Bolyongások

Sokat bolyongtak akkoriban.

Egyszer, maguk sem tudták, hogy s hogy nem, kiértek a vasúthoz. Egymásra néztek, jegyet váltottak, és beültek a kupéba.

Május volt már, a hónap amaz utolsó hete, amikor paraszt szeretne lenni mindenki, a legpudvásabb szívû kamarás, a legtaplósabb elméjû szobatudós is. És ha nem paraszt, hát rög, amelyen, akárhogy forgassák, mindjárt-mindjárt kiütközik a fû, a gaz; kicsiny korában, május havában még mind gyönyörû virág...

Május lágy és vad, édes és erõs hullámai már át- meg átaljártak mindent odakünt és bent, a két régi barátot is, akik egymással szemközt az ablaknál ültek, és nem szóltak egy szót sem, tekintetük is kerülte egymást, szállt a szálló felhõk és ennek a párja után, aminek a neve a te szent neved: tovatûnt ifjúság!

Robin Sándor - lopva - egyszer-egyszer az asszonyra nézett, mert igen izgatta egy szeplõ, amely a Piroska homlokán mindig megjelent, ha jött május utolsó hete. Mily régen ismeri ezt a szeplõt, mily jó, hogy ilyen állandó, ismerõs dolgok vannak a világon, mint egy szeplõ, amely egy változatlan frissességû fehér arcon évrõl évre, sõt évtizedre megjelen!

Az asszony érezte, hogy nézik, de nemigen törõdött vele; ama kis emberkére gondolt, aki egykor volt, aki összekötötte és elválasztotta õket egymástól. És hol egy bárányfelleg puha fodrait erõsen sütötte a nap, látta egy pillanatra a kis Sándorka tekintetét, sõt a lábacskáját, és az egész hatását amaz embernek, aki neki a legismerõsebb, s kinek tejes arca körül a gyász nem világosodott, nem fakult el soha, csak kimélyült és elbúvott.

- Köszönöm magának, hogy Sándorkára gondolt! - szólalt meg Piroska, amikor ki nem mondott céljukhoz, az ismerõs faluhoz értek.

- Valahányszor magam kijöttem, mindég idegen sírokat erõszakoltak reám, magával együtt talán megtaláljuk! - tette hozzá az asszony, és a temetõ kapujában - egy betemetett árok volt az - a férfi karjába kapaszkodott.

Akkor sokat bolyongtak.

De belladonna, papsajt, lósóska, mérges vagy virágtalan növények nõtték be a szent németkék, a névtelen kis mártírok temetõjét. Az apró fakeresztecskéket megette a gomba és az esõ, a hantok besüppedve egymásba folytak, végképp egyesültek a buja gizgaz, a rikító zöld füvek és vadrózsák alatt.

Nem találtak rá Sándorkára, bár ama vak cigány, aki - vénségére látni kezdett, vagy megszokta a sötétséget, és egy külön látásra tett szert - idekerült másodcsõsznek, és az egyházfi is segített nekik. Kiküldtek a dadájához is, de az ura azt izente, hogy elõbb küldjenek ki egy félnapi napszámot.

Talán az öreg cigány szerénytelenül és zavarosan adta elõ a kérést, azért nem jöttek el. Bementek hát a faluba, a kis, púpos házba, õk maguk, mint egykoron. A gazda nem volt otthon, elment gyufáért a szomszéd faluba, az asszony meg dolgozott a mezõn, a szoptatni való gyerek elfogyott.

Egy kisfiú fogadta õket az udvaron - jó tíz lépésnyi távolságról lesett reájuk. Egy tizenegy vagy tizenkét éves gyerek, aki csudálkozva nézett rájuk, és akitõl - amikor meglátták - mindketten megdöbbentek. Pipa volt a szájában, a füst nélküli dohányzást mívelte éppen, egy nagy ormótlan botot támasztva a finom kis álla alá, és így, egy kissé ijedten nézte õket.

Kérdõleg tekintettek egymásra, aztán a fiúra, egymásra ismét.

- Hogy hívnak? - kérdé Robin Sándor mohón.

- Sándornak, Verébi Sándornak, szolgálatjára!

Elszomorodtak. Egy pillanatra azt hitték, hogy a maguk - meghalt - fiacskáját találták meg. De íme, csak a tejtestvére. És csudálatos, hogy hasonlít, mily megdöbbentõen hasonlít - a nagy Robin Sándorra. Ugyanaz az arc kicsinyben, ugyanaz a termet, csakhogy még kicsiny.

- Ez a maga fia! - mondá Piroska. Elhalványodott, szédült, a Robin karjába kapaszkodott.

- Ez a gyerek! - kiáltott föl Sándor.

Meg akarták fogni és elvinni magukkal, de a fiú félt tõlük és menekült, szaladt, mint a mókus, a szérûskert felé; hiába kiabáltak rá édesgetve, lovat és szekeret ígérve, sõt gyeplût és ostort is, igazit.

Elvesztették az eszüket, futottak utána, sõt Robin Sándor szigorú is lett:

- Jer ide, én parancsolom, én...

Nem merte mondani tovább, nehogy elvadítsa, és hátha mégsem az, hogy is lehetne?

- Bizonyos! - mondá az anya. - És én innen addig el nem megyek, amíg ide nem adják, amíg haza nem jönnek!

