NEMES ROZSDA

A nagy kocsma különszobájában kevés volt még a vendég; mindössze Hüke Pali és Csekmez Dani ültek benne ebéd után két óra óta. A kocsmáros az egyik sarokasztal mellett szundikált, s időnkint horkantott egyet. A lompos pincér inkább szokásból, mint szükségből, minduntalan megpiszkálta a vaskályhában a széntüzet, amikor mindig kitódult a fojtó füst.

Hüke Pali a bőrpamlagra heveredve pihent. Időnkint szippantott egyet barnára kiszítt makrapipájából, s gyönyörködött a violaszínben játszó füstfelhőcskékben.

Csekmez Dani egy virginia szivar törött derekát javítgatta s közben kegyetlenül káromkodott; szidta a kormányt, amely már a virginia szivarokon is csal, majd egy szilaj nóta végét dudorászta, miközben a virginia derekára tekert szivarpapirost nyaldosta.

Hüke Pali jóízűt ásított, kiverte a pipáját, fölkelt és kibámult a jégvirágos ablakon. Kisvártatva odaállott Csekmez Dani elébe, egy ideig mosolyogva nézte kínlódását, és mikor ez szeleltetni kezdte a szivart, elnevette magát és mondta:

- Ugyan vágd már a földhöz azt a rongy szivart!

- Nem vagyok huncut! Azt hiszed tán, hogy hitelező vagyok?

Hüke megfordult a sarkán, az ablakhoz ment, ott nézegette a csizmáit, gyönyörködött izmos lábszáraiban, aztán ropogtatta a csizmája talpát.

Mély csend következett. Behallatszott az udvarról a szemétdombon kotorászó varjak károgása; tisztán ki lehetett venni a falióra minden kettyenését.

Csekmez Dani mérgesen földhözvágta a szivart, s a kezébevett egy újságot. Kis idő múlva lecsapta és mondta:

- Úgy látszik, ma sem lesz semmi! Lehetetlen ebben a rongy fészekben egy becsületes partit összehozni. Az embert megöli az unalom!

Hüke Pali egy hosszú ásítással felelt, s aztán széles tenyerével csapkodta a combját.

- Hát igazán, Pali, mit csinálunk?

- Mit? Olvass újságot!

- Hát te miért nem olvasol, he? Minek a’ nekem? Mi közöm a világhoz? Bánom is én, ha egész Európa a fejebúbjára áll! Hát neked van közöd hozzá? Van a...

- Te talán még azt sem tudod, hogy a cárt a levegőbe röpítették?

- A cárt? Már hogyne tudnám, hiszen illumináltam! Egy boglya szalma világította meg a tanyámat!

- Nálam kettő égett, Dani; merthogy én szeretem a szabadságot!

- Fölgyújtanám az egész tanyámat, ha a világ minden császárja a levegőbe röpülne!

- Ezer szerencséd, Dani, hogy nálunk szabad bolondokat is beszélni!

- Micsoda célzás ez? Az apám banderista volt a koronázáskor, én négyujjnyival vagyok magasabb, és még a megye zászlóját is vihetem ilyen alkalommal, ha megsegít az isten. Micsoda isteni cécó lehetett az, komám! Egy hónapig készülődés a székhelyen! Lópróba, ruhapróba, lovaglási próba; kis ebéd, nagy ebéd, köszöntők, muzsika... Haj, haj! Aztán felutazás, parádé amerre a szemed lát! Az a rengeteg mágnás! Azok a paripák! Szegény apám beszélte, mikor meglátták a bársony dolmányát, meg a kócsagos forgóját, aztán azt a sugár szép bajuszát, azt kérdezték tőle: „Ugye? Az úr Csekmez?” A ló erre, be volt tanítva a huncut, levágta a fejét, az orra jóformán a szügyit érte; ragyogott, csillámlott rajta a szerszám, s úgy bólintott apám helyett: „Igen, azok vagyunk”! Kell is nekem a respublika! Pápaszemes professzor elnök, aki talán zongoramester volt valamikor! Már én ilyen vagyok!

Hüke Pali hallgatott; széles arcát a tenyerére támasztva, édes merengésnek adta magát.

- Szép mulatság biz’ az, no! - szólt végre, mikor látta, hogy Csekmez nem folytatja.

