Az ezüst kecske ébredése

Egyszer, tavasszal...

Mert újra tavasz lett, mivel a tavasz nem engedi magát akadályoztatni, és a legrosszabb dolgok, a legsilányabb tél után is újra fakad, ha eljön az ideje.

Gyönyörû április vége volt, dolgozni nem lehetett, csak a legideiglenesebb díjnokok bírták el a szobaszagot, a klubban nem volt senki: Robin Sándor - méltóságos Robin Sándor - nem tudta, mitévõ legyen a délutánjával.

Mindenki az utcán õdöngött; ki volt vasalva és föl volt virágozva az egész világ, Robin Sándor maga is. Neki is sétálnia kellett, hogy a színvonalon maradjon, hogy lássák, de unta a dolgot, másrészt meg a séta - úgy vélte - egy komoly férfiúnak méltóságán alul van. Nem is tudom már biztosan, miért volt méltóságos az én emberem: a nagy hivatalánál, vagy valamely rendjelnél fogva; megszerezte, kiküzdte, rászolgált: nem tudom, de nem is bánom. Lehet, hogy õ maga se sokat törõdött vele, mert mint az iskolás gyerekek, az út közepén bandukolt elõre, és a komfortáblisok szerették volna legázolni, de a lovaik nem akarták. Hol õ tért ki a szegény paripáknak, hol ezek az árva méltóságos úrnak.

Így mulatta magát egy darabig, amíg elhatározta, hogy hazamegy, és dacára a ragyogó tavaszi délutánnak - alszik egyet.

Elõbb azonban végez a végzendõkkel: meglátogat egy hölgyet, aki sehogy sem akar hûtlen lenni hozzá, hiába hanyagolja el, hiába bánik vele rosszul. Adja a hû és önfeláldozó szerelmest, tehát a nyakába szakadt. A vizitet elkövette, a csókok elõl megszökött, és egy kis parázs pletykáért benézett egy klubba - nem politikai -, hanem csak társadalmiba. Igen öreg és igen köszvényes urakat talált ott csupán, olyanokat, akiknek a tavasz csak júniusban kezdõdik. Éppen Schodelnéról meg Rajner belügyminiszterrõl beszélgettek ezek, és arról, hogy õk, akik egyszer megcsinálták a forradalmat, siettek; kissé korán volt, különösen az emancipáció...

El innen, el! Még néhány barátjával kellett egy-két szót váltania. Mert voltak új barátai, ha ugyan vannak „új” barátok. Gondolom, inkább becsületes érdekekben szövetségeseire, kar- és tagtársaira gondolhatott. A kártyában, a vívóteremben, a vendéglõkben partnereire, olyanokra, akikkel egymást kölcsönösen megbecsülték. Párbajsegédeire, akikhez - egy évben - igen sûrûn folyamodott; arra az esztendõre gondolok, amikor Robin Sándor igen kicsiny okokra, sõt mi ok nélkül is bevagdalta barátai és ismerõsei bõrét, sõt húsát is. A bankdirektor azonban visítva futott el elõle, és mint a vad malac, a Robin erõs lábai között surrant el. Amikor végre megfogták egymást mégis: a direktor igazgatósági tagnak tette meg az ifjú politikust. Hogy az ifjú politikus elfogadta-e az állást, nem tudom, vagy igazában: tudni nem is akarom.

... Még Hirsyéket is megnézte a méltóságos úr. Hirsyt, a doktort és a tanárt, aki a gyermekkertésznõt csakugyan megjavította, három gyermekkel, persze, leány volt mindahány. A derék Hirsy kövéredett, és az akadémiának kezdett dolgozni, visszatért õseinek hitéhez, sõt állásban lévén, magát Sándort is perszvadeálta, hogy térjen az õ egyházközségébe, most már lehet, és a végén mindenkirõl kisül, hogy onnan eredt, és utoljára mindenki az lesz...

- Unalmas vagy, öreg, szervusz, megyek!

- A botod, nem hoztál botot?

- Nem szoktam bottal járni soha.

- Soha? Hát a kecske?

- Igaz, a kecske, az más!

A keményszívû törvényhozó felsóhajtott:

- Kecském, kecském, én édes ezüst kecském!

Aztán hazament, lefeküdt, de a nagy legénylakás kietlen csendjében nem tudott elaludni. Megszidta hát az inasát, felmondott neki, majd bocsánatot kért tõle, és - egy ezüst forint kíséretében - elküldte aludni azt is. Most már egészen egyedül maradt. De oly egyedül, hogy a szobáiban nem volt egyetlen igazi ismerõsének az arcképe sem. A múltból, az igazi életbõl semmi, sem kép, sem tárgy, még csak egy darab régi ruha sem. Új angol bútorok, idegenek...

Robin Sándornak - amint nyitott szemmel szundikált - egyszerre megjelent a kecske, a mulatságos, kalandos ezüst kecskebot.

- De jó volna, ha megvolna; mily passzió volt, hogy tudtam sétálni vele! Ha megkerülne, még tudnék sétálni most is! - mondá magányában és mosolygott:

- Bolond dolog, de kínoz, hogy nincs, és nem lehet meg soha többé. És hogy hiába akarja a miniszterelnök, a király, talán maga a jó Isten is: az ezüst kecskét és világát többé misem szerezheti vissza nekem. Aki vette - az anyám - nincs többé. Aki féltékeny volt rája egykor, a leány, az én számomra mindörökre elveszett!... És milyen sétákat tettem vele! - folytatá elmélkedéseit - milyen gyönyörû sétákat. Oly frissnek, erõsnek, úrnak éreztem magamat, ha nálam volt, és mennyire megrokkantam, ha kosztba kellett tennem! Volt valami, volt abban a kedves, humoros, huncut fejben, lélek volt benne... És minden szerencsétlenségem ott kezdõdik, ahol - õ eltûnt, ahol én - könnyelmûen és gyáván - elhagytam, elfeledtem! Ha megtartom, ha meg tudom tartani, hol vagyok most! Állok egyenesen, magasan és boldogan... Kitömött sas vagyok, egyedül állok kasírozott sziklán...

