Nász

A Jóisten - nyilván kedves földi piktorának kedvéért - a hajnali esküvõre leküldte legszebb, legpuhább és legvastagabb szõnyegeit, a mennyország fehér ünnepi termébõl, legszebb szálájából valókat. Az éjszaka hullott hó - mert ez volt az égi szmirnaszõnyeg, és nem egyéb - még a kõfalakat is kikárpitozta, és mindazon utcákat, ahol jött, és amerre hazavonult a nászmenet.

A szegény, a pompára oly kíváncsi város, vak és mély álmába borulva, mit sem tudott e csodás koronázásról, errõl a hajnali hóban föltûnt és hirtelen eltûnt jelenésrõl, csak a koldusok voltak ébren a templom körül, és azoknak a szíve telt meg öntudatlan, vidám örömmel, hogy megvolt az esküvõ. Ha télen délibáb volna: az ilyen volna. Magának az esketõ papnak az arcát rejtelmes égi fényesség világította meg; szebben égtek a gyertyák, mint egyébkor, kékes fényükben - ha jól megnézik - miniatûr nemtõk hajladozva, ölelkezve sugdolóznak. Aztán megszólal az orgona magától; soha ilyen gyönyörûséges dallamot, amelyhez emberi elmének és kéznek semmi köze. De maga az a denevérpár, amely - eljövén a reggel - aludni a templom egy gótikus szögletébe tért: amint megrebbent, fecskepárnak látszott. Templomi esküvõ édes varázsa, örök szerelemnek balzsamos ígérete, két hosszan tûrõ szívnek egybefoglalása: tettél te még több csodát is, ott és akkor a József utcában, de van eszem, és a hitetlen világnak el nem mondom!

Prédikáció nem volt, a võlegény sietett -, a menyasszony, az új asszony vitte karon. De egyenesen ment a nemes Gyula, ha akármilyen erejébe került, és bár szólni a maga legszentebb ügyében is alig tudott, erõsen rászólt a tanújára:

- Rendben van minden?

- Rendben lesz, légy nyugodt! - felelte Robin Sándor, és mutatta Hirsyt:

- Ez is itt van, nála háltam!

- Isten veletek.

- Isten veletek!

... Aztán sietve vágtatott el a nászpárral a kocsi. Törvény szerint, a rendes sebességgel, de mégis mintha gyorsabban siklott volna velük lefelé a gyorsvonat Itáliába.

- Mindjárt ott leszünk, mindjárt! - biztatta az urát Piroska, amikor az nyûgölõdött, és türelmetlenségében még szivarra is gyújtott. Merészelt, inkább azért, hogy az asszonyt bátorítsa, de elfútta a füstöt magától messzire, miként a szivarozni tanuló gyermekek.

- Kár, hogy ilyen gyenge - mondá -, sajnálom, hogy nem hoztam magammal virzsíniát!

Hamarosan letette a gyenge szivart is, lefeküdt, elkérte Piroskától a nászbokrétáját, arcára tette, úgy szagolta, a virágok közül beszélt ki, alig lehetett érteni:

- A világon a legnagyobb dolog az illat, és az, hogy vannak fehér színek. Az egyiket szívom, a másikat látom, és ebben benne van minden: az, hogy tégedet magambaölellek.

- Csókolja meg a szememet, a szemem egészséges, nincs már bennem semmi ép, csak a szemem!

Az asszonyka lehajolt hozzá, csakhogy ajka a szemérõl lecsúszott az ura szájához is.

Gyula ijedten emelkedett föl, és szigorúan szólt:

- Vasúton csókolózni, mint a kereskedõnék, hogy bedugja bizalmaskodó pofáját a konduktor!

Majd mosolyogva, békítve, hozzátette:

- Olaszországban, ott minden jó lesz, hacsak odaérünk! Odaérünk-e valaha? Az Isten nem lehet olyan jó, hogy én magával még együtt, ott legyek! Azaz: én nem lehetek olyan jó!

