Az esküvő. Azután
Csöndesen és
boldogan éltek egy darabig. A boldogság dolgában a családfõ oly diszkrétül
viselkedett, ahogy csak egy oly fiatalember viselkedhetik, aki
szabadgondolkodó, materialista, de a házasság templomi szertartását mégis
tiszteletben tartja. A házban és a ház környékén, de maguk a fiúk sem tudták ezt
elhinni. Az öreg Robin - bírósági végrehajtó egy kisebb vidéki járásbíróságnál
- jelentkezett egy napon, hogy, mint Duval, elkérje fiát a bûnösnek vélt
hölgyektõl. Piroska az elsõ pillanatban nyakába borult, össze-vissza csókolta,
az öregasszony násznak szólította, és a végén mindannyian vacsoráltak a
városligetben; Duval apó fizetett. Mégis, szemben a lakásadó özvegyasszonnyal,
szemben a közvéleménnyel, de különösen a megkerült apa kedvéért: tenni kellett
valamit, hogy a viszonynak törvényes színe legyen. Az apával volt különösen sok
baj:
- Pozícióm nem
engedi meg, hogy ezt tovább tûrjem! - szólt hetykén. Az egykori árvagyám
korrektorságot kapott egy napilapnál, amely technikai munkákra elõszeretettel
vállalt rovott elõéletû, vagy legalább nyugalomba helyezett egyéneket.
Azonban, kiváló
állása dacára, az apa nem egyszer jelent meg szerény vacsorájuknál, és a
házilag, spirituszon készült rántottlevest, jó köménymagos túrót segített
fogyasztani. Sándor nem otthon vacsorált, este barátai társaságában kellett étkeznie,
és hazajövet sokszor panaszkodott, hogy mily drága a kocsmai élet, megint
mennyit kellett fizetnie, és a gyomrát mégis elrontotta. Ó, szegény, hazudós
fiú; soha annyit nem éhezett még egészséges fiatalember, mint õ, és annyi
vacsorát el nem sétált - mindig elõkelõ vendéglõk elõtt - elõkelõ szellemû és
nagyrahivatott fiatalember! És mivel az élet az ifjúságon rendkívül meglátszik:
olyan sovány lett, mint az agár, szabályos fülei egy kissé már el is állottak a
hatalmas koponyájától. De e füleket csókjaival és forró könnyeivel borította be
Piroska:
- Ó, te szegény
agárkám, ó, te hosszú, hosszú, nagy uram! - beszélte ama hosszú nyári
délutánokon, amelyeket a legszûkebb családi körben mindig otthon töltöttek. A
leányka varrogatott, a fiatalember címszalagot írogatott, és azon törte a
fejét: mit esznek holnap? Kezdetben igen bánatos volt emiatt, de késõbben
könnyebben vette, mert látta, hogy van valami legfelsõbb gondviselés, amely -
ha néha pont tizenkettõre is - de biztosan kiszolgáltatja a napi szükséges egy
vagy két forintot. Amikor rendkívül csekély havi keresete elfogyott: akkor
kezdõdtek a csudák. Találkozott véletlenül egy megyéjebeli fiatalemberrel, és
az õ megyéje igen népes, nagy vala.
Robin Sándor!
Abban az idõben forintos pumpból éltél, és tartottad el családodat, mint rajtad
kívül még annyian, akikbõl késõbb miniszteri tanácsosok, sõt miniszterek
lesznek; fõbírák odahaza és ügyvédek, késõbb Wertheim-kasszával bíró egyének.
Robin Sándor, kedvesebb és méltányosabb kölcsönkérõt nem láttam még, azelõtt
se, azóta se, mint amilyen te voltál egykoron! Leggyakrabban kocsira, egy útra
kellett neked az illetõ összeg, és nem mertünk benne kételkedni, és nem hitte
el közülünk senki, kivéve talán ama szegény Hirsyt, aki két hónapig volt
teljesen hajléktalan miattad, és már a rendõrség figyelmét kezdte fölkelteni
éjjeli bolyongásai, hiányos öltözete és teljesen karimátlan szalmakalapja
miatt.
