Jelentkezés a várúrnál

Mély - és alattomos - csend vette körül az ormótlan, széles és lapos házat, amely elõtt Robin Sándor háromszor-négyszer, lassan, föl s alá járt. A helynek roppant tekintélye egyszerre megütötte és visszariasztotta. Pedig semmi külsõ jel nem vallott itt arra, hogy e régies, kopott, idegen színû házból kormányozzák e nagy, szép, és különösen nagy zajjal élõ Magyarországot.

Nehány veréb keresett magot a ház elõtt a hóban; nem leltek, s alighanem ezért, oly heves szónoklatokat tartottak, hogy fölverték az egész vár csendjét. Ember sehol, a sikló megérkezett, de nem hozott senkit.

„ Minden megszûnt!” - gondolta magában a bukott ember, de nem tudta, hogy e gondolata mire vonatkozik. Csak azt érezte, hogy életében még sohase fázott úgy, mint most, és egyben: nem érzett még ily megaláztatást és félelmet. És amirõl sohase adott számot még magának, most egyszerre, ebben a legválságosabb pillanatában, tisztán és keményen látta és megkülönböztette, hogy az egész ország két valakibõl van összetéve. Az egyik: akihez készül, egy ember, a várúr. A másik: a többi ember, amennyi csak van. Ez az elsõ parancsol, és a második engedelmeskedik. Ez pedig így járja már évek óta, és folytatódik beláthatatlan idõkig.

Úgy fel volt izgatva, hogy amire sohse ügyelt, most megérezte az igazságot, és lázában meg keserûségében mindjárt túlozta is. Gyûlölséggel és ijedelemmel gondolt legfõbb pártfogójára, a kormányelnökre, aki uralkodik, parancsol és tesz - legfõképpen cselekszik - az általános akarat, kedv és szimpátia ellenére. Soha, még csak véletlenül sem találkozva a közérzülettel, mindég külön ítéletet formálva arról, ami az országnak jó: egyedül áll, kivévén nehány iskolatársát... És, mégis bilincsbe verve viszi magával nemzetét, amely ez útja közben nagyokat morog, kiált, lázad, sõt gorombáskodik is! Hová viszi, hol érkeznek meg? A kis öregúr bizonyára jót akar, csakhogy ez a jó annyi rossz után és oly távolságban mutatkozik! Avagy talán nem is a jót akarja, hanem éppen amit lehet, és mindenben, amit cselekszik, az õ szemében egyedül az a fontos, hogy õ teszi, és sokak, a legnagyobb többség és a legtolakodóbb hatalom ellenére!

„Leszámolni, le kell számolni ezzel is!” - tüzelte magát Robin Sándor, és a következõ percben ott állott a kis öreg elõtt.

- Valami baj van? - kérdé a rabszolgatartó, nem is nézve reá. Inkább közönyös és savanyúan, mint haragos hangulatban.

- Egy rendkívüli dolog, egy tény - hebegte Robin, és leült a neki kimutatott helyre, az ablak mellé.

- Majd elmondod. Engedd meg, hogy megkávézzam!

Lassan és igen figyelmesen másfél darab cukrot tett be a kávéjába, amely a findzsába már be volt töltve; kávésibrik és másik findzsa nem volt a tálcán.

- Kocsin jöttél? Csúszós még az Albrecht út?

- Nem tudom, kegyelmes uram, siklón jöttem.

- Siklón? - kérdé az öreg, és e hír láthatólag kellemesen érintette. Dicsérte e jármûvet, és mindjárt megemlítette azt is, hogy egy minisztertársa szintén siklón jár föl a várba, a fiákerrel a lentsõ állomásig vágtat, ott elküldi.

- A fiákerosokkal mindég nézeteltérései vannak. Örökös hadilábon áll velük, már nem akar vele menni egy sem. Olyan fösvény, hogy az már mulatság! Legközelebb állami forspontot kell a számára kirendelni!

A politikus nevetett, hang és fog nélkül. Egyszerre jókedve lett, mutatóujjával bökött egyet a levegõbe.

- Hallga, hallgasd!