Piroska az ura ajkát befogta a kezével:

- Sokat enni, sokat hallgatni, igen sokat aludni! - idézte a Gyula orvosainak receptjét, és a külön kupéban szépen megágyazott az urának, lefektette:

- Maga szundikáljon, én itt az ablaknál nézem a tájékot, és megmondom mindég, hol vagyunk. Mindjárt ott leszünk, most a Balatonnál járunk. Jaj, de csúnya, csupa szürke, semmi most, nem érdemes, hogy nézze; majd ha visszafelé jövünk nyáron, akkor kiszállunk és az egészet lefesti!

Csupa kopár vidék, sehol semmi, még a fák is fáznak, a madarak is elbújtak, az emberek csak a vörös orrukat dugják ki a világba...

Bem Gyula csendesen nevetett:

- De jókat mond maga! Van hó?

- Nincs, sehol sincs!

- De én érzem, megnézem. Nem szabad engem elbolondítani; ha így bánik velem, kinyitom az ablakot és kinézek!

Azonban nem tette meg, feküdt, mert nem is igen tudott volna felülni. Ah, hogy szégyellte magát ezért a gyengeségéért, hogy restellte a betegséget magát, mint férfiatlan és nem esztétikus dolgot. És azt óhajtotta magában: vajha lennének szörnyû testi fájdalmai, kiállaná, a szemhéja se moccanna, mint ama Scaevolának, csak ily gyenge ne lenne, mint egy asszony, aki... És õ a védõje, támasza, az ura egy asszonynak! Most benyithatna ide - hirtelen egy idegen férfi, odamegy Piroskához, megcsókolja elõtte, és õ nem tud ez ellen tenni mit sem, még csak meg sem ölheti!

Forróság öntötte el Gyulát. Már napnyugta felé járt az idõ, amikor mindenfelé, ahol testbe öltözött lelkek laknak, jön és leszáll a láz, amely mennél gonoszabb és alattomosabb, annál jobban bujkál a nappal elõl. De kirebben, ha jõ az este, és gyilkos párázatokban járja be a világot, hogy öljön és emésszen, pedig - úgy mondják - milliókban ki nem fejezhetõ lények sokaságának szerelmeskedése, tömeges násza mindennek az oka. A teljesen kicsiny teremtmények az egészen nagy teremtések élete árán élnek és szaporodnak tovább, így rendelte ezt az örök igazság, amely haragszik a tekintélyekre, és ahol lehet, azokat megalázza, és így gondolják ezt az orvosok. S ha a valóság talán nincs is velök, szép a szimbólum, amit csináltak, és ha tudás dolgában szegények is, mint költõk, érnek valamit!

... Azonban a szegény festõnek mégiscsak láza volt, dacára minden patológiai romantikának, s hajh, talán mellékes is, hogy lélekállapota döntötte-e a hirtelen forróságba, vagy mert jött a redõs szárnyú este, és a védelme alatt éledtek a nászt tartó mikrobák. Szenvedett a jó fiú, de volt valami gyönyörûség e szenvedésben, mert a fantáziája kigyúlt, és testének teljes bágyadtságában lelke erõsebb volt, mint valaha -: majd ha jobban lesz, majd ha Itáliába ér, és fürdik a Jóisten napjában, és abban a verõfényben, melyet félistenek munkái terjesztenek ódon templomok sötét sekrestyéiben!

- Túl vagyunk-e már a határon?

- Mindjárt!

Csak a határon túllegyen, akkor ki van játszva a halál! Így gondolta magában Bem Gyula, aki néha egy pillanatra meglátta a sovány csõsznek kaszája élét, mint egy rideg, mûvészietlen, egyenes, vad vonalat. És futott elõle, hitte, hogy el lehet futni, érezte - sõt kaján örömmel el is gondolta -; mint menekül õ, és mint lohol az utána, hiába!

- Zord hegyek jönnek és szigorú fenyvesek! Úgy érzem; igaz-e?

- A Karsztban vagyunk, de hogy megérzi! Még szomorúbb, mint ahogy gondoltam, nem tudom nézni. Szegény emberek, a sziklaomlás alatt, a kõfészkekben, be fázhatnak, és itt maradnak az egész hosszú télen, mi meg megyünk Olaszországba, de jó nekünk, mindjárt ott leszünk!