Egy kissé kinevette magát, hogy ilyen bolond babonákkal gyötri magát, de az ezüst kecske mégiscsak ott nevetett és mekegett nyitott szemei elõtt. És addig-addig kellette magát, amíg Robin Sándor fölugrott és szólt:

- Bolondság, de kerüljön akármennyibe, a kecskét meg kell szereznem, vissza kell kapnom, a föld alól is.

A következõ órában már öt detektív és öt hordár kutatott a botocska után, de hiába, még csak nyomára se leltek sehol. Tíz évnél több múlt el azóta, zálogtulajdonosok elhaltak, és a fiaik költõirodát nyitottak... És azt se tudta szegény Robin, hogy utoljára hol vált el a kecskétõl. Detektívek és hordárok mind a zálogcédulát követelték, ha ez meglenne, annak van annyi ereje, hogy felkölti a kecskét titkos rejtekében, hosszú álmaiból.

Robin úgy emlékezett, hogy a cédulát utoljára a Piroska kezében látta, az tette el régi írásai közé, amelyeket nála hagyott.

- Õ megõrizte, nála biztosan meglesz, el nem vesztett még soha semmit!

Végre is egyszer valahára csak el kell mennie a régi írásaiért, úgyis készült mindég. De félt a gyásztól, a fájdalomtól - magától is.

- Most már mehetek, most már öregek vagyunk...

Fölment hozzá a várba, tudta, hol lakik, bár a Gyula genovai síremlékének fölállítása óta nem beszélt vele. És azóta is elmúlt - hadd lássuk - öt év! Azóta nem is látta, de számon tartotta, vigyázott reá, õrködött fölötte, és nemegyszer segített rajta, mindig úgy, hogy az asszonyka errõl nem tudott.

Piroska az anyjával éldegélt, elolvasgatva és eltisztogatva életét, csendesen, de nem szomorúan, még csak nem is örömtelenül. Mert újra csak tavasz lesz, a legsilányabb tél, a legrosszabb dolgok után is... Sötétkék, nehéz babos ruhákban járt, és csak olyan világos kalapot viselt, mint a többi asszonyok, a többi - régen özvegy asszonyok. Sõt egy kissé kövérkés is lett, mert a szomorúsággal együttjáró nyugalom és sok álom megerõsíti a leggyöngédebb és legjobb nõcskéket is.

Nagyon megörültek egymásnak, és jóízûen elbeszélgettek.

- Mégiscsak az a fõ - mondá Robin, míg mohón szívta be az áprilisi levegõt -, az a fõ, hogy az ember fiatalkorában kit, kiket szeret. Az marad változatlan, örökre. A többi: hogy is mondjam, hogy is mondják maguk: felöntés, erõtlen, híg felöntés, semmi más... Arra az asszonyra alig emlékszem, a képét - bár néha akarom - nem is látom. Az utcán, a körutakon megpillantom néha, és megrémülök tõle. Olyan elegáns, olyan egyedül és vigyázva áll meg, mint egy szenvedélyes vadász a rengetegben. Ha az újságban nem olvasnám néha a nevét, azt se tudnám, hogy volt... No, talán túlzok egy kicsit. Fájdalmat okoz, az a jó még megvan benne.

És beszélgettek egy kissé ama szép, vörös Hannáról, aki hol egy elesett grófot emelt magához, hol regényt írt, amelynek nemes, édes hõse a régi ura volt. Beszélhetnék Hannáról sokat én is, talán adós is vagyok vele, de megvallom - talán a természetem, talán a mesterségem az oka - adósság nélkül ellenni nem tudok, de a végén, máskor, valamikor, mindent, ezt a tartozásomat is megfizetem...

A legtöbbet mégis Gyuláról beszéltek. Az asszony szívében - öt év után - a gyász sötétsége nem halványodott el, csak fényesedett, tisztult, világosodott. Szívében a fehér léleknek meleg, fehér emléke élt. Finom, jó tónus, mint ahogy Gyula mondaná.

Nagyon, nagyon szerettek róla beszélgetni.

- Az Isten magát megáldja - mondá Robin Sándor -, hogy élete utolsó idejét oly boldoggá tette. Oly nemes, oly nagy és szép emberi lény nem volt még soha, mint a mi Gyulánk, és én - magácskán kívül - nem szerettem senkit soha úgy.

- És én senkit mást, mint õt, úgy soha! - szólt az asszony, és elérzékenyült lelkét megerõltette, hogy lássa a Gyula alakját. Vajj’ sikerült-e ez neki?

Megállapodtak abban, hogy õk ketten szerették és értették legjobban, és nem gyõztek róla eleget beszélni. De lassan-lassan, szóba kerültek - maguk is:

- Megvagyok, csak megvagyok! - mondá a férfi. - De haj, de szívesen visszacserélnék arra az idõre, amikor vajat és cseresnyét vacsoráltunk együtt. Nem a nyomorúságos idõkre, hanem amikor megvolt az ezüst kecske!

És elindultak a kecskét megkeresni együtt. Az asszony talált rá a nyomára. Végre megvolt, egy májusi napon meglett, és Robin Sándor diadalmasan vitte föl a várba:

- Megvan, megvan, gyerünk sétálni vele! Jön-e?