A szomszéd szobában gyerekek tanultak hangosan németül, éppen a „Der, die, das!”-t említették komolyan és ünnepélyesen. Egy másik, szintén nem egészen érett hang a sójegyekrõl mondott valamit, alighanem egy meghatározás felerészét. Kissé távolabb, talán a harmadik szobában, Bach egyik legnehezebb szimfóniáját tanulta valaki, alighanem fiatal leány.

- Tanulnak, mind tanulnak! - mondá az öreg, és kis ábrázatát szinte megnagyobbította az apai öröm.

- Nem tizenhét, hanem tizenöt - krajcár! - hallatszott be most a tanulók szobájából egy erõs és biztos hang.

- Az anya pedig számol! - jegyezte meg - ha lehet, még boldogabban - a hatalmas férfiú. Aztán kávéját szürcsölve egy kis dithirambust mondott.

- Hát nincs is valami szebb a familiáris életnél. Nem volna nálam boldogabb ember, ha minden idõmet családom körében tölthetném el. Leányaim festenek és zenélnek, a porcelánt idehaza festik, és nem kívánkozunk semmiféle hangversenybe. Együtt vagyunk!

Csakugyan együtt voltak. Még ezen az írószobán is meglátszott, hogy az egész palota - már csak a lakott része - egy ház, amelyben a közfalak akadály és szükségtelen építmény. Mint a gazdag paraszt, aki võstül, menyestül, unokástul egy szobában lakik, olyanformán élhetett ez az elõkelõ és dúsgazdag család is. Csak tanyáztak, csak ideiglenesen helyezkedtek el, és a kegyelmes úr díványán is meglátszott, hogy éjjel ágynak szolgált, háltak rajta. Úgy lehet, még a földön is vetettek itt ágyat, és étkeztek a szalonban is. Ehhez képest a politúros és kiválóképpen gyárias jellegû bútorok kissé törõdöttek és kopottak voltak máris, szerencsére nem volt belõlük sok; a bútorzat egy része rideg, de elõkelõ, bizonyosan más család hagyhatta itten.

Robin Sándort a szoba szegénysége és szürkesége egy kissé felbátorította: engedelmet kért, hogy ily rendkívüli idõben jön, közvetlenül ebéd után, külön bejelentés nélkül, de -

Az öreg elvágta a de-t, nem volt kíváncsi. Úgy lehet, tisztán akarta élvezni kávéjának cukros alját, virzsíniájának elsõ szippantásait:

- Nem baj! Majd a nap folyamán még kiveszem a magam félóráját! - mondá vidáman. - Mert nekem mindennap kell egy félórai magány, hogy magamnak teljes pihenõt adjak. Ott volna az éjjel, de éjszaka nem szeretek egyedül lenni, mint -

Már-már egy kétértelmû anekdotába kezdett, de közben eszébe jutott, hogy „baj” van.

- No, halljuk az esetet - mondá szárazon -, hanem elõbb egy kis szíverõsítõt! - tette hozzá sunyin, és a kályha válláról nagy üveg pálinkát és két pohárkát vett le.

- Orosz, a bécsi nagykövet küldte.

Ittak, kétszer egymás után. Az államférfi halvány, vékony arcbõrét a második pohár egy kissé kiszínezte.

- Nekem kell a szesz - szólt némiképp szégyenkezve -, mert általjában, enélkül belülrõl hidegem van. Hát hiszen néha az ember maga is ráun arra a nagy egyformaságra. Hogy ki nem jövök a sodromból, hogy kész vagyok mindég, mindenre. Ha éjszaka rámtörnek és hirtelen felköltenek, mint a jó diák, mint az elsõ eminens -: felelek!

Az öreg kémlelõdve tekintett föl Robin Sándorra, valószínûleg azt kutatva, hogy érdemes-e ez vallomásaira, nem cinikus-e, elég ártatlan-e? A kimért és zárkózott, sõt a legtöbbször gõgös úr egyszer-egyszer erõs vágyat érzett szétrombolni a magacsinálta kereteit, levetkezni az eredendõ természetét, és meztelenül megmutatni a maga legbensõbb bensejét. Legtöbbször a szesz volt ennek a vágyakozásnak a szülõje, de ismerte magát, és ilyenkor rendesen bezárkózott. Részeg azonban nem volt soha, csak az éles kis szemei lettek fényesek, a szája szabadabb:

- Te meg miféle „kékmacskában” voltál az éjjel? - kérdé Robin Sándortól, miután végigmustrálta.

