ŐSZI ESŐ

Lilinek hívták és éppen negyven éves volt. Azt hitte volt mindig, hogy az a negyvenedik év valami utolérhetetlen távolban van valahol, hogy ő azt sohasem éri meg, azért hát vidám volt az utolsó napig.

A születése napját, a csontos, szürkefejű férjén kívül alig tudta valaki, - de széles jókedvében, örökös szórakozásai közben ez is elfelejtette néha.

Szomorú, borús októberi nap ez a mai. A falkavadászat is elmaradt. Lili a kis szalon ablakán át látja, amint a sűrűn szitáló apró esőcseppek összefolynak a szemben levő kis háztető palatábláin, s hallja, amint egyhangú locsogással végigszalad a víz az ereszen.

Az a kicsi égbolt, amit a nehéz selyem függönyök között lát, szürke, és a szitázó aprószemű eső csak esik, esik, szüntelenül. Kitekint az ablakon s látja az embereket, amint a vizes, fényes aszfalton, behúzott nyakkal, ázva-fázva, csepegő esernyők alatt rohannak.

Esős, hideg, bús őszi nap! Lili leverten, kedvetlenül ült vissza a színgazdag szőnyeggel leborított kicsi díványra, s úgy érezte, hogy ma nagyon nyomja valami a lelkét, hogy ma nagyon szeretne sírni.

Látogatást nem vár, ma egyedül marad, teljesen egyedül.

Szokása ellenére ma nem festette ki az arcát, nem sütötte fel a frufruját és fekete ruhát vett magára. Az egész dísz, ami rajta van az a fehér csipkepompa, mely a nyakát, mellét szépíti.

Érdekes, sőt szép is volt így ebben a homályos szobában. Barna haja még fénylett, fekete szeme még ragyogott, s voltak napok, amikor karcsú dereka még leányos kecsességgel mozdult tüzes fekete vadászparipájának galoppja alatt. Mindössze a keze volt már kissé csontos, s mindössze a halántékán látszott néha-néha egy pár ránc, de ezt elfelejtette az ember, ha a villogó szemeit látta.

Esős, hideg, bús őszi nap!

Eszébe jutott, hogy nemsokára a derült napokon is egyedül marad. Gyermeke nincs s így a barátnőre van utalva. Azok a barátnők!

Égető, kínos vágyat érzett valami után, amit megszerezni nem tudott. Elégedetlen volt és elkeseredett. Haragudott az esőre és azt kérdezte önmagától, hogy hát tulajdonképpen miért is van ő a világon, mikor ez a kegyetlen eső kétségbeejtő egyformasággal csak esik, esik. Úgy érezte, hogy őt senki sem szereti, s hogy ő sem szeret senkit.

Valamikor régen, mikor még nyájasan, melegen sütött a nap, mikor még szép és illatos volt minden kis virág, erre nem gondolt; akkor úgy képzelte, hogy ő mindenkit szeret, s hogy őt mindenki szereti. Akkor talán ilyen kegyetlen hideg eső nem is esett. De ez régen volt!

Hogyan is lett ő a Géza felesége? Igen; úgy van, az elhagyatott kis gyermekek javára lovagoltak a lovardában. Összesen húszan voltak és mindnyájan fényes, feszes rokokóban. Hideg, ködös, bús őszi nap volt akkor is, mikor a próbákat tartották és mikor megismerkedett Gézával.

Géza szép fiú volt, jókedvű és ők ketten mindig egymás mellett lovagoltak. Megszerették egymást és, tavaszra megesküdtek és azóta folyton szeretik egymást. Miért ne szeretnék egymást?

Lili tudta, hogy Géza itt is, ott is kajtárkodik, de hát ha ez neki örömet okoz, ám kajtárkodjék!

Lili hű maradt. És ma, ezen a szomorú esős napon úgy találta, hogy helyesen cselekedett! A nyár elmúlt és nem volt forró. Hűvös, kellemes, üde nyár volt ez viharok nélkül; álmok nélkül való élet, telve szórakozással és apró kis örömökkel. Egy szép paripa, egy elfogott róka, egy kedves ruha, egy kellemes férfi vagy asszony társasága, egy ízletes válogatott menü, teljesen kielégítette a napi igényeket és így szépen, okosan megérte a negyvenedik évet.

