MAYER, A ZSIDÓ SUSZTER

Az utcám megbotránykozott azon a hangon, amint Mayer, a suszter, Baranyai Katicával mert beszélni.

- Papot ide ne hozzon többet, kisasszony! Ide be ne, gyóntató papot hozzám, mert leütöm a derekát... Az Adolfot nem kell előre készíteni a halálra. Azt szépen előkészítette a maga Istene... Hagyjanak nekem békét. Hősködött a figura kis ember, hadonázva a fiákeres előtt.

- Az Adolf nem is tud arról, hogy neki vége van. Ő a tavaszra kadétnak készül... Oh, oh, micsoda garnizonban fog szolgálni ő a tavaszon. Nem viszi be hozzá kisasszony a papot, hogy elkeserítse őtet.

A kisasszony kiszállott a sáros útra; a papot beszorította a kocsiba a megháborodott zsidó.

Mily időket élünk!

- Mit akar velünk még a kisasszony? Volt egy feleségem, egy jó asszony, egy szép asszony. A Jehova elfordult tőle, mert maga kikereszteltette őtet... Akkor idejött a gyóntató pap... Elment Máli... Volt egy szép kisleánykám... kikereszteltette őtet... Elment... Menjen el a papjával. Jaj, menjen el a papjával, jaj! Most jön az Adolf, akit maga kikereszteltetett. Elveszi őtet a maga Istene. Jaj, jaj nekünk.

A kíváncsi szomszédok a kocsi felé szállingóztak. A keserű hang átszárnyalt a ködös levegőn.

A Katica famíliájának a tisztelete hagyományos volt az utcámban. A Baranyai-major idefarkallott, és az öreg itt lógott (dőlingéző járású, száraz, kedvetlen úr volt, s gémnek csúfolták) közöttünk, leereszkedő, nyájas beszédével ölve az embereket, ami csak azóta nem kellett senkinek, mióta a Baranyaiak vagyonilag leromlottak.

- Szép napos időnk van - szólította meg így az első járókelőt (mintha most is hallanám). - Szép napos időnk van - magyarázta a másodiknak, s végig az utcán mindenkinek elmondja a köztudomású tényt, hogy az emberek az utca végén be is riglizik a kaput, nehogy bekiáltsa, hogy szép napos időnk va...

- Részeg tán? - kérdezik.

- Nem - felelték -, még a szoptató anyja tejétől csípett be (valami bolond báróné volt), s ki se józanodik holtig...

A gém... Azért csúfolták így, mert hajdan erős nemzetségéből utolsónak maradt: hosszúlábúnak, soványnak, magában élőnek, mint ama, a mocsár szélén mélázó madár...

A leánya megható szeretettel gyámolította. Titokban varrt - azt beszélik - a boltosoknak, hogy szükséget ne lásson a gém... Sétáltatta napfényes délutánonkint az utcám végén zöldülő berekben; tatarozta kívül-belül; szüntelen fecsegve, ha észrevett valakit az utcán. Máskor bizony már ő is fáradtan vonszolgatta magát; a szegény Katica ajaka hamar megkeskenyedett; az orra kontúrja éles lett; az arcbőre idő előtt elfakult, s eleven fényű szemei körül finom barázdákat szántott - tán a gond? vagy valami szenvedelem? Ki tudja azt. Ők ide költöztek, a régi nagy „major” szegeletén megmaradt házacskába, s a bezárt ajtón nem tudja kinézni az ember, megvan‑e nekik mindenük az életre, ami kell... Csak a papok jártak ki s be untalanul...

Az unokaöccse - egy sovány, szigorú tekintetű káplán - került a plébániára; aki mindennapos volt nálunk. A nevét sokszor hallottuk a Baranyai-major lombos végéből, amint gyermekkorukban, hintázás közt, kiáltotta Katica a fiúcskára:

- Ne harapj, Ágoston - amiért is köznéven mopszlinak neveztük a szép, szőke, göndör hajú úrficskát. Mire visszatért Ágoston, már elhullatta valahol göndör haját, harapót kedvét... Hosszú, testhez szoruló reverendájában oly kimért, gyászos volt, mint egy temetésrendező. Ha magára jött, valami imát mormolt, s igazán valami hűvösséget terjesztett maga körül, hogy kedvünk jött a kabátunkat begombolni láttára.