- Az éjjel? Az apám halt meg! - mondá Robin alig hallhatóan; torkát a visszafojtott sírás szorongatta.

- Az apád? Hírbõl ismertem, öreg ember volt, nyugodjék békével!

Az öregember sietve végzett a halál e kellemetlen hírével, és mintha az a szája ízét elrontotta volna, sebesen nyelt egyet az orosz italból:

- Milyen szép lett ez a Pest - mondá, megint új témába kezdve -, milyen szép, és különösen milyen nagy. Mert hát a nagyság a fõ, a nagy terrénum. Nézz csak ki, keresztül a Dunán. Csak a kéttornyú templom sok egy kicsinyt benne. És ha meggondolom, hogy az egészet, úgyszólván az egészet zsidók építették, lehetetlen, hogy ne méltányoljam õket. Bizonyos tekintetben igaz ugyan, hogy minden tért egy kissé bizonytalanná tesznek - mint ahogy Bismarck mondja -, de ami igaz, igaz, és én kedvelem õket, viszonzom azon ragaszkodást, amellyel õk hozzám vannak. Nekünk kellenek, mint egy falat hús, erõs, ízes, ha még egy kissé sületlen is az egyik része.

A fantázia nélkül szûkölködõ öregember nagyon megörült ennek a fantasztikus hasonlatnak. Oldalvást nézett Robin Sándorra, és így kémlelte:

- És mit mondasz te, hogy vagy velük, kedveled õket?

- Nemigen! - mondá Robin, és fölkelt, elvörösödött, mert megértette, hogy az öreg csak játszik vele, mint egy vén macska a megbénult, félholt egérfiókkal. Tud mindent, sõt a mindennél is többet, gyanúsítja õt, és amit most barátkozás címén, poharazás közben végez vele, az nem méltó egy nagy politikushoz, az valamely ravasz rendõrügynök szakmájába vág.

- Kegyelmes uram - mondá állva, emelt hangon -, én becsületes ember vagyok, esküszöm az élõ istenre!

- Ki kérdezett, ki vonta kétségbe? - szólt az öreg szintén emeltebb hangon. Majd mormogva hozzátette: - És ha nem volnál az egészen? Csupa Deák Ferenccel nem kormányozhatok!

Robin Sándor most közel lépett a nagy, vedlett karosszékhez, amelybe a kis zsarnok egészen belétemetkezett, és erõs hangon - talán egy kissé patetikusan is, nem engedve magát félbeszakítani, szólott:

- Nekem nincsenek bizonyítékaim, és lehet, hogy vannak ellenem vallók, amelyeket én nem ismerek. Akarom és követelem ezeket, a nyilvánosság elõtt, mert a mellére akarok térdelni annak, aki mutatja. Lehet, de tudom is, hogy engem eladtak, aprónként elárusítottak, de errõl soha még csak sejtelmem sem volt!

- Annál rosszabb, a szamárság hibája nagyobb, mint a gazság bûne! - vetette közbe a politikus harag nélkül, csak mint aforizmát. Robin Sándor, öklével elfödvén szemeit, szinte önkívületben hebegé:

- Az édesapám, a magam felesége volt!

A kormányelnök lassan föltápászkodott székébõl, és föl s alá járt a szobában. Összeráncolta homlokát, de talán egy kissé örült is a bajnak, az lévén a szenvedélye, hogy lehetetlen bogokat kibontson, magát a rendetlenséget rendbehozza, kiegyenlítsen és elsimítson. Nehéz és vigasztalan helyzetekkel szemben érezte magát csak jól és otthonosan. Most is bizonyára csak tettette magát, hogy gondolkodik, készen volt már, és a mondatok, amelyeket beledobott a szoba csendességébe, csak arravalók voltak, hogy elhatározása elõtt egy kissé csûrjék-csavarják az ügyet.

- A baj ott kezdõdik - szólt magamagának -, hogy senki sem akar a vidéken maradni, aljegyzõ lenni, vagy szolgabírósági írnok. Az ki nem vihetõ, hogy minden második írástudó ember miniszterelnök legyen... Én a magam idejében szupplikáltam... Kiveszett a közügyek iránt való odaadó érdeklõdés...