Ah, édes
fiatalság, ah, ezüst kecske kora! Valami izgató és félelmetes volt benned
mégis. Robin egyszer oly szomorúan szólt:
- Keresztül-kasul
pumpoltam a várost. Ezenkívül a leánykát végképp kompromittálom. Változtatni és
javítani fogok a sorsunkon. Meg fogok vele esküdni az oltár elõtt, hazám
törvényei szerint.
- Az esküvõ
halaszthatatlan! - jelentette ki Robin.
Azonban
semmiképpen nem volt még rendben a katonasággal. Nem volt a szükséges okiratok,
különféle bélyeges papirosok birtokában. Hirsyt megbízta, hogy mégis:
egyengesse az utat. A szegény fiú sok utánjárással, iszonyú fáradsággal ötven
forint kölcsönt szerzett a Sándor jogászi indexére. Ez az összeg, egyéb
nehézségektõl eltekintve, kifutotta volna az egyházi szertartás költségeit, a
szükséges kocsit, egy frakk bérletét, narancsvirágra is jutott volna belõle. A
könnyelmû võlegény azonban, amint a nagy summát megkapta, sietett kiváltani az
ezüst kecskét. A nyájas állat megjelenése az izgatott családban örömet, sõt
lelkesedést keltett, sokat beszéltek róla. Piroska nevetett neki, megsimogatta,
de amikor látta, hagy Sándor meg is csókolja, sanda szemmel nézett rá, a kecskés
botra féltékeny lett, nem szerette többé. Pedig az árvagyám leánya, aki
pénzeinket és bankjegyeinket nagyon felületesen ismerte, azt nem is tudta, hogy
ez a tárgy az esküvõi költségek egy nem jelentéktelen részét megemésztette,
úgyhogy a szép szertartásról egyelõre le kellett mondaniok. Ez volt az ok, de a
võlegény a meg nem érkezett születési bizonyítványokat, katonai és polgári
engedélyeket állítatta elõtérbe.
Hetekig maradt
ismét a régiben; Sándor kint aludt a két-három lépés széles elõszoba vöröstégla
padlatján, mosdásra és öltözködésre barátaihoz járt. E szerfölött kényelmetlen
és lehetetlen helyzetbõl szabadulhatott volna, az anya nem kívánt elébe
gördíteni semmi akadályt, a leány, ah, a szegény kisleány oly engedelmes,
tudatlan, kíváncsi és szerelmes volt, szívét a hála és az önfeláldozás vágya
elárasztotta, valamint langy tavaszi esõk a virágos pázsitokat. Az anya nem
vigyázott reájuk, már csak azért sem, mert nem volt ideje, tökéletesen
lefoglalta két mánia. Az egyik: hogy negyven esztendõvel ezelõtt megkérte õt
egy úr, most igen nagy, gazdag, tisztelt férfiú. Mért nem ment ehhez? Ahhoz
kellett volna mennie!
- Mily jó atyátok
lett volna, mily szerencsések lettünk volna azon esetben! - mondta leányának és
Sándornak igen sokszor, mennél többször. És semmi ellenvetés nem használt.
A másik mánia:
eltûnt, hiába keresett, tökéletesen nyomaveszett leányának sorsa. Nem aggódott
miatta, tudta, hogy él - az anya érzi azt -, hanem szerfölött kíváncsi volt a
viszonyokra, amelyek között annak élnie kell. Titkon fölkereste a lapokat, és
ingyenes kishirdetéseket bocsátott közre: Adj
hírt magadról, jöjj, mindent megbocsátok! Válasz nem jött tõle, csak
egyszer küldött valaki egy gyûrõdött tízforintost. Hordár hozta meg nem címzett
borítékban, mindjárt elszaladt. Mindnyájan tudták, hogy õ küldi, és ezért -
kegyeletbõl - sokáig nem nyúltak hozzá, amíg egyszer a kényszerítõ szükség
rászorítatta õket; Hirsyt elküldték, fölváltotta, vásárolt, sõt magának is vett
a legolcsóbb fajtájú cigarettából. A jóember úgy anyagi, mint erkölcsi
tekintetben csaknem tönkrement, barátjának viszonya, a lakástalanság
megkuszálta, tanulmányait elhanyagolta, leckéit elvesztette. Érezte, hogy
tönkremegy, ha ez még sokáig így tart.