- Egyet alszunk, és ott vagyunk!

- Jó, aludjunk!

Tettették magukat mind a ketten, hogy nyugszanak. Egy-egy pillanatra el is szundítottak talán, de amikor ébren voltak az éjjel sok órájában, ha külön-külön és keskeny bársonyágyon feküdtek is: szíveikben megülték a legdélszakibb pompájú nászt. Így elválasztva szerelmesen bújtak össze lelkeik, és egymáson éldegéltek, több kitartással, mint amire képesek azok, akiknek a teste is boldog összhangban lehet. És olyan puhán, simán vitte õket a nászvonat, a kalauzok az éjben, amikor az állomások nevét jelentették, mintha bûvszókat mondanának. A vasút kerekei hol lágy dajkamesét danolásztak, hol a diadalmas szerelem zenéje hallatszott ki az acélküllõkrõl, s a hóekék egy-egy érzéki sikollyal zárták le a strófákat.

- Piroska - mint ahogy az anya szokta - le-leszállt, hogy szerelmes fiát betakargassa. Felült, figyelte lélegzését, meg is csókolta az ura haját. Gyula ezért - tréfásan - megijeszté. Mintha álmában beszélne, a csonka palóc ballada elsõ sorait mondta:

- Jaj de szépen süt a hódvelág, látod-e, anyám, a halát?

- Csitt, aludjál!

El is aludt, vidáman ébredt hajnal felé, és vidáman - halkan - mondta Petõfit:

Szeretlek kedvesem, szeretlek tégedet...

Aztán megint csend lett a kupéban. Amíg egyszerre mind a ketten felültek: a tenger, sötéten, mintha ólomból lett volna öntve, végét szakasztotta a hómezõknek. Átfogták egymást, és úgy nézték, és szinte elvesztették a maguk emberi kicsinységét a természet szomorú nagyságában. Amikor újra magukra találtak, már benne voltak Itáliában.

„Ah, itt sincs meleg!” gondolta az asszony, mert a hölgyek elméje hamarabb rátalál a valóságra, pozitívabb és könyörtelenebb, szívük akármilyen gyengéd legyen is.

A férfi azonban máris föllélegzett:

- Ki sem mondhatom, máris mennyivel jobban érzem magamat!

Pedig a délszak fázott ebben az idõben, és a természet nem engedte magát megzavartatni a költõk és a hotelier-k híreszteléseitõl, hogy Olaszországban tél nincsen. Ah, ott van csak igazán; nem õszinte, alattomos és csalárd; a havat nem fagyasztja meg, hol elolvasztja, hol összeállatja, csupa sáros nedvesség, amely beveszi magát még a tüzelõfába is, amely a cifra kandallókban inkább fõ, mint parázzsal ég. És fázni se tud oly õszintén senki, mint az olasz, aki azt hazudta, hogy tele nincs, és most már maga is elhiszi, amit füllentett, nem védekezik, és - megfagy.

Gyula dideregve dicsérte a klímát, és alig várta, hogy Genovába érjenek, és lefeküdhessék az ágyba. A beszéd fárasztotta, csak kezével intett, hogy mily jól érzi magát... Az ágyban meg éppen jókedve lett, láza se volt e napon, étvágya is megjött, hamarosan megevett egy tál halat:

- A Földközi-tengerbõl való! - mondá nagy fontossággal. - Nem a kicsiny Adriából; komoly hal, egyél belõle. Ennek az õsét Michelangelo ette meg, tehát e halacska a legelõkelõbb eredetû. Különben is a halat nem sajnálom, megeszem, mert semmi szelleme nincs, és bizonyosan tudom, hogy szívtelen!

Tréfált és enyelgett, és ha napokig nem is mehetett ki a szobából, nem keseredett el, és nem lett azért komor. Mert a betegségnek is megvannak a maga apró, sõt nagy örömei, aminthogy nincsen olyan szenvedés, amelynek kibékítõ pontjai ne legyenek, és a haldokló gályarabnak utolsó napja sem oly egyszínû fekete, mint a szürke modorban dolgozó, fájdalmakban kéjelgõ írók betegségi történetei. És ezt én mondom, én! Az egykori szomorú, szegény legény, de most már csak - szegény!