A tompa hang egy férfi kitörni vágyó indulatainak vad hangjába ütközött. Az államférfiú a szegény kis képviselõ vállára tette a kezét:

- És mit vagy most teendõ?

Robin nem hallotta a kérdést, a zúzos ablakon át kinézett Budapestre, oly vadul, olyan gyûlölséggel, mintha azt szemlélné: honnan és hogyan fogja összelövetni.

- Ha tenni akarsz valamit - sürgette az öreg -, szeretném tudni, hogy miféle bolondság az?

Ebben a kérdésben már enyelgés és lenézés volt, az a férfiöröm, amely az erõsekben azonnal jelentkezik, ha egy férfitársuk bajával és gyengeségével eléjük járul.

Harcos emberek boldogsága ez, elkésett hadvezéreké, katonáké szóval.

A fõkatona annyira felül volt, hogy aki - még mindég szép vonalokban - vonaglott elõtte: közel férkõzött kemény, de érzõ szívéhez. Itallal kínálta:

- Ez megnyugtat. Igyekezzél - már hiszen amennyire lehet - objektív lenni. És lássuk a terveidet. Annyit mondhatok, hogy én nem engedek magamnak kellemetlenséget csinálni éppen mostan, amikor minden bolond lyukból felém fú a szél, hogy: így, úgy! Ti vagytok, egyenesen csak ti vagytok az okai, ha azt mondják reám, hogy elpocsékolom az ország javait. A felség nem hiszi, és ez a fõ, de akadhatna egy udvari lelkész, egy tonzúrás fejû kis káplán, aki az üdülõhelyeken a felséges úrral kettesben, egy asztalnál ebédel - és akit legokosabb volna mindég megtenni Magyarország nádorispánjának - ez beszélhet, gagyoghat, és addig-addig példálózik... Mert csak egy igazság van: az, amit a felség hisz, és amit a fõtisztek maguk között beszélnek. Ha az uralkodó azt hiszi, hogy nem vagyok a trón és a haza hasznára, hát nem vagyok. Hát ez a rend, és ennek így kell lenni, mert ez az ország épületének a váza. Így épült, és azzal vége. Neked most zúg a fejed, azt se tudod - fiatal is vagy, talán nem is érted -, mit beszélek. Pedig fölötte fontosnak tekinthetõ mindez. Az mellékes, hogy mennyire ragaszkodom én a hazához!

- És a haza énhozzám! - tette hozzá mosolyogva, majd megpihent, ajkához értette a pálinkáspohárt. És ezenközben eszébe juthatott, hogy ez az ember nem az õ kormányzati elveit jött ide meghallgatni, bajokból akar kibonyolódni, amelyek piszkosak, csúfak, és nem a saját hibájából támadtak.

- No! - rivallt rá. - No, mi lesz?

Robin Sándor föleszmélt; csendesen, csaknem nyugodtan szólott:

- Kegyelmes uram, azért jöttem, hogy megköszönjem irántam való jóságodat, és a kezeidbe letegyem állásaimat, amelyeket kegyedbõl bírok. Addig is, amíg lesz annyi higgadtságom, hogy hivatalosan is cselekedjem.

- Lemondás! - mondá az õsz politikus, mintha magával évelõdne - nem rossz forma, sokszor szükség van rá. Ha minden elveszett, veszteni ezzel sem lehet, ha valami megmaradt: vissza lehet vele nyerni mindent. - Tehát le akarsz mondani? És ha nem választatlak meg újra?

- Nem is akarom.

A kormányelnök csudálkozva nézett a fiatalemberre. Egy pillanatra kijött a textusából; hamar visszatalált:

- És ha én mégis megválasztatlak? Ha én nem akarom, hogy elejtessél? Ha én nem találok erre elegendõ okot? Csalásokat követtek el - de nem éppen büntetendõ cselekményeket - a te nevedben, tényeket, amelyeket bizonyítani nem lehet, és nem is kell. Ti már nem olvassátok a bibliát, bent van Mátéban, hogy „jaj e világnak a botránkozások miatt: mert szükség, hogy legyenek e botránkozások; de jaj az embernek, aki által botránkozás lészen!” És tovább: „jobb neked az életre menned sántán, csonkán, mint...”

