A
fehér szoba és lakói
Piroska ment eléje, kezet fogtak:
- Csöndesen! - mondá. - Gyula várta egész éjjel, elfáradt,
elaludt.
- Hol van, hogy van?
- Jól, gyönge egy kissé.
- Régen fekszik?
- Nem, most sem.
Lábujjhegyen jöjjön, itt van.
Beléptek a fehér
szobába, ahol egy karosszékben álmodozott egy fehér lélek, a teste még vele
volt, a ruhája rajta. Sándornak gyönge szemei voltak, hidegrõl jött, nem
találta meg mindjárt a barátja alakját.
A nagy szoba
mindenféle - de mind fehér alapszínû - függönyök és mozgatható falak
segedelmével búvóhelyekre, fülkékre, intimus, kéjes - és oly tiszta -
nyugvóhelyekre volt osztva. Az egyik sarokban fehér faráccsal körülvett szép
kert volt, olyan, mint amilyent a jó gyerekek kapnak a nagyok kertjének végibe.
Fehér viola nyílott benne buján, egy leander is nyílott, de fáradtan,
szomorúan, betegen.
Robin Sándor az
elsõ percekben alig tudta, hogy hol van, valami földöntúli helyen, egy más
világon. Leült, szemben alvó barátjával, azt nézte, és nem tudta, mi történt
véle. Piroska ott állott mellette, arra föltekintett, és öntudata még
álomszerûbb lett.
A szoba bágyadt,
ragyogó, szomorú és diadalmas fehérségében a selymek, régi és új szövetek, az
aranyozott fehér bútorok, állatszõrök, csipkék és virágok egy alapszínében az
asszony volt a legfehérebb. Áttetszõ arcából amint kisötétlettek szemei: szinte
kietlen volt. Megrémítõ és megható szép, olyan, mint ama felöltöztetett, igazi
hajjal ékesített viasz-szentek, akiket üvegkoporsóban õriznek szicíliai
templomok. Tegnapi fehér orgona volt tûzve a keblére és szürkének hatott ottan,
igaz, hogy hervadt volt már egy kissé, virrasztott az éjszaka. Virágját
lehajtotta, fázékonyan bújt be az asszony melléhez.
- Komoly? - kérdé
Robin Sándor, összeszedve magát.
- Én nem tudom -
felelte az asszony halkan, hangosan talán nem is lehetett volna ebben a
szobában beszélni. - Én nem tudom - ismételte -, csak azt, hogy hiszek a jó
Istenben. Mért sújtana éppen bennünket a legkegyetlenebbül, akik nem vétettünk
ellene soha. Nem lehet az, hogy meg ne gyógyuljon.
- Jár orvos?
- Mindenféle nagy
urak felküldték az orvosaikat, professzorok jöttek föl hívatlanul, összevissza
rendeltek neki mindent. Az egyiket meg is ríkatta, azt mondta neki: „Gyógyítson
meg, olyan képet festek magának, amilyen még nem volt a világon. Megfestem
Máriát, amint holdas este fiát várja, már érzi, hogy jön, karjait kitárja...”
Úgy belemelegedett, annyit beszélt, hogy nagyon rosszul lett.
- Mit mondanak,
de mit mondanak?
- Azt, amit õ:
menni, menni, mindig csak délnek, amerre nap van, ahol csak nap van.
- Miért nem
mennek?
- Nem tudunk, nem
tudunk. Nem bírja el a
friss levegõt, nem mehet ki a szobából. Úgy jöttem én is hozzája lakni, a nyakába
varrtam magamat, egy hónapja csak. A híremet félti, az én híremet!
- De mi a
baja, tulajdonképpen mi a betegsége? Fájdalmas?
- Ó,
dehogy, inkább jókedvû és bizakodó. Azt mondja, hogy nem is hitt ily nagy
boldogságban. Itt üldögélünk a szobában egész napon át, rendezgetjük, engem
kiküld szövetekért és virágokért, de mindennek fehérnek kell lenni. Folyton
öltöztet, görög ruhákba, csipkékbe, beborít orgonával, violával, leültet, néz,
sírni szeretnék, és mosolyognom kell. Eleinte nagyon fájt, hogy így babusgat,
de most már én is örömet lelek benne, elragad magával, és elfeledem, hogy
beteg: én is boldog vagyok.
A Robin
Sándor fején profán gondolat villant át. Elhalványodva kérdé:
- Miért nem
esküdnek meg!
- Meg
fogunk, talán éppen azért kérte magát. Ugye, nincs is már rossz színben, milyen
nyugodtan alszik, ugye, szép?
Szép volt
csakugyan, de az arca egy kissé megöregedett, olyanformán, mint a beteg
gyermeké szokott. Az arca rózsaszínben játszott, az ajkai vérpirosak, lányos
kezei teltek. De mintha a festõ maga is festve lett volna, az élet durva ereje
mintha máris hiányzott volna belõle. Sándor és Piroska hosszan nézték. Az
asszony szinte örvendezve szólt:
- Ha enni
fog - úgy érzem -, akkor minden jó lesz. Mert az a fõ baj, hogy nem akar enni.