Hárman mentek, a vén méltsást vezetve a templomba, akár pórban, akár fagybán azon egy rozoga kocsiban, három aszalt szem szilvára hasonlítva egy fazék fenekén; melyről lefogyott a lé. Úgy megszoktuk, hogy ki se tekintettünk a kocsizörgésre...

Másfelé nem jártak, ami annál feltűnőbb volt, mert az öreg Baranyait nem valami istenes életet szerető embernek ismertük. Sőt uras könnyelműséggel, borral, lóval, szeretővel verte el ősi vagyona maradékát s keresztet, ha vetett egy s más kincsére, mikor elprédálta - de magára nemigen vetett. A leánya mit akart vele a templomával? Nem lehetett megérteni.

- Az Istenhez fordítja vissza - mondták...

Csak akkor világosodtunk ki, mikor az öregúr, sok fuldokló köhögés végén, egy nyirkos télen, a sovány gém elkezdett vastagodni lábában, karjában; a doktor kocsisa - várakozva a gazdájára ‑ kíváncsi asszonyokat hírekkel traktálva, búsan bólingatott, mondván:

- Végünk van, lelkem... végünk van...

Egy nap, hogy kinyitották az ablaktáblákat, nem félve már a hideg ájertől, s a vén Baranyai visszatért övéihez, fuldokló sírás közben ily beszédet hallottunk az ablak alatt:

- Hát soha, sohase látom már többet az édes édesapámat? Hát még a másvilágban se nézhetek az ő szerető szép szemébe? Oh, mily szerencsétlenség... szerencsétlenség...

- Hol a hited, Katica? - az Ágoston pap hangja volt ez. - Az égben viszontlátod...

- Odajut-e ő? - hallottuk, de feleletet sokáig ki se felelt erre a kérdésre.

Nagy későre hallszott az Ágoston mély hangja:

- Érdemeket szerezz arra, hogy láthassad őt ismét, amivel megváltsad őtet...

Érdemeket?... Nem értettük, de aztán jött a nagyszerű temetés; a sok kocsi; a fáklyák; a püspök beszéde; a dalárda éneke; s elfeledtük tudakozódni: mily érdemeket kell szerezni Katicának, hogy ismét láthassa az apját az égben?...

Mily beteges, görcsös, fuldokló kétségbeeséssel siratta az apját! Nem természetes dolog volt ez. Többet volt az eszméletén kívül, mint imétten.

S tavaszra, hogy - mindig úgy járva, mint egy álomlátó - ráesett Katica a kis zsidó házára, s keserves sírással, pénzbeli segítséggel, hogy szertelen kéréssel, rábeszéléssel arra kényszerítette Mayert, hogy keresztelkedjék ki az egész háza népével - akkor kezdtük megérteni: mért járatta az öregurat a templomba, s mit tesz az a szó, mikor a pap arra tanította:

- Szerezz érdemeket arra, hogy apádat ismét feltalálhasd az igazak házában.

Az érdem az volt, hogy kereszteltessen ki egy tévelygő famíliát Katica.

Valami igazságnak kellett lennie ebben a feltételben, mert csakugyan dühösen rájárt a kis zsidóra. A Baranyai-major végében levő másik (megmaradt) házikójába költöztette be ingyen. Egy szép megmaradt ékszert adott Mayernek, hogy adja el, és rendezze be a műhelyét az árával. Szent könyveket vitt nekik, imádkozott velük, énekelt velük, ruházta őket, s egy nap eljött Ágoston pap, és szépen kikeresztelte őket.

No... olyan lett, mint mi... de a keresztvízzel nem sok jót szerzett vele. Az ember nem járhat annak a végéré, hogy tulajdonképpen: mi a jó.

Mayernek nem volt jó. A famíliája elkezdett mindjárt nyavalyáskodni. Előbb a felesége kezdett fonnyadozni (köhögős, hitvány fehérnép volt azelőtt is, igaz), s azon esztendő végén kikísértük őt a mi temetőnkbe. A zsidó nagyon elkomorodott. Az atyafiai megszakították vele az összeköttetést, s amint a feleségét eltette a kis zsidó: tőlünk vonult el ő, olyan harapós, lesütött fejű kutyára hasonlítva, amilyennek a veszettet rajzolják.

Azután a kisleánykája, egy égő szemű, gyönyörű, szőke gyerek kezdett fonnyadozni, az anyja után. Köhögött, összeesett az orcácskája, oh!... a kis zsidó mind szótalanabb, morgóbb lett, s szelíd szóra is, ha illettük, úgy-úgy felpattant, hogy figura volt ránézni.