Ma azonban úgy érezte, hogy őt tulajdonképpen senki sem szereti, s hogy ő sem szeret senkit.

Ha gyermeke volna, legalább egy!

A hideg, őszi eső még mindig esik, és az emberek lucskos esernyőikkel még mindig sietnek.

Ha gyermeke volna, most nem lenne egyedül és nem félne a hideg őszi napoktól, amikor nem lehet rókát hajtani.

Dehát tulajdonképpen miért is esik az eső, és miért nincsen neki gyermeke!

Lilinek úgy tetszett, hogy teljesen egyedül van a nagy mindenségben, ahol neki senkihez nincs köze és ahol őt semmi sem érdekli. A fényes palotában vendégnek érezte magát és nevetségesnek tartotta azt a komolyságot, amellyel ő és Géza a világban fölléptek, szerepeltek és szerepelni akartak.

Eszébe jutott, hogy Gézával évek óta nincs mit beszélnie. Ha egymás mellett vannak, keresi benne azt a Gézát, aki mellett akkor carussellt lovagolt, de ez a kellemes, élcelő hideg ember előtte idegen. Jó cimborának tartja Gézát, akivel együtt élni végre is kellemes, de akihez ma már semmi köze!

Lili így érzi ezt ma, ezen a szomorú, esős őszi napon.

Ha gyermeke volna! Lili fázik és gyorsan fel és alá kezd járni a szobában. Ez a gondolat belefészkelte magát a lelkébe és űzi, kergeti benne a keserű érzéseket, szemrehányásokat.

Minek a pompa, minek a gazdagság, ha egyedül van az ember!

Mialatt így nyugtalanul járkál, nesztelenül nyílik az ajtó és amint ismét fordul: előtte áll Géza.

- Jóestét, Lili! Nem megyünk ma a színházba? - szólt Géza és barátságosan nyújtotta felé mind a két kezét.

Lili megijedt és nem tudott szólni.

- No? Megyünk?

Lili a kandalló elé ült és csak annyit mondott:

- Nem érdekel. Nem megyek!

- Annál jobb, legalább itthon maradunk ma este! - felelt Géza és leült vele szemben.

- Miért éppen ma? - kérdezte Lili. - Talán mert ma lettem negyven éves?

- Negyven éves! Az lehetetlen, édes Lilim! Nem!

- Ne tréfáljon, Géza! Ezzel sért engem!

- Igaza van! Adja ide a kezét. Így. Látja, édes Lilim, én úgy találom, hogy nekünk többet kellene foglalkoznunk egymással!

- Nem volt elég eddig? Ismerjük egymást teljesen, és így életcélnak ez a foglalkozás már nem elég!

- Már nem elég? Lili!

- Igen! Életcélnak ez nem elég!

- Tehát megunt engem?

- És maga nem unt meg engem?

- Nem! Nem, Lili!

- Igen természetes, mert maga akkor keres fel engem, amikor akarja, s amikor kellemesebb szórakozása nincsen.

- De Lili!

- Amikor a lovai, fegyverei már kifárasztották, amikor a játék már nem ingerli és amikor úgy találja, hogy a többi asszonyismerőseinél én mégiscsak őszintébb vagyok. És ez nem azt jelenti, hogy megunt?

- Tehát féltékeny!

- Nem! - szólt hevesen Lili. - Nem vagyok féltékeny, nem voltam féltékeny soha! De egyedül vagyok, nincs senkim, akit szeressek, és engem sem szeret senki! Egyedül vagyok, és egyedül fogok maradni...

- De Lili, az istenért! Édes Lili, hiszen jókedvűnek, vidámnak láttam eddig! Szórakozott a kedve és szeszélye szerint. Elégedettnek képzeltem és nem álltam útjában soha! Tehetett, amit akart...

- Irigyeltem azokat az asszonyokat, akiknek gyermekeik vannak! Unom a házasságot, unom magát, unom önmagamat, és az egész világot! Minek éltem? Miért lettem negyven éves? Nem akarok megöregedni! Miért? Ki örüljön, hogy élek? Kinek örüljek én?

- Én nekem tesz emiatt szemrehányást?