Nem tudta tovább:

- Most belesültem - folytatá -, feledékeny kezdek lenni. De mit komédiáztok nekem, még elhiszem, hogy igaza van a rágalmazóknak. Nekem itt óvatoskodnom kell, mint a szakácsnénak, aki kürtõs kalácsot süt, és ti kényeskedtek, mint egy elegáns - fehérnép. Minden napot ki kell küzdeni, és mindennap újrakezdeni a harcot, és ti azonnal leejtitek a bátorságtokat, ha valami nem megy selyemsimán a közéletben.

- Közélet! - vágott közbe rekedt hangon Robin Sándor - mit nekem a közélet? Mit bánom én, vesszen el, dõljön össze; ha csak nem piszkoltak volna be, nem gyaláztak volna meg, ha nem tesznek a legutolsó, a legmegvetettebb, legnevetségesebb emberré...

A többi szó, a régen gyülemlett, most hirtelen kiáradt zokogásba fúlt. Robin lehajtotta fejét az ablak fapárkányára, a piros aktákra, és úgy sírt.

Az öreg ijedt pofákat vágott, és a rövid lábaival igen aprókat lépkedett a fiatal ember körül:

- No, no, szegény fiú! Sírni, egy ilyen nagydarab embernek?! Aki ilyen fiatal, az még nem vesztett el semmit, újrakezdhet mindent. Gombház... Jobban kellett volna ügyelni az asszonyra; persze, kései bölcsesség. Túlságosan szép volt, senki sem fogja felróni a te hibádnak, hogy oly szép volt. Hát nem okos elvenni ilyen feltûnõ szépségeket. Ezek nem tudnak mindég ellentállani igazi hivatásuknak. A legokosabb mindég valamivel idõsebb nõt választani hitvestársul. No, majd a második! Hinni szeretem, hogy nem vérezted meg, és nem kiabáltad ki a színházakban... A színházak voltaképpen a legtöbbet ártanak, a mûvészet árt az erkölcsnek, és azonfelül drága mulatság is! Fiatal barátom, sohse legyen nagyobb bajod, mint ez! Ami veled történt, az szégyennek állíttatik. De mikor? Ha tudják. És ha nem tudják meg, ha te nem jössz rá soha? Akkor semmi. Pedig megfordítva áll: a megcsalattatás, szégyen ott kezdõdik, ahol az illetõ vak és ostoba marad. Ha lát és ébred, ha többé nem hagyja magát: mindenért expiál. A paraszt összetöri az illetõ nõ csontjait, és ha szereti, tovább él vele. Nem ajánlom, hogy így tégy: megfenyíted és eltaszítod. Különben a megfenyítés benne van az eltaszításban és a közönyben. Nem veszed észre többé, ennél szörnyûbb asszonyra nézve nincs. Én különben nem ismerem õket, nem is akarom. Õk az akadályt képezik; ha náluk nélkül lehetne élnie az emberiségnek!...

Robin Sándor csendesen zokogott, és alig hallotta az öregember különös bölcselkedéseit. Az megsimogatta, és vigasztalta tovább:

- Ha Kálvin hitén volnál, megértenéd, hogy minden úgy jó, mint ahogy történik, és hogy semmi sem lehet másképp, mint ahogy van. Ha elválsz, és valamely reformált valláshoz csatlakozni kényteleníttetel: sok mindent meg fogsz érteni, amikben most vak vagy és siket. Minden nagy és kis dolgok el vannak végezve, és az embernek más tennivalója nincs, mint a végezések szerint igazodni, azok elõl menekülni, vagy azoknak gyönyörûségét kiszívni. Csak tények vannak, mondja az angol, az Isten e legkedveltebb nemzete - a miénk után. Nincs mit megrettenni a tényektõl, hanem szükséges velük elszámolni... Hiábavaló beszéd különben mindez, hisz az a fõ, mit mond a biblia, amelynek kompetenciája mindez ügyekben föltétlen, sõt több: bizonyos!