Már nem is igen köhög, csak éjszaka egy kicsinyt, de az ételt nem akarja,
haragszik rá, szidja. Mint a gyerekkel, úgy kell vele bánni, rimánkodni,
elbolondítani, megcsalni, ígérni, fenyegetni. Én tudom, hogy fõ az erõs
táplálkozás, a jó véres húsok, és õ különösen ezeket gyûlöli. Még jó, hogy a
tejberizst szereti, azt mondja, az okos elefántok is rizst esznek mindig. A
legtermészetesebb étel. Néha egy-egy csirkeszárnyat rá lehet erõszakolni, de
mindig csak nagy beszédek kíséretében eszi meg. Úgy mondja, hogy a szárnyas
állat nem arra való, hogy megegyék, hanem hogy szaladgáljon a világon, a bokrok
közé bújva, a nádasokban úszva. A disznó humoros, kedves állat, különben
megenné, mondja, és kinevet. Olykor a szájamból étetem, sokszor örül ennek,
máskor meg elkomolyodik, bolondságokat, szívtépõ dolgokat beszél összevissza.
- Miket?
- Hogy nem
akar elvinni magával a másvilágra, nem akar többé megcsókolni, és nem engedi,
hogy megcsókoljam. Ne közeledjem hozzá, elveszíti az eszméletét - mondja -, de
csak tetteti magát... Csak nézzük egymást, nekem föl kell ülnöm arra az
ezüsttrónusra... Olvasok neki... A Mouret
abbét olvastuk, de attól nagy láza volt, most az Egy az Istent olvassuk,
és sokat sírunk. Éjszaka mindig Petõfit kell olvasni, a szerelmes verseket. Ezt
szereti a legjobban, és nagyon szeret Petõfirõl beszélni. Úgy ismeri, mintha a
testvére lett volna... Gyulából, meglássa, még nagy költõ lesz. Néha ír is.
- Fest is?
- Nem,
pihennie kell. Pedig tíz évre volna megrendelése. Különösen asszony arcképekre.
A legkisebb skicceit is mind megvették, képünk sincs, csak egy. Emiatt szomorú
néha. Vissza akarja venni mind, máskor meg azt mondja: jobb a pénz, „nagy
csomóban szép színe van”. Az a kasztni, nézze, mind tele van vele. Fogunk mi
még festeni plafondokat is.
- Múltkor a
grófné volt itt az apja sírkápolnája miatt. Az a grófné, akinek az arcképét
festette utoljára, az a karcsú - szép is -, de õ azt hiszi magáról, hogy
királyné. Komornával, inassal jött, erõszakoskodott, beengedtem hozzá. Leült
vele szemben, és oly bánatosan, mélyen nézett a Gyula szemeibe, hogy az már nem
is illik. Vigasztalta, vidámította Gyulát, de õ maga könnyezett; mért jött ide
sírni? Szerettem volna kidobni, hátat fordítottam. Amikor feléjük
visszafordultam, láttam, hogy lehajlik, és megcsókolja a Gyula kezét.
- Aztán a grófné
elment, mint egy páva. Gyula a kezét nézte, sokáig nézte, sírt és engem hívott;
a karjaiba zárt, de oly hevesen, oly erõsen, ó, én drága erõsem... Mit akart ez
az asszony, ez a...
Piroska valamivel
hangosabban beszélt a szokottnál, Gyula kinyitotta a szemeit, fölébredt. A
barátok összeölelkeztek, Gyula egy kissé elfordította a fejét, Sándor utána
kapott, és megcsókolta az ajkát.
- Gyere öreg,
verekedjünk - mondá Sándor.
- Na gyere, ha
mersz! - mondá a festõ, és egyszerre fölelevenedett. - Hol a pálinka, asszony?
Hozzanak egy pálinkásboltot - mondá vidáman. Majd kesernyésen hozzátette: -
Engedd meg, hogy ilyen nagy urat, mint te, magamhoz hívattam, de én nem
mehettem ki, nincs cipõm. Mint ahogy régen akárhányszor velem is, veled is megesett,
akkor, amikor valamennyinket táplált egyetlenegy - kecske!
Jóízûen nevetett,
majd egészen elkomolyodva szólott:
- Ugye szép itt,
mi, ez a fehérség? Csakhogy odakint már elszoktatok ettõl a színtõl!
Megbánta
gúnyolódását, bocsánatot kért, és hirtelen a tárgyra tért:
- Ha az egyik
tanúm lennél, azért kérettelek. Holnap reggel esküszünk, tudod, sietni kell, az
idõ itt rossz, el kell menni délre, mindig csak délre. Együtt megyünk
Olaszországba; hitted-e valaha, hogy én még ily boldog leszek? Te már voltál arra
nászúton - de te nem vagy festõ -, és te tudod, hogy milyen ott. Igaz, hogy
muskátligarádok vannak és most nyílnak, és a márványnak olyan színe van, mint
az aranynak? Beszélni fogok Mantegnával, Botticellivel és Tintorettóval.