- Magamnak és neked! Félek az örömtelen élettől! Nem akarok élni!

Lili elhallgatott és mereven nézett a kandalló tüzébe.

Géza gépiesen cigarettára gyújtott és némán bámulta ő is a parazsat.

Mély csend volt a szobában és behallatszott, amint az őszi eső cseppjei az ablakhoz verődtek, s amint a víz az ereszen át locsogva esett az aszfaltra.

- Elmúlt a nyár! - mondta halkan Lili. - És mi egyedül maradtunk! - folytatta levert hangon.

- Egyedül, Lili!

- Egyedül, Géza! - mondta bánatos hangon Lili.

- Haragszol reám, Lili? - kérdezte Géza és nem mert Lilire nézni.

Lili nem felelt.

- Bocsáss meg nekem, Lili! Látod, de hiszen... végre is... én nem...

- Lehet, Géza... lehet, de talán... ki tudja... - szólt halkan; mintegy magának beszélve Lili, mialatt szemeit lesütve a csipke fodrával babrált.

A komorna belépett és egy remekmívű ezüsttálcán behozta a holnapi déjeuner-tervezetet.

Lili mintha álomból ébredt volna, fölpillantott s kezébe vette az aranyszegélyű kis kartonpapírost. Amint olvasni kezdte, arca mind derültebb lett, majd hangosan mondta:

Igaza van Geraldine-nek! Paul a legmegbízhatóbb szakács az egész birodalomban. Kitűnő, igazán kitűnő! Nézd csak, Géza, nézd meg ezt az összeállítást! Remek!

Géza közelebb húzta az alacsony kis puffot és olvasta:

- Huitres d’Oste de... Old Sherry... jól van! Consommé en tasse... nem, ez nem jó! Üres! Legyen e helyett: Consommé tapioca aux oeufs!

- Miért éppen tapioca aux oeufs! - kérdezte élénken Lili és kivette Géza kezéből a kartont. - Ezt nem szeretem. Ne, ne legyen tapioca!

- De gondold meg, édes Lilim, aux oeufs! A kedvemért, édes Lilim, a kedvemért! - könyörgött Géza.

- De miért akarod éppen ezt? A tojás ízét nem szeretem; nem, ilyen kombinációban nem jó! ‑ szólt kedvetlenül Lili.

- A kedvemért, édesem! Én, hiszen tudod, nagyon szeretem a tojást! Aztán meg...

- Ah!

Lili elnevette magát, miközben mondta:

- Ám legyen! Tehát Consommé tapioca aux oeufs! Következik: Petit bouchées à la Reine! Jó?

- Kitűnő! - mondta Géza, egyet szippantva cigarettején.

- Truites de rivière?

- El vagyok ragadtatva!

- Filet de boeuf à la jardinière?

- Impozáns!

- Selle de chevreuil? Compotes és hozzá Chateau Leoville?

- Bájos!

- Chapon de Styrie és hozzá Steinburg Cabinet?

- Paul csókolnivaló ember, csak az orra ne volna olyan vörös!

- Glace en forme, patisseries, fruits, bisquits; L. Reederer, liqueurs, café! Készen vagyunk! - szólt elégedetten Lili, majd az írást kezébevéve, kitörülte a Consommé en tasse-t és odaírta helyébe: Consommé tapioca aux oeufs!

- Legyen! - mondta mosolyogva és az irónnal Géza kezére ütött. Mondd meg Paulnak, hogy meg vagyok vele elégedve, hogy nagyon meg vagyok vele elégedve.

A komorna kiment.

Lili elégedetten igazgatta meg a csipkéit, aztán összedörzsölte a kezeit. A szemei ragyogtak, és mondta:

- Előre örülök a menünek! Örülök, igazán örülök!

Géza odahajolt Lilihez, és gyöngéden átölelte a derekát. Lili szelíden hozzásimult.

- Látod, édes Lilim; mégis érdemes élni! Én a menü révén már régen kibékültem az élettel!

- Én is! - mondta halkan Lili és aztán megölelték egymást.

- Vadászunk holnap? - kérdezte élénken Lili.

Géza nevetve az ablakra mutatott és mondta:

- Hallod?

A hideg őszi eső pedig egyhangú locsogással csak esett, csak esett tovább...