Odament a könyvespolchoz, és törvénykönyvek, csonka Jókai-kötetek közül kikereste a bibliát, felütötte Máté evangéliumánál, és leülvén az asztal mellé, hangosan olvasni kezdé:

Akkor hozzá menének a farizeusok, kik kísértvén õtet, ezt kérdik vala tõle: Szabad-é embernek elbocsátani az õ feleségét akármi vétekért? Õ pedig felelvén, monda: Nem olvastátok-é, hogy a Teremtõ az elsõ teremtésben férjfiat és asszonyt teremtett? És azt mondotta: Annakokáért elhagyja ember attyát és annyát: és ragaszkodik az õ feleségéhez, és ketten lésznek egy testté. Azért többé immár nem kettõ, hanem egy test. Amit azért Isten egybe szerkesztetett, az ember el ne válassza. Mondának néki: Miért parancsolta tehát Mózes, hogy a férjfiú elválásról való bizonyságlevelet adjon az õ feleségének, és azt elbocsássa. Felele nékik: Mózes a ti szíveteknek keménységeért engedte volt meg néktek, hogy elbocsássátok a ti feleségiteket; de nem úgy volt eleitõl fogva. Mondom pedig néktek, hogy valaki elbocsátandja az õ feleségét, hanem ha paráznaságért, és mást vejénd, parázna lészen az; és aki ok nélkül elbocsáttatott asszonyt vejénd feleségül, az is parázna lészen. Mondának néki az õ tanítványai: Ha így vagyon a férjfiúnak dolga az õ feleségével, nem jó tehát megházasodni.

Sándor kezeibe rejtette arcát, és úgy hallgatta. Az öreg érdes hangja igen meglágyult a bibliától, az arca is megnemesedett, nem volt többé olyan kerek bagolyfeje, mint rendesen.

Becsapta a könyvet, felemelkedék és megfogta a fiatal férfi kezét.

- Fiam - mondá papoló hangon -, én mondom neked, hogy a gyûlölködés oktalanság, bele kell nyugodni, hogy mindenféle teremtett lények vannak a világon, hasznosak és haszontalanok, gonoszok és jók, szépek és csúnyák, tarkák és barkák. Bele kell nyugodni, és aszerint cselekedni. Ha ki pedig nem kezes nekünk valamelyik ezek közül, azzal le kell számolni, és attól el kell különöznünk magunkat. Megölni azonban senkit sem kell, ha csak nem kényszerítenek reá!

Valaki most hirtelen benyitotta a lakás felõl való ajtót. Egy szép, fiatal leány, a középsõ komtesz, talán az egyetlen állásbeli kisasszony, aki még ama korban a régi divatú, hátulgombolós, kiválóan plasztikus derékban járt, igaz, hogy csak odahaza. A komtesz bájos fejét és szép derekát bedugta az ajtón:

- Apa, apa, nem kell valami?

Az öreg ijedten pattant fel, és az ajtó elébe állva, kiterjeszté karjait, hogy leánya ne lássa az idegen férfit, akinek szemei még veresek, és hogy leányának szûzi ajka még csak ne is vegyen lélegzetet ebben a levegõben, ahol cinikus dolgokról, piszokról, erkölcstelenségrõl, házasságtörésrõl és politikáról beszéltek.

- Nincs, nincs, ne zavarjatok! - szólt reá mérgesen, és belülrõl bezárta az ajtót. Egyszerre haragos lett, mert hirtelen kijózanodott. Megfogta a homlokát:

- Fáj a fejem!

Robin Sándor összeszedte magát, fölkelt:

- Kegyelmes uram! - szólt, most már nyugodtan - köszönöm a jóságát és tanításait, és én úgy fogok cselekedni, ahogy érzem. Talán jobb volna, ha bevégezném, nem csinálnék senkinek kellemetlenséget többé, csak egyszer. De én újra akarok kezdeni mindent, a legislegkezdetétõl. És amirõl csak sejtem is, hogy nem a magam erejébõl jutottam hozzá, azt ledobom magamról, és nincs senki és semmi, ami engem ebben megakadályozhat.

- Az Isten segítsen, fiam, több szerencsét az új asszonnyal, és most menj, és aludd ki magad, temessed el az apádat csendben, és aztán megint aludj egyet, aztán majd beszélünk...