Elhallgattak mind a ketten. Az arcukon látszott, hogy élvezik a fölidézett képeket. Hüke Pali elkezdte fütyülni a Rákóczi-indulót, Csekmez Dani meg verte ujjaival hozzá a taktust. Egyszerre egymás szeme közé néztek és elnevették magukat.

Csekmez aztán farkasszemet nézett Hükével és kérdezte:

- Te! Szeretnél-e te király lenni?

- Nagy dolog!

Csekmez öklével az asztalra csapott és mondta:

- Én bizony szeretnék!

Hüke a pipáját kezdte tömni, miközben megnyomva minden szót, mondta:

- Hiszen, ami azt illeti, kevés olyan király van a világon, aki holmi hazudozások nélkül, apai ágon olyan magasra föl tudná vinni a nemzetiségét, mint a Hüke-család! Azt írja valamelyik krónikás: „Hüke de genere Kund!” Igaz, 1549-ben hiba esett a nemzetségbe, mert amint tudva van, Hüke Kristóf, az egyszemű, beleszeretett egy olasz kisasszonyba, akinek a nemzetsége kétes; de az idő ezt a kis rozsdát már régen kiköszörülte, azóta már ragyog a helye! Hogy ezután mi lesz?...

Hüke Pali felsóhajtott és a lábszárán végighúzva két szál gyufát, rágyújtott és a szippantások között mondta:

- De hogy ezután mi lesz... azt már... csak az a... jó isten... tudja... én... nem!

Csekmez Dani az újságot forgatta, aztán mind a két könyökével rátámaszkodott; állát a tenyerére illesztette és mosolygott:

- Azt mondják, pusztulunk, veszünk! Vajon igaz volna-e az, hé?

- Ki tudná!

- Tulajdonképpen miért nem kérjük mi a kamarási méltóságot? Jussunk van hozzá!

- Úr vagyok én anélkül is! Minek a’ nekem? Hát te mit csinálnál vele?

- Hiszen csak tréfáltam, Palkó! Cselédek biz’ azok, akárki mit mond!

Hüke bort töltött. Koccintottak, ittak és szó nélkül letették a poharakat.

Négy óra felé járt az idő és már sötétedni kezdett. A két jóbarát elhallgatott. Erősen füstöltek mind a ketten. A pincér megint csattogtatni kezdte a kályha ajtaját, közben hozott két üveg bort, kiment meg bejött, megigazította az órát és leült a kályha mellé melegedni.

Csekmez föl és alá járt, dudorászott, majd nyújtózkodott; hatalmas karjai, mikor kinyújtotta, jóformán fölértek a szobatetőzetig. Megállott Hüke előtt és kérdezte:

- Hát mit csináljunk?

- Ferblizzünk kettesbe!

- Eh! Az unalmas! Csak foghatnánk valakit harmadiknak. Lenciék bizonyosan ottvesztek valamelyik tanyán! Hogy éppen ma nem jön senki!

- Küldjünk Csáp Gabiért!

- Ne bántsd szegényt! A múltkor is, mikor velünk volt, két hétig sápogott a felesége!

- Akkor hát gyerünk aludni! A postamester veszekszik, ha veszít, röhög, ha nyer; utálom. Az árendás zsidó vásáron van; a pap beteg; a tanítónak meg nincs egy megveszekedett garasa. Vajon Bazsó Ferkó hazajött-e már?

A pincér, anélkül hogy kérdezték volna, közelebb jött az asztalhoz és jelentette:

- Igenis, kérem: Bazsó tekintetes úr úgy három óra tájban bement a „Pávához”!

- Majom! Miért nem szóltál előbb! - förmedt rá Hüke.

- Szaladj át, mondd meg tekintetes Bazsó úrnak, hogy tiszteljük és várjuk!

A pincér elszaladt.

Csekmez Dani egészen fölvidult; töltött, ivott és mondta:

- Van hát mégis ember a világon! Már azt hittem, hogy mi ketten vagyunk az utolsók! Borzasztó egy délután volt ez!

- Vajon mit végzett a vármegyén?

- Mit végzett? Hát azt, hogy megtesszük szolgabírónak!

- Nem tudod, mikor árverezik a tanyáját?