Igaz-e, hogy ott olyan nagy festõ, mint Munkácsy, van tíz is? A régiek között
hogy lenne. Lehet, de én nem hiszem! Különben nem bánom, veszek egy
narancserdõt és leszüretelem - pénzem, mint a köles; kell-e? Nálatok mindig
elkel!
- Csak odáig
jussak! - tette hozzá szerényen, de nem szomorúan.
- Itáliába menni annyi, mint semmi.
- Volt egy orvos - mondá a festõ minden összefüggés nélkül
-, aki azt mondta nekem, hogy a házas, a rendes élet jót fog nekem tenni.
A Piroska keze után nyúlt, az meg - tréfálkozva -
fölborzolta, és le a homlokába simította az ura puha, nagy haját.
Sándor fölállott:
- Tehát holnap reggel. Ide jöjjek?
- Nem, egyenesen a jezsuitákhoz a József utcába; reggel
hétkor. A vasút megy mindjárt...
Kezet szorítottak, hosszan.
- Még mindig szép, tiszta, fényes, jó és szép a szemed! -
mondá a beteg elérzékenyedve. Majd összeráncolva homlokát, hozzátette: - Jó
vagy te, egy kissé önzõ; a képekhez nem értesz, de tehetsz te arról, hogy nem
érzed a tónusokat, ó, boldogtalan! Szeretlek téged, és ha meghalnék - amit nem
teszek - téged kérlek, hogy vágd agyon azt, aki rossz szemmel nézne erre az én
kicsiny asszonyomra. És adjad férjhez, ha lehet, egy olyan férfiúhoz, aki ért a
képekhez. Alma Tademához, aki tudja keverni a fehér festéket, vagy olyanhoz,
mint Munkácsy, akinek finomak a fekete színei... És ezek egyikének hagyom
megfestetlen képeimet. Hó, ezek már nem szabadok, öregek már, annál jobb!
Az asszony reá tette kezét a tréfálkozó ajkaira.
- Nem beszélek többé, nem. De menjen innen, még valami
mondanivalóm van, nem magának való, goromba.
Piroska elment, a beteg fölállott, és megfogván barátjának
kezét, szólott:
- Ami pedig tégedet illet, jobban vigyázz magadra, sok rossz
napot szereztél nekem, amíg kint jártam az emberek között.
- Én, neked?
- Te, nekem. Pletykálnak rólad, és ami még rosszabb, a
feleségedrõl is. Én meghalok, de te erõs vagy, és életben maradsz. Élhetsz-e
becstelenségben, amely körülvesz, lehet, én hiszem, anélkül, hogy te tudnád.
Úgy nézel rám, mintha szánnál, és azt hinnéd, hogy a fejem is beteg. Az ép, bár
elkínoztam azzal, szóljak-e neked, vagy se? Beszélnem kell, mert nem tudom,
hogy s mint lesz holnap. Nekem menni kell aztán, rögtön, délnek. Ne remegj, te
erõs vagy, megmondok mindjárt mindent. Azt mondják, hogy te eladod magadat, meg
lehet vesztegetni téged, pénzeket keresel... És a feleséged és az apád révén
lehet hozzád jutni. De óvatos vagy - mondják -, én pedig azt hiszem, hogy vak
vagy, áldozat vagy, becsületes vagy!
Sándor fölordított, mint egy vadállat, majd a fogai kezdtek
el vacogni:
- Mondj még, beszélj még, mindent! - könyörögte, és mint egy
fûszál a viharban, reszketett.
- Nincs
több. A mellem... a szívem szakad meg ebbe is. Az asszonyra vigyázz, árul és
elárul, talán másképpen is.
- Menj,
csinálj rendet, siess, az én asszonyomnak ne is köszönj, rendet, rendet
csinálj, és súgjad meg holnap az esküvõn, hogy nyugodtan elmehessek, reggel a
vasút indul dél felé...
- Menj,
menj, ne gondolkozzál, vigyázz az elmédre, hogy meg ne erõltessed! Ne kínlódj
rajta, hogy megjavítsad, helyrehozzad; mint egy rossz képet, le kell vakarni az
egészet, megsemmisíteni még az alapját is.
- Ölni! -
hörgött föl Robin Sándor.
- Ölni? -
visszhangozta a festõ. - Jól van, nem bánom, de csak aztán, ha már te
újjászülettél, megtisztítottad magadat és környékedet. A vér jó mosdóvíz, rákerülhet a sor, de csak a
legvégén. Elébb meg kell tudnod, mennyire és kik piszkoltak be...
- Még itt ülsz? Szorongatod a kezemet, ugye, most
gyûlölsz? Én pedig úgy szeretlek, oly forrón, mintha nem is te lennél az, aki
halálos szenvedéseket okoztál nekem! Úgy, mint még akkor, amikor nem voltam még
az esketõpapod.
Gyula
megcsókolta a Robin Sándor szeméit:
- Eredj...
Világosodott. Nem a reggel, nem a nap miatt. A hó kezdett
esni, oly sûrûn, hogy csaknem belepte az ólomba foglalt ablakokat, és hatalmas,
új erõvel gazdagította a fehér szoba színeit.
Aztán egy meleg széláram nekivágott a fehéredõ hajnalnak, és
megint minden fekete lett.