|
Emlékezik-e kegyed a nagyapja házára?
Tornácos ugye? s a grádics felett tölgyfa
oszlopos pipázóhely van, melynek oldalait hajnalkával futtatta be a néni? A szegeletben
áll, ugye, a nagy hárs karosszék, melynek a környéke ronda, minthogy ott szívja
a bácsi napestig a fehér krajcáros pipáját (persze ezt a szortyogó szerszámot
nem szabad bevinni a tisztaszobába).
Szakasztott ilyen a Márton bácsié.
Oda járt audienciára, a tornácra mindenki,
akinek dolga volt a bácsival, mert ő nehéz, kövér ember volt, aki nagy ok
nélkül senki kedvéért se sétifikál. Itt leste meg a bácsi a barátistákat, akik
tizenegy órakor értek hazafelé az abc-s könyvükkel. Ekkor a bácsi beinti a
gyermekeket az utcáról, némi gyümölcsöt ad nekik, s így szól:
- Mondjátok ki háromszor sebesen e szót:
Nabukodonozor, s akkor a tietek lesz ez a máriás.
De ezt nem tudták kimondani elég gyorsan,
s a máriás visszakerül a lajbizsebbe. S a bácsi jól mulatott. Jöttek aztán a
mészárosok a székből. Megállította őket ily szóval:
- Quomodo valet amice?
Azok pedig nem tudtak diákul, s
elévődött velük egy pohár pálinka mellett. - Ott helyben végezte a
délelőtti falatozását is. Egy pohár gugyi, egy falat ösztövéres, paprikás
szalonna s tán egy ujjnyi káskával... A néni unszolta:
- Nézze, Márton, még ezt a falat száraz
bélpecsenyét vagy ezt a finom szelet zsabonyicát, nézze meg, amit magának egy
gyergyói örménytől vettem, ha nem fél, hogy az ebédjét elrontaná.
Mikor délben be kellett mennie az
ebédlőbe, akkor megmozdult az egész ház. A vén szolga már erőtelen
(„de a gyomra, ne félj! igen jó, pedig drága időket élünk”), hanem
segíthetnek a szolgaleánykák (két szürke csipogó verébfiók), a néni pedig hátul
úgy kiterjeszti a karjait, mintha ő is segítene. Arra mind nagyon
szuszognak, és megkönnyebbülve sóhajtanak fel, ha a hűvös, tiszta szobába
leülhet az asztal mellé Márton bácsi. No! keress ott egy szem port, vagy pók
hálót akármelyik szegeletben, vagy akár csak legyet! Zöld szőrfirhang lóg
a széles, törpe ablakokon, és lépbe mártott nyírágvesszők az
ablakpárkányon, amikre a legyek ráragadnak. Efféléket mindenütt: a veres kasztenen, a tükör
felett, mindenfelé kaphatsz. A legyek biztosan rováson tartották e szobát.
A nagy cserfa asztal szegletén jól
elfértek a bácsi a nénivel, de a tálak alig a tetején. Ebben egy kis friss
túró, fenyőfa kéregben; odább egy tál újmódi, korán érő fekete
szőlő: egy kis mézzel főzött retek, üvegfedél alatt, mandulával
a jó szájíz végett; és hónapos retkek, amiket a fogások között rág az ember,
hogy ne unja el magát. A kövér, forró leves párolog a tányérban. A néni alig
mer hozzá nyúlni.
- De Márton! az istenért, mind lesüti a
szájpadlását. - A bácsi hunyorog, de egy szót se szól; csak kanalazza mohón.
Aztán jön a főtt hús, „olyan kövér, mint a tapasz”, erős tormával.
Gyorsan gyúrja a bácsi, ravaszul nézve a nénit, amint könnyezik a haragos
növénytől.
- De mi búra
gondol, Cica? Tán a fiatalságát siratja?
És
jóízűen köhécsel hozzá. Az ételt csak úgy trappban nyeli le, s a néni alig
ehetik a nagy sietségtől, hogy ne várakoztassa a bácsit. A sültből
nagyokat fal a bácsi.
- De nézze a
lájbiját, Márton, melyre rácsepeg a zsír.
- Ne sajnálja
tőle, Cica! szegénytől.
Aztán jönnek
minden egyéb jó falatok, amiknek nincsen vége.