Ha a pap (szép leereszkedés volt tőle) benézett Mayerhez, a bolond ember felcsapta a zsidódos sapkáját, s vadul nekiment a bereknek, mint egy kivert bika, s ott ődöngött komoran, míg csak Ágoston ki nem húzódott a nekikeseredett házból...

...No és hát - rosszul esik beszélnem róla - az lett, hogy a kis szőke bogárkát is eltettük a zöld pázsit alá; kék szemére, csepp piros ajakára földet hánytunk, s bárha keresztvíz érte, szép, meleg fejére is... Oh, csúf, csúf a halál.

*

- Menjenek - hősködött a kis Mayer -, nem adom a harmadikat, az Adolfot, ne gyóntassák el őt, ha nem akarja, hogy botrányt csináljak.

Már megvolt a botrány; a szomszédság mind ott ácsorgott a kocsi körül; csendesen szemelgetni kezdett az ég is. Katica ijedt szemmel nézett rá, s rebegő hangon mondá:

- Az Isten magára néz, Mayer.

- Nem volt az igazi, tudja, nem volt az igazi. Akivel az apáink éltek, ma megütött minket, holnap megsimogatott, mint egy igazi apa, de megtartott minket. De akit maga nekünk hozott, csak üt... üt... Köszönöm alásan. Előbb a feleségemet, aztán az én kis fecskémet, az én kis szálló madaramat... szép, szép, hogy egy ily gyermekkel kezd ki. Hát üssön engemet, ha kell. Én itt vagyok, én... én. Ide csapjon, de gyávaság, hogy most az Adolfba kezd, az Adolfba. Oh, már több nincsen, egy csepp fiam sincs, csak egy kisleánykám van. Nehogy meglássa azt is. Oh, Ábrahám istene...

A hátát megvetette a kapuhoz, s az égre szegezte nekivadult szemeit. Katica a suszter keze után nyúlt, hogy csendesítse. Mayer kikapta a kezét, és hadonázott.

- Ide be nem mennek. A maga háza ez? Jó... Kifizettem a házbérét, ah, drága árt adtam érte. A lelkem üdvösségét adtam érte... a feleségemet adtam érte; a gyermekemet adtam érte. Mi kell még maguknak valami? Most Adolfot akarják előkészíteni? Gyóntatni? Ezt? Jaj, fogjanak meg, hogy ne verjek agyon valakit.

- Ugyan, szomszéd (egy tudós csizmadia, névleg Pataki, ki minden lében kanálkodik, így szólt Mayerhez), mi ütött hozzád? Állj el onnan, amíg jól megy a dolgod - s elrántotta Mayert az álló helyéből, s megnyitotta a kaput.

- Tessék, nagysága - mondta finom meghajlással, de a következő pillanatban a földön volt a galáns csizmadia, mert Mayer belekapott a polgár torkába, s bizonyosan megharapta volna, ha el nem választják.

A finom pap hűvösen, mintha csak egyes-egyedül volna az egész utcában, kire se tekintve, kilépett a kocsiból, s kézen fogta Katicát, s belépett az udvarra.

Megfogta a kezét, mert látszott, hogy a kisasszony alig-alig állott.

- Jaj a botránykoztatónak - hallszott, amint betették az ajtót. - Szerencsétlen. Nem tudja, mit beszél... A földi veszteségekért jajongva kockáztatja az örökkévaló életet. Szerencsétlen, tudja-e, mit beszél?

Mayert kimerítette a szertelen nekihevülése, s hozzádőlt a falhoz. Ágoston színtelen hangon - az eső is kopogott csendesen - folytatta:

- El kell őt készíteni, szegény ember!... a gyermeket. Útravalóval el kell őt látni a nagy útra, mely a hatalmas Istenhez vezeti őtet. Ettől akarja megfosztani őtet? Hol a lelke szerencsétlen, hol a lelke?

Mayer a kisasszonyhoz fordult, és feléje hajlott, oly hangon, mintha a föld alól beszélne ki:

- S maga, kisasszony is helyesnek tartja mindezt? Hiszen maga is szenvedett, pedig csak az apját adta oda a gödörnek. Maga látja, ami itt történik? Most az Adolfot készítik elé. Hallja? Meghal. Azt akarja, hogy a pap menjen be hozzá, és rémítse el, oh, a szegény gyermeket... Hogy sírjon, és kétségbeessék. Pedig ő tele van a reménységgel. Hallja: ő a tavaszon kadét akar lenni. Kadét a császár regimentjében. Akarja, hogy bemenjen a pap hozzá? Én vagyok az apja, lássa. Az utolsó fiam, az Adolf...