Azért Gyulára leszállott néha a szomorúság, de az asszonyka a szoknyájával mindjárt elhesselte. Egész napon át Genova mappáját és útikönyveit nézte vele, csinálták a programokat, hová mennek, mit s mit nem látnak, ha kisüt a nap. És voltak olyan finomlelkûek, hogy az angol hotel bezárt szobájában megérezték az egész várost, Genovát, la bella-t, gigászi palotáival, magánházainak még meg nem becsült, óriási mûkincseivel, fekete márványcsíkos kis templomaival, és az óriási kikötõvel, amelyben minden órában indulásra, érkezésre búgott egy-egy hajó...

Gyula - az olasz újságból - tudta a neveiket is:

- Most megy az Amphitrite Ceylonba, ezt a szigetet még látni akarom, elmegyünk-e?!

- Ez a Shannon, Indiába indul, jerünk Indiákra!

Voltaképpen halálosan szégyellte a jó fiú, hogy nem mutathatja meg Piroskának az egész világot, sõt, hogy a kedvéért külön nem fedezhet föl egy új világrészt. Hajóskapitány szeretett volna lenni, maga a kormányos, sõt a matróz is, indítani, kormányozni, és bronz karral evezni, és egy karcsú hajón egyedül kedvesét vinni, mindjobban délnek. És örvendeznie kellett, ha egy órát ágyon kívül tölthetett délebédkor. Ilyenkor összecsapzott haját a közepén szétválasztotta, fölvette legszebb nyakravalóit, kihúzta magát, és tréfás gõggel sétált - le s föl a szobában. De korán le kellett feküdnie, és napnyugta után, hiába erõsködött, hamar elaludt... Rorátéra ébredt, de meg se moccant, még lélegzetét is visszafojtotta, nehogy Piroska fölébredjen. Csukott szemmel virrasztott, és hallgatta a büszke város hangos éjjelét. Alant a rakodóparton, hol templommagasságú csapszékekben operákat énekeltek berúgott matrózok, mindég történt valami: egy szörnyû sikoly, egy röhögés, amelytõl megrázkódott a hotel fala is, egy-egy rossz pisztoly pukkanása, hatalmas pofonok, vagy lehetetlenül cuppanó, igazi tengerparti csókok zaja.

Verekedni szeretett volna verekedõkkel, csókolózni a csókolózókkal; az élet vágya és szeretete oly lángot vetett benne, hogy megszédült, és a maga nyomorúságos rabságában lassan-lassan elvesztette hitét. Félt, az asszonyt féltette; rémeket látott; látta magát kiterítve a hotel egy nagy szobájában, fejénél az asszonya állott és szólt: „Lám, maga idehozott, és most én nem tudom, hová menjek!”

Zörgött, hogy fölébressze; Piroska nyomban felugrott, felöltözött, abban a percben gyertyát gyújtott:

- Én sem tudok aludni, olvassunk. Kell Copperfield, vagy Petõfi megint?

- Semmi olvasás; tanulni kell! Maga le mer jönni Olaszországba, és nem tud a nyelvükön egy szót!

- Tud maga!

- De ha én tévednék, lemaradnék valamelyik vasúton, vagy valami bajom esnék; ámbár a rossz pénz nem vesz el. De ha - teszem föl - beverném egy olasz bankárnak a fejét, bezárnának: mit csinálna? Még enni sem kérhet, még azt se tudja mondani, merre van a vasút. Elõ a nyelvtant, kezdjük. Mondja utánam:

- Per dove si va in Ungheria? Merre kell Magyarországba menni?

Piroska utánamondta. Gyula folytatta:

- Prego di cambiarmi questro denaro! Váltsa föl ezt a pénzt! Mert a huncut talián elveszi a nagy pénzt egy magányos asszonytól, megköszöni, nem ad vissza, mert föltételezi, hogy ajándékba kapta. Mondja: prego!

Az asszony mondta. Nagyon hamar tanult, de a mester sietett, mindenre ezen az éjjelen akarta megtanítani.