- Tán egy
morzsa kalácsot kóstolna meg, Márton! amit magam elegyítettem magának;
elfújhatja, mint a pehelyt. Vagy tán egy harapás írós tésztát ízlelhetne meg?
szétszedheti, mint a papirost. Vagy tán egy falat kiszit nyalhatna? ami élénkíti
a vérét.
A bácsi
hamisan megfenyegeti:
- Mit
borsolja már a véremet, Cica?
A néni
szégyenlősen elfordul, nehogy valami illetlen beszéd következnék utána. Az
aranyszínű bort a gyűszűnyi poharakból csak csínján szopogatja a
bácsi, mert a guta künn leselget a kapu előtt.
- Vajon,
Cica, férjhez menne maga ismét, ha özvegyen maradna?
- Oh, mi
bolondokat beszél, Márton! A halállal nem szabad tréfálni, Márton! csapjon a
szájára, az Isten bocsássa meg a bűnét.
Aztán igen
szuszogós lesz a bácsi, s azon ülő helyében el-elszundít. Minden azon
módon marad az asztalon, és senki meg se mer moccanni a házban.
Az Isten
igazán bocsássa meg! Mert a halál gondolatával nem szabad tréfálni. A néni
mindjárt sírva fakad, ha rágondol, mennyi kedvese pusztult el körülötte. Csak ketten
maradtak már. Annyi gyermekük volt, hogy se szeri, se száma. Kereszteltek,
temettek. Mi költség! Csak győzzön eleget keresni az ember! A szép nagy
fiát: a pelyhedző ajakú Istvánt elcsalta Bardócz, a barát, a
forradalomkor. Ott a Besén mentek ki, nagy dobszóval, énekkel. Vajon ki fogta
be a szemeit?... A fekete szemű Rózsika, aki a néni ölébe ülve, lehelte ki
beteg torkán a lelkét... Az okos kis Miklós; akinek a testén nem akart kiütni a
himlő... És oh! a menyecske leánya: Mari, aki megszökött a forradalom után
egy kvietált német őrmesterrel. Oh! Néha sírva gondol a néni az egyetlen
unokájára, a leányának a fiúcskájára, de Márton előtt nem szabad beszélni
róla...
És odalettek a szomszédok mind...
Akikkel kereskedtek, akikkel civódtak, szeretkeztek. A tutajos szomszéd... aki
alkonyatkor átdöcögött az utca túlsó feléről, s leült az ő házuk elé,
s akkorákat hazudott, hogy majd leszédültek... A bivalykereskedő, a zsíros
kabátú vén rác. Hol vannak mind? És hol a lisztlopó molnár, aki érzékeny,
rebegő vékony hangján énekelgette:
Nem minden szép, ami szép,
Az a szép, amit szeretünk...
- és pengette hozzá a gitárját... A
gyerekek pedig cicáztak az utca közepén, keringőket játsztak,
farkas-bárányt, kántálva, hogy belekábult az ember... Hol vannak mind; a gyerekek
kedve, az öregek élete? Istenem, beh kihalt a világ! Oh, nem kell az elmúlásról
beszélni. Nem jó! Ne kísértse a bácsi az Istent.
A bácsi pedig nagyokat bólongatott
jobbra-balra a karosszéken; és horkant egyet-egyet. A néni ijedten szökik fel,
hogy megfogja a fejét.
- Megüti magát, Márton.
- Dehogy, Cica, hiszen nem aludtam. Nem,
mert mindent tudok, csak behunyom a szememet. Bár tudnék aludni, Cica, de
kerüli az álom a szememet.
Így
hazudozott a bácsi, ami pedig vétek az Isten parancsolata ellen.
A jó Isten
ellen... akit pedig boldogan féltek. A bácsi igen jóba volt Vele. Kompanizált
vele, s minden ügyes bajában egyezkedett vele. Mikor a tutajokkal megindult
Gyergyóból, szépen megbeszélte vele a dolgot. Rendesen el is ért Aradig
szerencsésen a terhével (persze Márton bácsi is jól nyitva tartotta a szemét),
és akkor viaszgyertyákat gyújtott a tiszteletére... Ha valami csalfaságon
járatta az eszét az üzletben, avagy egy-egy húsos fehérnépet csipkedett volna
meg valamely homályos szegeletben, nem evett Márton bácsi két szeredán húst, s
így vezekelt. S azzal rendben volt. Viszont, ha valami ügye rosszul ütött volna
ki (minek utána kidühöngte magát), megcsinálta a mérleget: „Én vétkeztem ezt,
Ő megcsapott úgy... jó... kvitt.” Azonban vénségére nagymisére is eljárt
mindennap (ingujjban azokban a nagy melegekben), s buzgón dicsérte a
Véghetetlent, mert megígérte vala neki, hogy jó dolga lesz a másvilágon, ha
tisztességesen viseli magát e földi életén...