A kisfiú mégiscsak megállott, mégiscsak rájuk ismert - az ostoba szív; az az okos - és másnap el is ment velük. A parasztpár nem szívesen adta, mivel fiú volt; nemsokára napszámba menne már. De odaadták, mert a parasztasszonynak magának is úgy rémlett, hogy történhetett valami kis hiba... Akkoriban sose aludta ki magát, mindig erõs dologban járt, és a két gyerek különben is szörnyen hasonlított. A pólyáról ismerte meg õket, és a pólyákat bizony elvéthette nagy ijedelmében, akkoriban. Hogy az anya ne ismerjen a maga gyerekére, bizony nem gyakori eset, de ha valakivel, ezzel a jó parasztasszonnyal megeshetett. A maga kis szopósát temette el egy másé helyett, és nem tudta, de amikor temette, sírt.

- Úgy bõgtél, fölverted a házat, majd megvertelek, emlékszel-e? - mondá a paraszt, aki finom, úri képû, gyenge, szomorú fiát különben nem nagyon szerette. A többi fia megette a patkószeget, ez a szalonnát is csak sülve szerette, a többi lopott magának gyümölcsöt, ennek meg venni kellett.

Eleresztették a kisfiút isten hírével, batyu nélkül, mezítláb, ingben, gatyában. Õ, be szép, be sok úri ruhája lett! Parasztgyerek, igazi, el nem tûrte volna azt a módot, ez meg virágzott bele. Még a mandzsettáját is úgy húzogatta, mint Robin Sándor régen, és úgy mosdott - az egész világon csak ketten mosdottak így -, mint az idõsebb Robin.

- Ha a szívem nem mondaná, ha bizonyos nem volna, ez a mosdási mód bizonyossá tenné! - mondá Bem Gyuláné.

Egy darabig még özvegy Bem Gyuláné...

Aztán Robin Sándorné.

Minden ékesszólás nélkül nem ment a dolog. Robin Sándor kissé kopott módon, lassan, de naponként érvelt:

- Én tartozom magának azzal, hogy az egykori tréfaesküvõnket komollyá tegyem. És maga meg a gyereknek tartozik azzal, hogy az Isten, a törvény, a világ elõtt apát adjon neki!

- Tudom, hogy mire gondol... Annak az emléke éppen azt kívánja, hogy legyen maga mellett valaki, aki óvja, védi, félti és szereti. Nem szerelemmel, ó, istenem, nekünk elmúlt a szerelem...

- Gyuláról álmodtam az éjjel. A régi, a kedves, az egészséges hangján mondta: én benneteket megeskettelek!

Õ akarja...

Bizony, leginkább csak Robin Sándor akarta, mert újra vágyott az asszonyra, sõt vágya és szerelme el sem múlt soha, csak megbódult egy idõben, maga se tudja, hogy.

És összekerültek ismét, lassan, lassan; megint csak a nyomorúság siettette az egybekelést, de egy másik, egy sokkal sürgõsebb és kényszerítõbb. A férfi lakása nem volt szûk immár, hanem inkább oly nagy, oly kietlen, zúgó-visszhangzó és üres, mint élete.

Belekapaszkodott az asszonyba, a gyerekbe, az ifjúságába, egykori céljaiba, törekvéseibe és érzéseibe, enmagába, kit a kornak e szegény hõse elvesztett, mint korunk harcos hõsei csaknem valamennyien.

- Mégis a legfõbb a világon - és az elsõ - az elsõ szerelem! - mondá minden összefüggés nélkül magának egy napon, a csendes esküvõ után, hogy délfelé benézett a házba, és közönyös tekintettel nézte a tettetett marakodásokat.

Sõt Robin Sándor ezt a hitét este otthon is kifejezte.

Mert újra tavasz lesz, ha eljön az ideje, a legkegyetlenebb évszakból kifakad a langy, a verõfényes tavasz...

Itten az ezüst kecske a kis Robinra származott. A nagy Robin nézte, elnézte, hogy játszik vele.

- Már most az övé, örökre. Milyen jól fogja, hogy áll a kezében. Mint az enyémben egykor. De én már meg se tudom fogni; nem értem, nem örülök neki, a kecske mégiscsak megváltozott!... Ó, én ezüst kecském, elmúlt ifjúságom! - morfondírozott, de szégyellte. Nézte a bottal játszó fiút, és földerült:

- Most ez kezdi, utána megint egy más! Ennek a fia, majd az unoka. Végre is ez a rend, ez a cél: a jövendõ! - szólt fennhangon. Aztán megfogta a fiú fejét, és mondá:

- Kisfiam, az ezüst kecskét megbecsüld, ez a legnagyobb kincs a világon. Ha majd felnõsz, fiatalember leszel, és bottal sétálva azt érzed, hogy tiéd az egész világ, és a boldogságtól beszélni is alig tudsz, a jövendõt pedig oly fényesnek látod, hogy csaknem belevakulsz: ilyenkor simogassad meg hálásan a kecske fejét!

A gyerek kétkedõleg nevetett, az apa pedig elment a klubba minisztert buktatni, ha ilyesmire alkalom kerülne. Erõs szónok, szigorú férfiú és hatalmas ellenfél lett belõle. Õ lett az úgynevezett „kemény magyar ész”!

Késõ éjjel jött haza, lábujjhegyen ment végig a Piroska hálószobáján, hogy fel ne költse. Bement megnézni, hogy alszik a fiú. Föltakarta rajta a paplant.

Hát ott volt a gyerek mellett, magához fektette az éjjelre a kecskét, a kemény, a vidám ezüst kecskét.

1897