- Ho famo, ho freddo. Fázom, éhezem. Non incomodatermi, non sono di buon umore! Ne alkalmatlankodjék, nincsen jókedvem... Ugye, nem lesz, mondd, én kedvesem?

Piroska ijedten tekintett fel az urára, a szemei fényesek voltak már, de még nem könnyesek. Gyula vidám arcot vágva, tréfás hangon folytatá:

- Sono vedova... Özvegy vagyok...

Piroska elhajította magától a könyvet, és reáborult az urára, összeölelte, nem gyöngéden, erõsen, és ajkát kereste az ajkával:

- Megálljon, megcsalt, nem szólok magához többé az életben soha! Mi baja, csak azt szeretném tudni, hogy mi baja, amiért így halálra szánt engem! Nem köhög...

- Az igaz, sohasem köhögtem! - mondá bizonyos büszkeséggel a beteg.

- Egy kissé gyenge; rendetlen életet élt, az egészségeért nem tett soha semmit, elpuhult. Vívni és tornászni kell.

- Igaz, vívni és tornászni fogok!

- És nem beszélt soha egy becsületes orvossal! Másnap nyár lett, nyilván azért történt ez a csuda, hogy a festõ elindulhasson orvost keresni. A címkönyvbõl keresték ki dottore Zuchettót, tisztán a szép neve miatt. Az orvos meg is volt tisztelve, meg ám, a nagy tökfejét úgy hajtogatta a vékony nyakán, hogy szinte félõs volt, az inda elszakad. Aztán hozzálátott a dologhoz:

- Én meggyógyítom! - mondá mély meggyõzõdéssel. - Csak az a kérdés, hogy nincs-e náthája, mert ez az egyetlen, amit gyógyítani nem tudok. A többit, a halálos, a fõ betegséget mind.

A beteg mosolygott. A nagy fejû emberke elfogta a mosolyt:

- Szkeptikusnak nem szabad lenni, ez a szamár emberek tulajdonsága! Legyen szíves, és mondjon le a viszontmegjegyzésrõl. Szorítsa meg a kezemet, erõsen. De hisz önnek bikaereje van.

- Végképp még nem romlottam le! - jegyezte meg Gyula, és kipirosodott.

Az orvos folytatta a vizsgálatot. Megtapogatta még a lába kisujját is. A mellét azonban csak fölületesen kopogtatta meg:

- Hallja, mily telten szól? Egy bika - bocsánatot - egy bivaly melle ez, teli és ép, és ön minden valószínûség szerint phthisisrõl ábrándozik! Persze, professzorokkal beszélt, méltóságos urakkal, akik száz betegen vágnak egy napon eret, és nem jött hozzám, akinek egy hónapban legfeljebb egy a betegem. Én ráérek kitalálni és megfogni a baját, mert nincs a világon két egyféle betegség. Mind más, az öné pláne tünemény!

- És szabad tudnom, hogy mi?

- Önnek tíz vagy tizenöt év múlva köszvénye lesz, és ez jelentkezik most a gyomrában. Mert a gyomor a test szíve, amelynek elõérzetei vannak. Meg is szólal, csakhogy nem értik. Meg kell nyugtatni, mulattatni kell. Megmondom a módját, hogyan. Két módszer van, az egyik olcsó: enni kell a nap minden órájában a lehetõ legszebb és legjobb, legdrágább ételeket. A másik drága, de ezt is okvetlen ajánlom. Az aranyszérum ez.

- Aranyszérum?

- A legteljesebb, a legtisztább aranycsepp - mézben. Mert az emberiség nemhiába imádja az aranyat: egészség, erõ és ifjúság lakozik e nemes ércben. Azt hiszi ön, hogyha nem lennének ily titkos, elõkelõ tulajdonságai az aranynak: ily magas polcra jutott volna a köztiszteletben? Az emberiséget jó ösztöne vezérli, de ez ösztön értelmét csak én tudom, egyszer már el is vették érte a diplomámat. De ön idegen, sõt magyar, ön el nem árul. Gyógytárba mennie nem kell, magam adom az aranyszérumot, a madame hazaviszi a muffjában. Õ vigyázva önt majd mindennap három cseppet, vizet inni rá nem kell, hanem kérni - és adni - három csókot. No, ha ízlik, többet is lehet!