Az ebéd után
ismét kitelepítették a bácsit a virágos tornácra, és pöfékelt valameddig, mikor
nyughatatlanul fordult vissza:
- Jár-e az
óra, Cica?
A néni
mindjárt megértette.
- Négy
mindjárt az óra, Márton! a kávét várja már, ugye fiam? Jó forró lesz, magam
ügyelek reá, ne féljen.
S ismét ettek
kávét, brassai cvibakkal, mert ebben nincsen élesztő, s igen könnyű
az emésztése s tán valami haszontalanságot: valami kis tojásos perecet, vagy
egy piciny kaviárt, olajbogyót, vagy tán egy csepp sós halat, avagy száraz
sonkát, amit a néni pácolt korianderrel, salétrommal és egy parányi
fokhagymával.
Senkivel se
volt kocódásuk. A bácsi nem adott pénzt kölcsön, nem kért senkitől, így
barátságban élt az egész világgal... Öregségére faneműt vett a szovátai
székelyektől (kerékfalat, lajtorját, lapockát, mi egyet-mást), hogy éppen
valami dolga legyen, de erről a kis üzletéről nem vezetett
főkönyvet: „Veszem egy sustákért, eladom két sustákért s punktum. Kár
nincs benne.” Ez volt az egész üzleti politikája.
Szép
egyformaságban éltek így, hacsak valami forradalmi harcos kollégája nem
vetődött a portájára. Akkor megelevenedett a bácsi. A harcospajtásainak
odaadta akár a lelkét. Akikkel jártak Gálfalva mellett (ott, igaz, futottak),
de a piski hídnál, Segesvárt, a vízaknai lankásokon. A fia ott veszett el
valahol. A haza vette el. Az Isten neve legyen dicsőséges...
- Adja ide,
Cica - mondta, ha valami régi kollégája vetődött be -, azt a karabint, nem
azt a kovást, de az acéllal kivert duplát - és célozgatott a bácsi, bárha a
fegyvernek nem volt magja, és behunyta a fél szemét, s a száját félrehúzta, és
kifeszített karja úgy reszketett, mint egy gyenge faág, amit a szél rebegtet.
Cica ijedten nézett reá.
- Felizgatja
magát, Márton; nem jó komédiázni a pisztollyal, még elsülhet; az Isten
őrizzen tőle.
- Csak hadd
szóljon, mint a mennydörgős ménkő... - felelte, és igen zordonul
nézett a nénire.
- Nem, nem
szenvedhetem, nem szeretem a kezében látni, még valami bajt szerezhet magának.
- Gyáva
asszony - bosszantotta a nénit. - Csak jönne, jönne, jönne a német ismét, hogy
még egyszer lássam őket szemtől szemben. Mert elmegyek, úgy tudja
meg, Cica!
- De Márton,
ki is veresedett egészen. Ha szeret, tegye le a kezéből. A nyakán is
megdagadt az ere. Ne kiabáljon, az Isten szent nevére...
A bácsi akkor
sunyorgott alattomosan, és meg volt elégedve magával, hogy ráriaszthatott
Cicára...
A magyar
nadrágját sohase vetette le a bácsi azóta;
arany rojtos nyakravalót s zsinóros, gombos kitliket viselt, bárha nem illett
nagy, csúf potrohán.
Így
éldegélve, a bácsi (mindennap egy nap telvén el) egy éjszakán átszólt a
szomszéd kis ágyban forgolódó Cicához:
- Nem alszik,
Cica?
- Nem,
Márton. Valami megfeküdte a gyomrát?...
- Nem, Cica.
Aztán
elhallgattak, s később ismét újra kezdte Cica:
- Tán a
lelkét nyomja valami?
- Az, Cica. A
Mari fiáról álmodtam.