- Meg kell
esküdniök, és évi lakást vállalniok! - jelentette ki ama gyûlésen, melyet a
Robin Sándor barátai szabad ég alatt, barátjuk megmentése, viszonyainak
rendezése érdekében tartattak. Nem is egyszer, de többször. De mindig látható
siker nélkül. Végre Bem Gyulának egy szerencsésnek nevezhetõ közvetítõ indítványa
támadt.
- Én össze fogom
adni õket - mondá -, Isten és ember elõtt, össze. Megesketem õket, mert tudom a
formát, mert voltaképpen minden kereszténynek joga, sõt kötelessége szeretõ
szíveket kopulálni.
A „kopulál” szó
megtetszett.
- Helyes, igaz, természetes!
- zúgták a fiúk.
Bem, a
festõnövendék, néhány év elõtt cisztercita klerikus, Clairvoy St. Bernard szép
fehér rendjének föl nem szentelt tagja volt, folytatá:
- A szabályos
áldás majd azután következhetik. Fõ az, hogy a házból, ahol a jegyespár lakik,
esküvõi, lehetõleg ünnepi mezben kivonuljunk. A házat, mely nem nézi a leányt
kellõ tisztelettel, meg kell nyugtatni, lefõzni, be kell dugni a pletykák
csapját. Legjobb lenne persze felrobbantani ezt az óriási svábbogár odút, e
nyomorult fészket, mely szemérmetlen tekintettel, gyáva és hazug szavakkal
illeti õt, õt, aki...
A fiatalember
hangja elfogyott. Minden csepp vére összeszorított ökleibe futhatott össze,
mert arca egyszerre oly fehér lett, mint a gipsz-szobroké. Majd meg elöntötte a
vér; magas, tiszta homloka egy pirosság. Az ifjú mûvész beteges volt, ezért és
nem más okból vált meg a szerzetesrendtõl. Lelke azonban erõs és egészséges,
oly nemes, egyenes és határozott, mint amilyen a pálma, ha felnõtt. Barátai
közül senki sem volt hozzá fogható, sõt, én úgy emlékszem - ha nem az ifjúság
délibábja játszik velem -, hogy abban az idõben sem rongyos, sem ép cipõben nem
járt-kelt e földön olyan derék legény, mint amilyen volt Bem Gyula. Lelkes,
tüzes fiúk között a leglelkesebb és legtüzesebb, minden mûvészetbe halálosan
szerelmes. Nem olvastam azóta se olyan szép verseket, mint amilyeneket õ irt;
hallgató magyart öt pengõs hegedûn játszott; mondottuk is, hittük is: jobban,
mint Pablo Sarasate.
Az apostol -
mellesleg mondva, gyönyörûen szavalta Petõfi Apostol-át - mindjobban nekitüzesedett, de hangját halkította:
Piroskáról beszélt, akinél tökéletesebb, szebb emberi lényt nem ismert még
soha, igaz, hogy úri eredetû leányt nem ismert még egyetlenegyet sem. Sõt
igazán, a szó mélyebb értelmében, nem ismert még semmiféle leányt, bárha
huszonkettedik évét is elhagyá. A gyerekek szívesen hallgatták, sõt a
látszólagos, mondjuk költött esküvõ terve Robin Sándornak, és így arájának is,
megtetszett. Az egykori árvagyámot nem avatták bele a titokba, elhatározták, hagy
csak azután írnak neki. Ami az anyát illeti, azt könnyû volt megtéveszteni,
különben is édeskeveset törõdött meglevõ leányával, az elveszettel törõdött
minduntalan.
Már mindent
elrendeztek, épp csak a kocsi kérdése maradt függõben. Egyetlenegyikõjük sem
ült még eddig fiákeren, és a kétlovas bérkocsi, a hozzátartozó fogalomkörrel,
idegen volt nekik. Sõt, mert nem ismerték, bizonyos tekintetekben gyûlölték is
a jármûvek e fajtáját. Elgázolja a szegény népet, oly gõgösen, sebesen vágtat,
azt hiszi, övé ez a város, az emberiség pedig csak érte van. Messze, messze
valának még a kétlovastól, ott tartottak, ahol az ember bõven ráér gyalogolni,
és inkább csak a mulatság kedvéért száll lóvasútra vagy omnibuszra. Ott, ahol
az egyfogatos is fényûzés, rajta ülni ritka és élvezetes esemény.