- Addio, merci, lei un gygante... Ön eredetileg egy óriás! Sok fekete bort, madame, öntsön a signornak sok fekete, sûrû bort!

... Nem is egy, két lépcsõt ment lefelé Bem Gyula, és akármilyen okos fiú volt is, egy pillanatra sem jutott eszébe, hogy a tiszteletreméltó Zuchetto vagy egy szélhámos, vagy egy bölcs.

- A lángész hatását tette rám ez ember! - mondá a kapuban.

- Énrám is! - mondá Piroska büszkén, és az ura karjába ölté a karját - elõször, amióta együtt voltak -, és engedte azt is, hogy az segítse be a kocsiba.

... És nyitott kocsiban - mi tûrés-tagadás - bizony nyílt, egylovas hintóban történt elsõ csókjuk, az ígért, a félt, a halasztott, a soha már nem is remélt. Talán az Aqua Solén, vagy az Aqua Verdén? Valamelyik apró utcán, és nem Genova valamelyik népes terén, isten szabad ege alatt, a gyermeteg nép nyüzsgése, zaja, veszekedése és kandisága közepette kezdõdött meg násza ama párnak, melynél szemérmetesebb mézesheteit Itáliában nem töltötte soha! Azonban - ha szegénykék mégis mentségre szorulnak - hadd mondjam el, hogy a város népével, a látóhatár tengerével és egével alighanem pusztán csak rémlett nekik, valamint lombok között szeretkezõ madárnak elméjébe nem ötlik mi sem, ami nem szerelmükre tartozik. Egy-egy pillanatra mégis megrebbent a mi párunk, inkább az asszony, mint a férfi:

- Gyuluska - mondá -, hát a képeket nem nézzük meg soha?

- Nem, soha; le a képekkel. Csacsi volt maga Velázquez is, mert - meghalt! Nincs semmi a világon, csupán csak egy...

És ez az egy hosszú, hosszú csókba fúlt, oly erõsbe és oly gyengédbe, amilyen kevés esett még meg, amióta él ez a föld és rajta állandóan forr a szerelem. Mintha az elmulasztott, elhalasztott és a tõle majdan megtagadott csókokat mind ki akarta volna venni egyben: úgy ölelte a megújhodott férfi az õ kivirított asszonyát, és ha mellettök elment, ha hozzájuk félénken bekopogtatott: mosolygott, pirult a hotelbeli szobalány.

- El a városból, el innen, el! Zavar a kereskedõ emberek arca, az új párok, akik mindennap érkeznek a vasúton, ráülnek a képes újságokra a kávéházakban, és képes levelezõlapokat irkálnak az anyjuknak és a régi udvarlóiknak haza. Gyerünk valahova, csendbe, ahol nincs semmi, csak az ég, a nap, a tenger meg mi ketten!

Sietve pakoltak, sok üveg aranyszérumot vettek, és vasútra szállva, gyorsan mentek mindjobban délnek, arra, ahonnan sóhajtva hívta õket Nizza öble. Este lett, Bordigherán leszálltak... Holdas éjjelen érkeztek a pálmaerdõbe bújt városkába és gondolták: ez tündéri, de a hold csinálja! Várjuk meg a reggelt, a napot.

Megvárták. És íme: roppant rózsalugasokon és a hosszú-hosszú vaníliagarádokon legelésztek a méhek. Azok megmondják: igazi vagy csinált virág-e ez itten, a Jóistenke gondozza-e õket vagy az hotelier-k?

A pálmagarádok között, a muskátli kerítések alján, át a narancsligeteken, kikocsiztak a határba.