Azután mindjárt
utána tette:
- De ne
beszéljen róla, Cica. Nem akarom, hogy beszéljen róla. Nem, egy szót se szóljon
róla...
Ez a Mari egy
tekergő némettel szökött el a forradalom után a Márton bácsi házából.
Valami peckes őrmester csalta el. Sohase akart tudni felőle a bácsi.
Megszökött vele...
Mikor a fia
megszületett, Mari is meghalt. Jó. Megszökött vele. Jó. Senki se emlegesse őt. Jó. Elveszett...
Jó... jó...
- Vajon mi lett a fiúcskából?
- Én
tudom, hol van...
- Maga tud róla, Cica? Az én hátam megett
trafikál vele, Cica? Van-e lelke?
- Az unokánk ő mégis, Márton.
Egyetlen unokánk, Márton! Bár a mindenható Isten venné le azt a kérget, ami a
maga szívén van. A szegény fiú mesterlegény Pesten, Márton! míg mi itt jómódban
élünk.
Aztán nem beszéltek többet, de egy napon
vörös nyakravalós, kifoszladozott aljú, szűk nadrágban s feszes, kis
begombolt szürke kabátban felment egy legény a tornácra, Márton bácsi elejébe.
- Ön azon Márton úr - kérdezte az idegen
fickó -, aki a mamám apja?
Ühm. Ez az ön mintha megütötte volna a bácsit. Kellemetlen ábrázatú fickó
volt, valami gyér, vöröses szálakkal vékony ajaka felett. A Mari fia
volt vajon? ki mamá-nak nevezi
őt? A bácsi oldalvást nézett a fickóra, s nagy füstfelhőt fújt felé a
pipájából.
- Én vagyok:
Dagobert - folytatta a nyurga, nyavalyás legényke -, s a tisztelt neje hívott
önökhöz. Az írásaimat van szerencsém bemutatni...
S odaadta a
Cica néni nagy betűs, reszkető kézzel írott levelét.
- S mi célból
jött hozzánk, barátom?
- Ez
sajátságos! A felvilágosítással önök tartoznak, s meglepő valóban, hogy ön
kérdi tőlem: miért jöttem? Remélem, a meghívó az ön hírével történt?
Ez mind azon
a helyen folyt, ahol a délelőtti pipálást szokta végezni Márton bácsi. Az
arcátlan legyek ingerkedtek a bácsival. Márton így szólt:
- Tessék helyet
foglalni.
A néni
szaporán a konyhából tipegett a vendég elé. Kedvesen megölelgette a jövevényt,
eltolta magától, visszahúzta, hogy jól, jól megnézze. Az unokája volt, oh, be
szívesen megcsókolgatta volna mindenfelől. Azonban a fickó mereven
megszegte a derekát az egész komédia alatt.
Az utcán
elmenők a nyílt kapun át barátságosan köszöntötték Márton bácsit. A bácsi
morgott valamit, s mély tekintettel vizsgálgatta az unokáját.
- Valami
mestersége van az öcsémnek? - kérdezte a bácsi.
-
Mindenesetre. A Schultz és Weber cég alkalmazottja vagyok, a fölszerelő
osztálynál. Az írásokkal szívesen szolgálhatok.
- Ú-úgy,
szerel uraságod?
A néni leült
a grádicsra, és szeretetteljesen hordozta szelíd, kék szemeit az uráról az
unokájára. De egy szót se szólt, mert remegett. Ő ezt egészen másképpen
képzelte.
- De tán nem
is reggeliztél, édes fiam? - És elfutott a kávéért.
Dagobert úr
keresztbe tette lábait az asztal mellett, s így szólt:
- Kávé? Ez a
puha burzsoá csemegéje. Mi, ha szabad mondanom, tartalmasabb eledelekkel
erősítjük az izmainkat.
- S mivel
erősítik az izmaikat uraságtok?
- Hússal,
szolgálatára.
A néni aggódó
igyekezettel mindjárt közbevágott:
- Igaz, édes
fiam, igaz. Hol is van az eszem? Húst, persze. Ebben a percben.
Oh, édes jó
Isten, akár a testéből odaadott volna egy darab húst, csak hogy
összebékéljenek.
- Mi, azt mondta uraságod, mi. Kik azok?
- Mi? A
szocialisták, a jog előharcosai, kérem alásan.