Természetesen, lehetõleg úgy, hogy a város lásson bennünket, és ne vegye észre,
hogy amíg a szegény komfortáblis ló poroszkál, mind azt hajtogatjuk magunkban:
Elég lesz-e hatvan? Egy forint, az sok. Hetven krajcárt, nyolcvan krajcárt adok
neki!
Elég az hozzá,
hogy Hirsy nem mert megszólítani fiákerost. Egy rongyosat, egy rendkívül
igénytelent keresett, de ilyent nem talált a belvárosban. Kifáradt tehát
Budára, de itt meg sehogy sem értették meg, hogy mit akar. Miért ragaszkodik a
jobbparti fiákerhez, amikor egy, a Duna balpartján megtartandó ünneprõl van
szó? Elvették tõle a megbízást, és Jágicsnak adták, az erõs Jágicsnak, aki a
keményített inget gyûlölte - mivel nem volt neki -, és tengerészruhában kereste
fel a külvárosi bálokat; de nem mindig eredménnyel. A fiatalember egy külvárosi
kocsmában, külön ez alkalomra, megismerkedett, sõt nagyjából meg is barátkozott
két bérkocsissal.
Minden rendben
volt, a menyasszony már föl is öltözködött, fehérbe. Még megvolt tiszta és
szép, csak egy kissé gyûrött és szûk mollruhája, amelyben négy évvel ezelõtt
megbérmálkozott. Szegényke bizony kinõtt belõle, nagyon be kellett fûznie
magát. A szoknyácska rövid is lett egy kicsit, és kilátszott, hiába mozgott,
mentegetõdzött, mégiscsak látszott elegáns, karcsú bokája. De virága volt,
sok-sok fehér virága! Valamennyi fiú hozott, mert nem vala tél, hanem a java
virágidény, amikor krajcárjával lehetett kapni a legszebb rózsákat, a
legteljesebb szegfûket. A ruha hiányait, esetlenségét virágokkal pótolták, s a
leánykának ez kissé különösen, de igen jól állott.
Robin frakkba
öltözködhetett, a fiúk azonban igen sötét ruhákba; külsõjükre nézve, de
szívükben is fölöttébb komolyan. Nem tréfáltak ezek, és ezért, reménylem, a
Jóisten nem haragudott meg reájuk.
A ház meg volt
lepetve, de egyszersmind meg is sértõdött. A házmesterné nehézségeket
igyekezett gördíteni a szeretõ pár ünnepies útja elé, de mást semmit se tudott
kieszelni, mint hogy a két fiákerosnak megtiltotta az udvarba való behajtást.
De erre azok nem is vágyakoztak.
Elrobogtak tehát,
kócos hajú külvárosi lányok irigysége közepette. Ezek némelyike talán
könnyezett is, mert a külvárosokban a legszebb és legnehezebb dolognak tartatik
a férjhezmenés. A fölpántlikázott lovak, a vajszín kesztyûs võfélyek, a kisütött
bajuszú võlegény, az összeszaladt utca... ah, mindez olyan gyönyörû. Az
ünnepség, maga a szertartás, az egy óráig tartó szereplés, ez ér sokat. Az
utána következõ már kevésbé fontos. Nem az élvezet a fõ, hanem a dicsõség. Per
la gloria, felebarátaim, per la gloria!
Tehát robogtak; aki robogott. Némelyek gyalog és kombinálva:
lóvasúttal meg omnibusszal mentek. Mind, mind igen elmélyedve, mert bár
mindannyian tudták, hogy az egész nem komoly dolog, mégis valamennyien igen
komolyan vették. Keveset beszéltek egymással, igyekeztek közönséges vicceket
csinálni, az ajkukról ordináré szavak pukkantak el - mint a rossz rakéta -,
lelkeiket azonban aranytafotával mindenféle szimbolizmus bevoná. Rettegének,
félték az Istent, és mélyen elgondolkodának: vajon nem vétenek a szerelem
ellen, nem csúfolják-e ki a családi állapotot, amelyet máskülönben - hangosan
szólva - kutyába se vettek.