Hát ezernyi-ezer méh dong a decemberi napban, és feketén pettyezik a fehér liliommezõket. Sõt cincérek is mászkálnak fáradtan, kéjesen, mint a hektikások.... Egy szúnyogot, egy valóságos szúnyogot fogtak, a tenger felõl jött, télben; ó, drága szúnyog! Sõt pillangók is jöttek délfelé, rövid vizitre, a legrikítóbb fecskefrakkban; bár ezt, hogy ilyenkor is járnak-kelnek, a természettudósok nem helyeslik. De lehet, hogy a lipék Afrikából jönnek át, datolyaszállító hajón - mindössze harminc órai út - megesznek egy csepp európai harmatot, aztán visszamennek...

- Ah! Így volna jó élni, így, mint ezek a szálló, kalandozó virágok, vámvizsgálat, jegyváltás és hotelkoszt nélkül...

- Nem cselekedni semmit.

- Még csak beszélni se.

- Csak ezt: adj ennem, adj innom!

- Szép vagy, szeretlek!

Eh, végre étel nélkül is ellehet egy pár ember, ha a nap oly fennen süt, és jólesik az árnyék, melyet egy-egy széles tomporú útszéli legyezõpálma borít rájuk. Mert nem kell hinni, hogy minden pálma karcsú, vannak igen testesek, öregek, kemények, ama fajtából, melyet Szent Ambrus ültetett még, úgy mondták nekik, és a festõ elhitte, mert nagy jóakaratot tapasztalt a szent pálma húsos leveleiben. Simítgatta, ütögette a fejét, és susogott hozzá:

- Poveretto, poveretto, kis fej, ki fenyûfa-vidékrõl kerültél, csakhogy visszajöttél. Gyógyulj meg, gyógyulj meg.

Gyula hangosan felelt a növénynek:

- Becsületes pálma, nem vagyok én beteg. Velem csak az a baj esett meg, hogy az eleim nem maradtak a meleg Ázsiában, hogy nem jöttek ide, szembe Afrikával. És hogy a szívem összenõtt a röggel, ahol születtem, míg a vérem...

A vérem itt horgászik elõttem a parton. Egy rongyos úr, az én koromban, a hasonmásom. Csak horgászik, horgászik, enni is elfelejt, álmodik egész nap - velem együtt -, ha halat fog, kicsinyli, eldobja, nem akar ez semmit... Erõsen mindég szeretni, a többit; álmodni, élni, mindig csak félig-meddig, mint ahogy a nap vibrál a tenger párájában...

És így éltek teljes hat napig, míg dél felé, a sziklás oldalon szent Ambrus pálmái fázni kezdtek, megborzongtak, feketedtek. A tenger maga még csendes maradt; de fölötte hószínû lett az ég, a szél pedig, aki most rajta kelt, úgy jött, mint az árnyék, sötéten, lassan. Egyszerre tél lett. A violaréteken a virágok rettegve hajladoztak a rõttestû földre.

Gyula lefeküdt kora délután, kért egy csepp aranyszérumot, aztán a fejére húzta a takarót, onnan hallatszott ki megváltozott hangja:

- Egy kis baj, semmi baj, megfáztam egy kicsinyt!

Ettõl fogva másnap hajnalig nem lehetett többé szavát venni. Piroska egyszer-egyszer fejérõl a takarót levette, és ilyenkor a beteg szeme hirtelen lecsukódott, a színtelen ajkai azonban mosolyogtak, mint ahogy mosolyog a gyerek, aki lustálkodni akar még, és tetteti magát, hogy alszik. Néha az ajkai meg is moccantak, de hangtalanul, befelé mondtak valamit, talán azt, hogy:

- Most pedig mindennek vége van!

Pedig inkább csak kezdete elõtt volt egy új életnek, amelytõl mindnyájan úgy rettegünk, s nem tudja közülünk még senki is, hogy rosszabb, mint az ismert. Ah, csak az átmenet ne volna olyan idegenszerû! Mint valami bódító, borzongtató, ismeretlen villamosság érzése fogta el a beteget.

„Ez az!” - hitte magában, és rettegve várta a reggelt.

- Csak még egyszer kisütne a nap!

Reggel felé az idõ csakugyan megbánta, amit cselekedett, hirtelen kisütött a délszaki nap, és mohón itta föl a ritka északi tüneményt, a violarétekre hulló, nagypihés havat. Egyszerre földöntúli világosság támadt a nászpár sokablakos szobájában. A festõ kinyitotta a szemeit:

- Oly boldog vagyok, mint soha még! - mondá, és megfogta az asszonya kezét.