- Talán a jövő héten, vagy mi!

Hogy kihúzták alóla a gyékényt! Jó kortes volt; talán csak lesz belőle legalább szolgabíró!

- Ha a vármegye akarja!

- Majd megtudjuk.

- Pedig muszáj lesz neki hivatalt vállalni! Mit csináljon? Szegény Feri! Elég baj az. Én inkább főbelőném magam!

- Biz’ ez gyalogszerre jutott! Akasztófáravaló hitelezők!

- Ha megígérték neki, meglesz. Tudnál-e te hivatalt kérni, Pali?

- Inkább beállanék béresnek! Szegény Feri!

Lihegve jött vissza a pincér és jelentette, hogy Bazsó tekintetes úr már útban van; hogy egyedül ült és ivott a „Pávánál”, s hogy összeszidta őt, miért nem ment érte hamarább.

Alighogy a pincér befejezte mondókáját, belépett Bazsó Feri.

Erős, izmos ember volt; alig fért bele prémes kabátjába. Arca piros volt a bortól és egészségtől. Hatalmas fejét hátraszegetten hordta, büszkén, mint aki ereje tudatában kész az egész világgal birokrakelni. Nézése gőgös volt; hatalmas üstöke, mint az oroszlán sörénye: sűrű, rendetlen fürtökben gyűrűzött. Könnyedén lépett, mintha izmai acélrúgók lettek volna. Levágta magát Hüke mellé a pamlagra és csak annyit mondott:

- Itt vagyok! Van-e borotok?

- Milyet iszol, Feri?

- Nekem vörös kell! Rézvörös! - felelt Bazsó és elkezdte a mellényét kigombolni.

- Hát széna-e vagy szalma? - kérdezte Csekmez.

- Melegem van; telisden teli vagyok vérrel. Elszédül az ember ebben a melegben. A vármegyén hogy mit mondtak? Nem mondtak semmit, mégis megértettem. Akármilyen kacskaringós az a sujtás; el tudok én azon menni: azért vagyok magyar, hála istennek! Be meleg van idebenn!

Bazsó végigsimogatta az üstökét és elhallgatott. Mintha üresebb lett volna a szoba, ha nem beszélt. Mélyen rezgő hangja volt, amely teljességével, lágy hajlékonyságával úgy tetszett, betölti a szobát. Mit adnának Párizsban egy ilyen hangért?

Kioldotta vékony nyakkendőjét és aránytalanul kicsi zsebkendőjével elkezdte arcát törülgetni, s azalatt mondta:

- Miért nem izentetek hamarább értem? Azt hittem, ti is vadászni vagytok Lencivel, különben már átjöttem volna előbb. Sokat ittatok-e?

- Alig három üveggel. Nem dohos ez a bor, Feri? Nekem úgy tetszik, mintha hordószaga volna! ‑ mondta Hüke.

Bazsó a két ujja közé vette a poharat és hosszan nézte, szagolgatta.

- Nem a! Jó. A becsületes emberek egészségére!

- Vesszen meg a vármegyéd! - mondta Hüke és fenékig kiitta a borát.

- Ne bántsd szegényt! - válaszolt Bazsó vontatva. Hadd éljen ő is az istennek egyéb bogarai között. Miattam, akár födözze föl a léghajót. Velem ne politizáljon még a kínai császár sem; mert még az sem született akkorának, hogy csak úgy, se hideg, se meleg! Elpusztultam. Elpusztulunk. Hát aztán? Ez volt a Bazsók sorsa. Kerék föl, kerék alá. Ez lesz mindenki sorsa. A pusztai homokot elhordja a szél; valamikor el fog pusztulni az egész világ. Furcsa volna, ha egy Bazsó még azután is bolyogna a mindenségben. Tudom, hogy amilyen bolond a nemzetségem, az a bolygó Bazsó is azt ordítaná a nagy semmibe: Éljen a haza! Hogy röhögnének azok a fölséges csillagok! Ő persze dühbejönne, szemen köpné azt, amelyik legközelebb esnék hozzá; aztán lenne egy dicső, mennyei skandalum!

Mind a három elkezdett kacagni, hogy szinte rengett belé a kocsma.