Már nem robogtak, megérkeztek a vízre. Mert a fiákerok csak
az Akadémiáig voltak fölfogadva. Ottan mind hajóra ültek, hagy átevezzenek a
szigetre, szent Margit kápolnájának romjaihoz. Itt kellett lefolynia a
szertartásnak, így eszelte ki ezt a festõ, most egyszersmind a pap, a násznagy,
a közjegyzõ, az apa, és még sok más egyéb. A sûrû és elvadult bokrok között õ
vezette karon Piroskát, aki halványpiros volt, mint a mályvavirág, és Robin
Sándort, aki fehér volt. A gyerekek utánuk kullogtak, halkan beszélgetve.
A rom aljában, kõpárnán nyugtatva fejét, valami csavargóféle
aludt, a legszebb fa árnyéka neki szolgált. Az öregasszony, aki most is folyton
sírt az õt ért régebbi szerencsétlenségek miatt, el akarta kergettetni.
Leszavazták, sõt egy hatost tettek melléje, a kalapjába.
Körülnéztek, senki. Két bari és egy kecske legelt a romok
között. A lombok meg se moccantak.
- Kezdhetjük! - szólt Hirsy reszketõ hangon.
Robin megfogta menyasszonya kezét, és a festõnövendék elé
állott; a násznép körülvette õket. Bem Gyula emelt hangon szólott:
- Szent Margit királyleány temploma ez!
Mindnyájan látták a templomot, amint mennyezete támad,
orgonája nõ. Hirsy, újabban filológus, Ráskai Leát hallotta, az arcra boruló
fátyol alól énekszó hangzott föl lágyan, latinul.
Az egykori kispap folytatá:
- Engem az isteni végzet kijelölt, hogy két lángoló szív
fölé reátegyem áldó kezemet.
Láttak két szívet lángolni, és látták, amint a festõ lányos,
fehér kezét e lángok égetni kezdik. De az áldó kezek meg se moccannak.
A Gyula drága nyájas gyermekszemeiben egyszerre férfias tûz
csapott föl:
- Ti akarjátok egymást olthatatlan, örökkévaló, isteni
érzéssel, és én itten kijelentem és megparancsolom, hogy senki közétek ne
álljon, sem ég, sem föld, sem törvény, sem ember. Jaj a sorsnak, ha benneteket
bántani mer; Isten ellen szegül. Mert az Úr vagyon veletek, most és mindörökké,
ámen!
- Ámen! - mormolták a fiúk.
Az esketõ még jobban nekitüzesedett, a láng elöntötte arcát.
- Csókoljátok meg egymást, hogy az angyalok örüljenek!
A leány megcsókolta a fiút, az gyengéden, fél karjával
megölelte; mindkettõ szeme tele volt könnyel. Az egykori kispap hozzájuk lépett,
egymás kezébe tette kezeiket, és reájuk szegezve átható tekintetét, szólott:
- Mondjátok utánam, amint következik: Mi egymáséi vagyunk az
életre nézve. Egyek a boldogságban, egyek a búbánatban. Egy arc két fele, egy
levél színe és visszája. Házastársak vagyunk. Egymás szülei és egymás
gyermekei. Minket isten úgy segéljen!
Szépen, rendben
mindent utána mondtak. Sõt a boldogtalan Hirsy - pedig reá ez az ügy igazán nem
tartozott - szintén velük mormolta a kissé szabálytalan eskümintát.
Az ideiglenes pap
most kezet fogott az új párral, homlokon csókolta õket, ezek viszont, sõt
Piroska, egészen elvesztvén szokott nyugalmát, kezet csókolt neki. Erre aztán
az összes fiúk alkalomszerûnek találták, hagy az öreg asszonyságot üdvözöljék.
Valamennyien elejbe járultak, kezet csókoltak. És ebben a pillanatban a szegény
nõ is ellágyult, a körülményekhez képest boldognak érezte magát.