- Hadd udvaroljak - mondá halkkal -, kora reggel, hadd mondjak neked szépet, amíg világosság van. Nemsokára, én édes kedvesem, én egyedül leszek, mámorban, szédülve érzem, hogy talán nem is leszek: Látsz-e engem?

- Látlak, a szemed ragyog, még minden jó lesz!

- Minden jó lesz, de amilyen jó volt, nem lesz többé soha. Nekem már megvolt az én mennyországom, már én mehetek a sötétségbe át, és a szívemet, mint az illat, úgy borítja el a hála, a fájdalom, és egy olyan érzés, amirõl szeretnék neked mondani valamit, de alig gondolom, kimondani nem tudom.

Az asszony forró arcát az ura hideg kezébe temette:

- Majd elmondod holnap, éjjel, ha hozzád jövök.

A beteg tekintetével elfordult az asszonya felõl, kinézett az aranypárákban ragyogó tengerre, és annak beszélt:

- Holnap? Holnap még itt leszek, de már nélküled, magam. Ma látlak utoljára már; be szép a hajad, puhább, mint a moha, illatosabb, mint az olajerdõ. Köszönöm, hogy nekem adtad. A hangod, hadd hallom a hangod, mert te úgy beszélsz, mint a tavaszi fuvalom, amikor elõször a friss füveknek mond meséket. Köszönöm, hogy énhozzám beszéltél. Én is jó voltam ám tehozzád, amikor az oltár elõtt, kezemben a füstölõvel, legelõször ministráltam: téged láttalak és imádtalak, ezüst koronájú Szûz Máriám!

Piroska hallgatta a haldokló udvarlását, nem sírt, hitt. A forró hízelgések elkábították, hogy maga is csak úgy élt, mintha az életet álmodná csupán. Csak akkor rebbent meg, amikor Gyula olaszul kezdett beszélni:

- Per dove si va in Ungheria?

Kétszer is elmondta, feléje fordulva a tengernek, ahol az asszonyt látta, bár az a karjai között bújt meg és csókolta a kezét.

- Sono vedova... - folytatta Bem Gyula a leckét. Majd elhallgatott, behunyta a szemeit:

- Most pedig éjszaka van, aludjunk! Szerettem volna, még ébren lenni veled, de késõn van, nem tudok többé.

- Én alszom! - mondá csendesen. - És te se virrassz, én édes, drága kedvesem! Aludni félek, ébren lenni nem tudok, borítsad a hajadat a fejemre...

Piroska engedelmeskedett, sûrû nagy haját lágyan az ura fejére borította.

- Nem akarok aludni, még csak egy kicsinyt nem, ne hagyj. Még gondolni akarok reád, még szeretném tudni, hogy minek voltam én a világon? Nagyon jó itt, csak lenni, látni. Holnap eszünk narancsot, amelyre hó hullott. Ébressz fel korán. Most aludni kell.

- Aludj, aludj, pihenjed ki magad.

- Ne vedd el a kezedet; magamban félek. A hajad olyan jó meleg és könnyû, köszönöm.

Így aludt el Bem Gyula.

...Sono vedova, voglio tornare a casa!...

Bordigherai betegek, nászpárok és ide számûzött, boldogtalan szerelmes nagyúri kisasszonyok: ettõl a halottól ne féljetek. Íme, nem fél a fiatal asszonya sem, és szinte ölelve viszi át néma testét Genovába. Maga a halász, aki barna bárkáján a nagy városba átviszi, az is beszél hozzája, a fakoporsójához:

- Uracska, csak egy temetõ van, és az a genovai!

- Madonna, ne féljen, ott finom helye lesz...

Gyönyörûséges genovai temetõ, hol az én nászpárom oly vidáman bolyongott, hol magam is oly búsan és boldogan csókolóztam egykor, fehér márványvilág, a pompázó halál tündérhelye: van egy sírod, amelyet behantolni sohasem lehet.