt a kocsiról, és gyalog folytatta útját, ösztönszerûleg is Buda felé.

Nem evett, nem ivott és nem aludt tegnap óta, úgy elgyengült, hogy éppen csak vonszolta magát. És életének folytatására egyéb eszméje nem volt, mint hogy elzálogosítja az óráját, és Hirsynél alszik az éjjel. A részletekre nézve csak bágyadt gondolatai voltak: minden tegnapi viszonyát szétrombolja, mindenkinek megmond mindent, senkinek semmit. Újrakezdi az életet, egészen elölrõl.

A teljes lerombolás ötlete megtetszett.

- A legelsõ a mandátum. Le vele!

Most már tudta, hogy mért hagyta ott oly sebesen a liget csendes tájékát, és mért siet Buda felé. A lába jobban tudta az elhatározását, mint az elméje.

A várba kell fölmennie, a pártvezérhez, a várúrhoz magához.