Azután az ebéd
következett, de nem minden nehézség nélkül. Az elõkelõ vendéglõ pincérei
megérezték rajtuk, hogy elõre elhatározott terv és kiszámított pénz szerint
akarnak étkezni. És látván nagy fiatalságukat, valamint azt, hogy nem ama
társadalmi osztályba tartoznak, amely e helyiségekbe szokott járni: rosszul
bántak velök. Csak és mindenáron, mindenkinek bornyúvesést akartak hozni; természetesen
vese nélkül. Ha tudták volna a módját, ha mertek volna elõre borravalót adni,
úgy kaptak volna cseresznyés rétest is, amely után, hajh, oly hiába
vágyakoztak. Az újságokra való hivatkozással, de csakis azzal, a derék Jágics
kieszközölt egy kis tökkáposztát, ugyancsak bornyúhús-föltéttel. Az új pár éhen
maradt a nászlakomán, részint a mostoha bánásmód, részint amiatt, mert az
abrosz alatt folyton az egymás kezét szorították: megvan-e, igaz-e, hogy
mármost az egyik a másiké végképp? És az áldás következtében mintha melegebbek
lettek volna e kezek!
A jelenlevõ
idõsebb és pénzerszénybõl fizetõ közönség megbotránkozással vegyes élvezettel
nézte õket. A hat fiatalembert és az egy nõt. Gorombákat gondoltak magukban, és
alighanem erkölcstelenséggel vádolták e különös, és részint hiányos, részint
fölös ruházatú társaságot. Különösen a leánykát nézték gyanús szemmel. Mily
fiatal még, és máris ily vállalkozó szellemû! Hogy a policia ezt megengedi,
gondolták magukban kövér úrinõk és sovány uraságok, akik között írók és
mûvészek akadhattak, olyanok tehát, akiknek mesterségük és kötelességük az élet
és az ember ismerete. A násznép pedig ezalatt a leggyöngédebb modorban
ünnepelte az új párt, igyekezvén a testiességnek még csak a gondolatát is
elnyomni. Tósztokat mondtak halkan a „Pályára”, igen, s jövendõ életpályákra, a
szabadságra, a nõkre, sõt a bolond Hirsy a távollevõ örömapát, a vén sikkasztót
üdvözölte, oly gyöngéd, szívreható módra, hogy a társaságot részint
megkönnyeztette, részint megnevettette.
Azért mondom, kedves és türelmes olvasóm,
hogy meg ne ítélj fiatal nõcskét, kit sok férfival látsz, világos ruhában,
fölvirágozva. Rövid ruhája nem bérmaruha volt-e, nem azért rövid-e? - nem
tudod. És a fiatal férfiakat, akik egy nõt rajonganak körül sokan, azokat is
meg ne ítéld, soha!
Aztán hazamentek.
A násznép eltûnt, egyedül maradtak. Estefelé van, meleg nyári est, a ház
kitódul az utcára. A bérházban mélységes csend, csak õk ketten susognak az
udvari ablakban. A lámpát meggyújtják az udvaron.
- Fölséges éjjel!
- szól a férfi.
Beteszik az
ablakot, és az izgalmas nap után nyugodni térnek.
„Isten veled,
téglaágy, csúf mártír-fekvés!” - gondolja magában Robin Sándor. Mosolyogva,
boldogan és remegve, hangosan hozzáteszi:
- Be jó férjnek
lenni!
- Hát még
feleségnek! - susogja vissza az asszonyka.
És nem volt még e
langyos Pesten büszkébb, olvadóbb lelkû, kedvesebb egy pár ember, mint azok,
kik másnap délben fölébredtek, mert rendkívül éhesek valának.
Ebéd volt; sõt
fölöttébb jó ebéd e napon. A többiekre nézve pedig valami történt, ami
rendkívüli szerencsétlenségnek, de esetleg különös szerencsének mondható. Ez
azonban szigorúan polgári történet, amelyet különválasztok e násznak szentelt
lapoktól.
Adieu, nász, a
messziségben, az elmúlásban, a nagy távolságban, mosolyogva, de elérzékenyedve,
utólag én is megáldalak!