- Micsoda isteni egy ötlet ez! Hogy is volt? Nyakon vágná a csillagot? - szólt Hüke és megölelte Bazsót.

- De már erre iszunk egyet! - vélekedett Csekmez. - Annak a tízezer esztendő múlva születendő Bazsónak az egészségére, aki meg fogja rugdalni a csillagokat!

- Nem telik abba tízezer esztendő, te! - szólt Hüke és egy gombolyag füstöt lökött ki a szájából.

- Hát mennyi?

- Ki tudná? Egy néhány! De azért igyunk az utolsó magyar egészségére!

Koccintottak, ittak. Csekmez körülnézett s aztán odakiáltott a pincérnek:

- Kártyát!

- Nem játszom addig, amíg Feri el nem mondja, mit végzett a vármegyén!

- No, hogy volt hát?

Bazsó nekikönyökölt az asztalnak és beszélni kezdett:

- A választás előtt emlegettek előttem holmi hivatalokat; földkóstolási komédiát, Tisza-szabályozást, belvízlevezetést, meg a jó isten tudja, micsoda aranybányákat még! Ezek mostanában többször eszembe jutottak. Tegnap reggel aztán bementem a főispánhoz az alsó-járási szolgabíróság végett.

A hideg veríték gyöngyözött ki a homlokomon, mikor fölmentem a vármegyeház lépcsőjén. Megütötte az orromat a vármegye szaga. Nehéz, dohos levegő van ott az irodákban: mintha az eltemetett igazság rothadna bennük. A rengetek telefirkált papiros bűze az. Mindegy. Mi közöm hozzá? A lábaim, mintha masinalábak lettek volna, vittek egyenesen föl, akármit gondolt az eszem. Mit takargassam a dolgot? Én bizony szégyelltem magam.

Nyitva állott a nagyterem ajtaja, mert, amint Csáp Jankó mondta, valami bálra készülnek odabent. Benéztem a terembe. Hiába! Fényes egy terem az még mindig! Nem tudnak olyat manap már építeni!

A folyosón találkoztam Csáp Jankóval. Szegény gyerek! Ő most a főispáni titkár. Halovány lett, megkopaszodott és akkora manzsettákat visel, hogy alig látszik ki belőlük a kezefeje. A kisujján meg megnövesztette a körmét, azt hinné az ember, sasköröm. Ki is nevettem érte, de ő meg azt mondta rá, a főjegyző is ilyen körmöt visel: ez a divat, s hogy nálunk sokan nem tudják, mi az elegáns! No, jó. Belenyugodtam.

- Lehet-e beszélni az öreggel? - kérdeztem Csáp Jankót.

- Miféle öreggel? - kérdi Jankó.

- Hát a főispánnal - mondám.

- Őméltóságával? Mijáratban vagy? Meg kell neki mondanom. A gróf úr ezt úgy kívánja.

Restellni kezdtem ezt a vallatást.

- No hát - mondom - szolgabíró szeretnék lenni az alsó-járásban.

- Vagy úgy! Várj, bejelentlek.

Jankó kivette a szekrényben lógó fekete kabátját, behívta a hajdút, az ráadta, megkefélte és kinyitotta előtte az ajtót.

Jankó olyan büszkén lépegetett, akár egy kakas. Kis híjja volt, hogy elnevettem magam, de vigyáztam.

Pár perc múlva jön vissza Jankó és mondja:

- Őméltósága gróf úr azt mondta, hogy jól van, várj, majd hivat.

- Hát mit csinál most?

- Újságot olvas. A lapok minduntalan rámásznak, tudod, hát elolvassa valamennyit. Hiába! Várnod kell.

- Meddig?

- Ki tudja!

- Rágyújtok addig is. Van-e heverő pipád?

- Az istenért, rá ne gyújts! A gróf úr megérzi rajtad a dohányszagot, aztán kikerget. Rettentőn finnyás orra van ám őméltóságának. Ki nem állhatja a dohányszagot. Hányszor lerakott engem! A hivatalban nem is szoktam színi!

- No, jó! - mondám.

- Ne, itt van újság, olvass! Ez a mi lapunk! Mi tartjuk benne a lelket!