Aztán így szólt Ágostonhoz:

- Hát menjen, menjen. Oh, farkasok vagytok, vad farkasok vagytok; kő van a szívetek helyén. A Jehova verjen meg titeket...

Úgy tetszett nekünk, hogy Mayer nem egyedül zokogott benn az udvaron. A házikó ajtaja megnyílt, s valaki betette maga után. A pap lépett be a szobába a szent kehellyel, az udvaron pedig lezuhant valami, és arra elcsendesedett minden egy kevés ideig. Csak az esőcsöppek hullottak konokul... Emlékezem, hogy az eszterhajról tán valami pléhdarabra cseppenhetett a víz, mert oly élesen pattant, mintha apró sikoltozásból láncot fonna valaki.

- Hát hallja meg a kisasszony... halljon meg engemet - kezdte ismét Mayer -, törülje ki a szemét, mert én egy nagy dolgot akarok mondani magának... Én, tudja meg, itt hagyom magát. Hátat fordítok a maga Istenének. Elmegyek innen. Van egy kisleánykám, él, elmegyek a rabbihoz. Én nem vagyok keresztény. Én Ben-berisz vagyok, az ég fia, gyermeke vagyok... Én zsidó vagyok, én meg vagyok jegyezve. A tenger vize se mossa le rólam ezt a jelet, nem a keresztvíz. Én megyek a leánykámmal vissza...

- Figyeljen reám! A kisleánykám el van jegyezve a szent tekercsek előtt, az ősanyák nevében. Mi visszamegyünk a szent rabbihoz. Visszaviszem a szent szekrény elé Ábrahám, Jákob, Izsák, Jehovának az oltalma alá. Menekedem...

- Maga érdemeket akart szerezni az Istene előtt, hogy kikeresztelt minket... hallottam, mind jól hallottam. Megvett minket. Elrontom a gseftjét, hallja. Nem kell az Istene... Megkínozott engemet, megszenvedtetett engemet. Nem kell az Istene. Elszököm tőle, és a nagy Jehova kegyelmébe futok. Ellopom a leánykámat a maga Istenétől, és letörlöm a keresztvizet róla. Oh, jaj, jaj... nekem, szegény fejemnek...

Azt hiszem, valamit rebegett Katica, de mit? nem érthettük meg. A fiákeros is mérgesen pattintott az ostorával, amint ott állott, és álmélkodva állottunk mind egy helyben, miközben áztatott minket az ég könnye. Senki se mozdult a helyéből. Úgy tetszett nekünk, mintha valami gyermeksírás szűrődött volna ki a házikóból.

Később aztán az udvar fenekében beszélt ismét Mayer, a leánykájára kiáltva:

- Menjünk innen, Rüfke. Vedd a keszkenyődet, te semmiség. A keszkenyődet vedd elé. Menjünk, pestises ez a hely. A keszkenyődet keresd meg. Menekedünk. A rabbi elejébe megyünk, aztán az édesanyámhoz viszlek. Menjünk. Hamar keresd meg a keszkenyődet. Ha benn van az Adolfnál, hagyd ott. Oda csak én megyek még be, de most viszlek. Ez a hely rossz hely. Átok van rajta.

És mindjárt kinyílt a kapu, s szinte vonszolva hozta a hitvány, sovány kis férget, kézenfogva. Aztán visszakiáltott a kisasszonyra:

- Visszajövök az Adolfhoz. Ügyeljen reá...

Beszélt, de azt hiszem, a levegőégnek beszélt csak. Mert Katica ott hevert egy hang nélkül az eszterhaj alatt, eszméletlenül. Az ajtót erősen becsapta maga után...

Senki se mert belépni.

Később a házikó ajtaja nyílt ki, s mozgás támadt az udvaron. A pap gyertyát hozott ki, s rávilágított a kisasszonyra.

Egészen kábultan hallottunk egy éles vad kacagást.

Mit jelent ez?

Katica röhögött hisztérikus rohamában.

Aztán ezt hallottuk, édesgető hangon, tréfásan monda valaki:

- Ne harapj, Ágoston... Ágoston...