... Kezet azonban nem adott neki, amikor az ajtóküszöbig kikísérte. És Robin Sándor kézfogásra készen, mereven tartotta a kezét, amikor az utcára ért is. Egy darabig így ment elõre a sötétben.

Itt a várban este volt már, és a verebek is aludni tértek. Robin e sötét magányosságban úgy érezte, mintha valami külföldi temetõben járna. Sietve ereszkedett alá a városba, ahol életre, emberre lel. Vágyott arra, hogy beszédet halljon. A derék Hirsyre vágyott. De korán volt még, nem lesz még odahaza. A zsebében kotorászva egy elbújt papírforintosra lelt, és ezzel bement egy kávéházba, ismerõs helyre. A pincérek barátságosak voltak hozzá, a fizetõ még meg is ismerte, a régi volt. Úgy köszöntötte, mintha tegnap látták volna egymást. - Mohón nézte át az újságokat, sehol egy szó se, reá vonatkozó. Tehát senki nem tud semmit. És úgy látszik, nem is törõdik vele. Egy újság adott hírt csak apja haláláról, az is mély részvéttel. Tehát nem ment még tönkre minden. Megnyugodott egy kissé, és magában megdicsérte az öregurat: „Alapjában véve, jó ember!” mondá. „És engem szeret, láthatólag szeret!” - tette hozzá, de mindjárt mosolygott ezen a megfigyelésen. „Eh, nem szeret engem a világon senki, csak Hirsy!” - folytatta tovább gondolatait, fizetett, és elment régi barátjához.

Az már várta, bár nem hitte, hogy eljön. Az egyablakos szobában úgy be volt fûtve, hogy a bútorokról mind repedezett lefelé a furnír. Meg volt terítve, „hideg fölvágott” borította el az asztalt, két üveg pecsétes bornak már csak a fiszharmóniumon jutott hely.

- Komám! Nem enni, aludni szeretnék én! - szólt Robin, és ruhástól a díványra feküdt.

- Várj, mindjárt megvetem az ágyat, fõzök teát! Vetkezz le, nem egészséges ruhában. Segítsek lehúzni a cipõdet?

És a „nagydarab” ember mindhiába ellenkezett, a testetlen kis figura levetkeztette, lefektette és melléje ült az ágy szélére.

Robin behunyta szemeit:

- Halálosan fáradt vagyok, aludjunk!

- Jól van, aludj, éppen az kell, hogy aludj. Én is mindjárt lefekszem, csak ötven számtani dolgozatot javítok ki - albérletbe kaptam egy tanártól. Ez is szellemi munka legalább!

Még egy darabig ottmaradt hatalmas barátja mellett, és nézte komolyan, mélyen, de lágyan, hogy ne zavarja, ha csakugyan aludni akarna.

Robin Sándor behunyott szemmel szólt hozzá egy-egy szót:

- Baj van, Manó... nagy baj! De nem hagyjuk magunkat, ugye nem?

- Korán felkölts, esküvõre kell mennünk, aztán pedig temetésre...

- Hányas számú gallért viselsz? Még mindég harminchetest. Nekem reggelre gallér legyen!

- Jó fiú vagy te, Hirsy, te vagy az én apám! Jere, ölelj meg.

A pedagógus lehajlott barátja fölé, és megcsókolta a szemét.

- Hát hogy is van azzal a gyermekkertésznõvel, akit meg kell mentened? Ne mondd, majd holnap, jó éjszakát!

A törõdött ember befordult a fal felé, és mert fölöttébb egészséges volt, hamarosan elaludt. A derék Hirsy virrasztott mellette, és javította a számtani feladatokat, de ez alkalomból alighanem sok hibát nézett el. Fantáziája végképp föl volt izgatva, és csak nagynehezen nyugodott meg egy rémlátásban: Sándor valakit párbajban megölt, és most hozzája menekült. A jó fiú szinte beteg lett a büszkeségtõl, és bár õ maga nem tudott volna megölni egy pókot sem: hõsnek, hatalmasnak és vérengzõnek képzelte magát.

Robin álmában beszélt is valami megölésrõl. Amire Hirsy jónak látta hirtelen elfúni a lámpát. De ni, már világít a hó, reggel van. Föl, föl, mindjárt menni kell, esküvõre...