Átolvastam a k-i közlönyt elejétől végig. Fölkavarodott bennem az epe, mikor azt a sok talpnyalást, alávaló hízelgést nyomtatva láttam. A „szent haza” legalább hússzor volt emlegetve benne, és Dönögi szerkesztő uram kisütötte az előfizetési felhívásában, hogy azok, akik előfizetnek a lapjára, hazafiúi kötelességüket róják le a magyar kultúra iránt. Buta is, szemtelen is ez a Dönögi!

- Én is munkatársa vagyok e lapnak! - dicsekedett Jankó. - A báli tudósításokat én írom; meg ha van színházunk, kritikát is írok ám!

- Az isten éltessen benneteket! Kimegyek egyet járni a folyosóra! - mondám Jankónak.

Kimentem. Végigjártam néhányszor a folyosót. Bementem aztán Jankóhoz, meg kijöttem. Elmúlt egy félóra. Elmúlt egy másik félóra. Unalmamban és mérgemben a mutatókönyvek évszámait olvasgattam. Megint kimentem. Kezdtem restellni ezt a dolgot. Sértett ez a bánásmód. Mit várat? Tudja, miért jöttem: hát mit akar? Tűrtem még egy darabig. Bementem a nagyterembe az arcképeket nézni. Jólesett látnom azokat a régi becsületes, nyílt arcokat. Elszorult a szívem, mikor Bazsó Ignác ősapám elé kerültem. Ó volt a megye legeslegelső alispánja. Fésűs kontyot viselt az öreg: finom kezében tartja a királyi dekrétumot, mely a megyei privilégiumokat biztosítja. Ezzel a kezdettel nekem most már kiskirállyá kellett volna lennem. Micsoda ép, egészséges emberek lehettek azok! Nagy uradalom: egy határ izmos gyerek! Bazsó Ignácnak kilenc fia volt! Összecsikorgattam a fogaimat és szaladtam ki.

Vártam még vagy egy félórát. Fölforrt bennem a méreg. Hát nem leszek szolgabíró! Vigye el az ördög az egész vármegyét. Hát a madarak hogy élnek meg? A szégyen, a düh összekavarodott bennem. Hát ki vagyok én tulajdonképpen? Van-e az úristennek olyan fia, aki velem packázhatik? Kell is nekem a ti aranybányátok: úgyis csak ólmot szednék én ki belőle.

Hanem vettem azért elégtételt is.

Hallgassátok csak.

Jön a hajdú és jelenti, hogy bemehetek, és kezdi rólam leszedni a téli gúnyáimat.

- Mondd meg a főispánodnak, hogy itt vagyok, de nem akarom látni. Süsse meg a szolgabíróságát! De megmondd ám neki!

- Igenis, tekintetes uram, megmondom! - felelt nekem a hajdú.

- Öt forintot nyomtam a markába, bizonyosan megmondta neki.

Szegény Jankó egészen belesápadt.

- Hát megbolondultál, Ferkó? - mondja ő.

- Nem én! - feleltem neki - de nem akarok szolgabíró lenni; nem tudom bevenni a komédiátokat! Adj isten, Jankó! Ez volt az egész!

- Jól tetted! Helyes! Én is így tettem volna! - mondta Hüke és karját Bazsó nyaka köré fűzte. ‑ Még nem lepett el egészen a penész, látom!

- Nem penész az, hé, ami bennünket ellep! - mondta Csekmez Dani nagy hangon.

- Hát mi?

- Nemes rozsda! Hol az a kártya?

- Ki oszt? - kérdezte Bazsó. - Nemes rozsda! Igazad van, Dani! - tette utána halkan.

Besötétedett. Odakint hatalmasan esett a hó. Vidám poharazás között folyt a játék. A vaskályha egészen nekivörösödött az erős tüzelés miatt.

A cigányok egyenként lopóztak be a kocsmába és a kályhánál melengették föl megdermedt ujjaikat, némelyik még toporzékolt is. Kisvártatva aztán megszólalt a muzsika. Egyik szilaj nóta követte a másikat. A vendégek kártyáztak és mulattak egyszerre. Ezt csak magyar ember tudja megcsinálni.

Bazsó Feri veszített. Osztás közben édes, lágy hangjával beleénekelt a muzsikába:

A leányka nem szól semmit, csak irul-pirul,
Két nagy fülét hegyezi az... ici-pici nyúl!