És a hideg
sültet nyelve, mohón kocogtatva állkapcsát, barátságosabban, oktatólag
elegyedett szóba Márton bácsival.
- A
szocialisták: akik harcolnak a francia forradalom nagy vívmányaiért: a
szabadságért... egyenlőségért... testvériségért...
A pofája
kifeszülve a nagy falatoktól, akadozva folytatta:
- Egy mindegyikért; mind egyért... A
szocialisták...
A nap enyhén sütött. A bácsi kétfelé
terpesztette a lábait, hogy jó biztosan üljön. Az hiszem, attól tartott, hogy
leesik.
- S ezt mívelik uraságtok?
- Ne úgy mondja, szívem, hogy uraságod. Hiszen ez az unokája.
- De azért mégiscsak uraság, Cica! Mi
egyformán uraságok vagyunk.
Dagobert savanyúan mosolygott. Úgy
látszott, jól érezte magát, és a széken hintáztatta magát.
- Ezt míveljük. Az én föladatom az, hogy fölvilágítsam a vidéki
népet, a párt megbízásából. Bizalmas körben hajlandó vagyok írásaimat
megmutatni...
A reggelit néhány pohár itallal
öntötte le. Oly kihívó volt, hogy a bácsinak kedve kezdett telni benne.
- És már rendben vannak uraságtok
mindennel?
- Mivel?
- Az állammal
például?
- Mi az? A
népakarat az állam. Mi alkotjuk, a törvény az, amit mi szabunk.
- Valóság...
De ha ütni talál az állam?
-
Visszaütjük. Kik hozzák a
törvényt? A hízott emberek. Nekünk is van jogunk, hogy meghízzunk, hogy mind
egyformák legyünk.
- Vagy mind soványak egyformán.
Valóságos igaz. Segítse reá
az Isten.
- Az Isten? Azt tartsák meg maguknak. Van
elég erőnk nála nélkül is.
- S nem Ő adja azt is?
A bácsi hangja bizonytalanabb lett.
A fickó gúnyosan mosolygott.
- Eh! mi meghagyjuk aztat önöknek.
Mi a valósággal foglalkozunk. Az a henye embereknek való...
- Az Isten? fiam... fiam...
A bácsi
rebegett. Nem! semmi csoda se történt. A föld se nyílt meg, hogy elnyelje e
semmiházit. A hangja megtagadta a szolgálatot, csak Cica nénire függesztette
táskás, vörös szélű szemeit. A fickó nekibátorodott a biztatástól:
- Az ócska
fölfogást tartsák meg az urak. A miénk a jövő. Testvériség az egész
világon. Egy nép, egy nemzet, egy világ...
A néni
oktalanul rebegte:
- Egy nemzet?
Te magyar vagy, ugye?
- Én? Én
szocialista vagyok. Ott a hazám, ahol jól megy a dolgom. A többi ostobaság és
sifli...
Márton bácsi
lassan, segítség nélkül fölemelkedett. Valósággal félelmesen meredt a fickóra. Mily nagy lett! A pipát
kiejtette a kezéből, s kivörösödött az orcája. A néni önkénytelenül
melléje simult, s a kezét a vénember homlokára szorította. Az erek lüktettek
mind. Az ajaka szederjes lett.
- A haza... a haza... - rebegte
Márton bácsi. A mellét kifeszítette, s a fejét fölvetette. Valósággal félelmes
és daliás lett egy percig.
Egy percig csak. Aztán összeesett, s
a néni segített, míg a székbe beültethette. A bácsi hangtalanul rebegte:
- A haza... A haza is...
Aztán mintha nem is tudna semmit az
unokájáról, bizalmasan Cicához fordult:
- Látja a bűnöm büntetését?
látja-e, Cica? És kifeszített karral a nyitott ajtóra mutatott s oly mélyen és
erővel tekintett a fickóra, hogy lehetetlen volt félreérteni őt.
S kísérte, kísérte a szemével, amíg
Dagobert vissza-visszafordulva, lustán kisompolygott a kapun...
S mikor kihaladt, a bácsi
szemeiből két kövér csepp buggyant ki. A néni eltakarta az arcát.
De egy szót se szóltak többet
felőle. A bácsi eltolta később a pipáját is, amit Cica alázatosan
átnyújtott Márton bácsinak.
- Nem beteg maga, Márton? - kérdezte.
|