BRÓDY SÁNDOR
 (1863-1924)

KAÁL SAMU

Fent a hegyen, Fedémesen, polyák ulánusok éppen akkor cselekedték meg, hogy szerdán reggel jó korán, lóval, munícióval, mindennel kivonultak az exercirplacra, és délelőtti harangszóra már az egész falu lángban állott.

A hegyaljában, a Bikken keresztül átvilágított a rettenetes fény egész Szépasszonyfalváig. Itt a matyók sűrűen hányták magukra a keresztet, s az asszonyok - ámbár csak szerda volt - töltött káposztával laktatták a katonáikat. Csak el ne menjenek.

A legényekben pedig mintha megroggyant volna a bátorság, ha a kocsmában mulattak, ők hazamentek szépen.

Az egész falu abban volt, hogy jobb félni, s eltűrni a sorsot, mint megijedni majd. Hetven óta különben is megszokták ezt az állapotot. Ugyanabból a huszárezredből ugyanaz a két század feküdt közöttük azóta.

A legénység - nagyrészt rusznyákok, de negyedrészt hazabeliek is - változtak minden három évben; de az állapot a régi maradt.

Selyem volt a takarmány az egész völgyben, de lovuk mégis görhes, fáradt, sovány maradt; a legfinomabb, a legszagosabb szénát előttük etették fel a katonák a saját lovaikkal. Előttük lopták meg a fészert, s jaj volt annak a matyónak, aki szólni merészelt. A Kispatkósy fiú egyszer... Szép vers van a fejfáján fiatal életéről, szomorú haláláról. Vagy le is kopott azóta, azért a szépasszonyfalviak el nem felejtették.

Az istálló, a ház, minden falat legkülönb részét ezek a mamalikok szedték el tőlük. És a hazabeliek is egészen hozzátörődtek ezekhez a sáskákhoz.

Nem volt mit tenni. Panaszt kinél tenni? Csúffá tett legények mégis a falun a legártatlanabb nótát énekelték búsan, szomorúan:

Kijeé ez a ház kijeé,
Beró János urameé.
Hát ez a ház vaj kijeé,
Bedécs András urameé...

Öregasszonyoknak kiesett a könnye...

A tisztek - kapitány volt köztük a legfőbb - megtanultak valamelyest magyarul, s úgy tudtak kacagni, amint keservesen bőgött a paraszt.

Másképp is alig lehetett itt egyebet tenni, mint nevetni és sírni megint.

Nyomorult falu, a tisztek halálra unták magukat, ha mégis olykor egy-egy kis hecc nem akadt.

Éjjel muzsikát adtak boldog-boldogtalannak, a Samu zsidó feleségének, a Paklincs leányoknak, mindenkinek. Az orvos feleségét hagyták csak békén, maguk sem értették: hogyan.

Aznap a fedémesi autodafé nem hagyta a tiszteket aludni. Hajnalfelé eloszlottak mégis. Brandel báró - a hadnagy - nem tágított egyedül. Fogta a cigányokat, s ment egyenesen az orvos háza felé.

A muzsikusok ráhúzták. A báró énekelte hozzá a szerenádot. S amikor az orvos megjelent az ablakban, még dühösebben énekelte.

- Távozzanak! - szólt ki az orvos röviden.

- Marad! - szólt a hadnagy.

Az ablak becsapódott, s egypár perc múlva az orvos ott állott a katona előtt.

- Báró úr, egy szóra.

A hadnagy nevetett, s intve a fiúknak, hogy „Mars”, kardjára tette a kezét, és szólt:

- Tessék.

Egyedül maradtak. Sötét volt, az orvos megszólalt:

- Báró úr, ön nem ismeri családomat.

- Nem.

- Mit jelent hát ez a különös tisztelet?

- Akarom.

Egy pofon csattant el a levegőben. A katona kardjához kapott. Az orvos egy pisztolyt vont ki a zsebéből.

- Tessék közel jönni!

Hadonászva kardjával, szitkokkal ajkán - négyszer is nekiugratott.

De amikor közvetlen közelébe ért, s világosan látta, mint mered rá a halál a kis forgópisztoly csövéből - karja, ajka egyszerre elállt. Hiába tüzelte magát, a vér megfagyott ereiben, amint az utolsó megrohanásra nyaka mellett süvített el a golyó, és megpörzsölte állán a szakállt.

Még mindig szitkozódva ugyan, de már remegve hazatántorgott.

Ajtaja előtt most is, mint mindig, ott feküdt a szolgája. Megrúgta derekát. Kaál Samu felugrott:

- Parancs!

Bort kellett felhozni a pincéből. Meggyújtotta a lámpát, s az italt odatette az asztalra.

- Mehetsz! - szólt a hadnagy.

Kaál Samu kifelé indult.

A báró a közkatona keze után kapott:

- Maradj! - szólott szelíden. Aztán odalépett az asztalhoz. Bort öntött a poharakba, s az egyiket a szolgának nyújtá:

- Igyál!

Kaál Samu széles matyóarcát hol félelem húzta össze, hol kiszélesítette az öröm.

Aztán ittak...

Hajnali három órakor az orvos épp felszállott a kocsijára. A kerületébe akart indulni. A kocsis szólt: „gyű!”

Hátul a gazdája egyszer csak lefordult a kocsiról.

Huszárkarabélyból egyenesen a szívébe ment a golyó. A kocsi mögött, a bodzagarád alatt, korán kelő kofaasszonyok egy huszár közkatonát láttak:

- Kaál Samu, mit tettél?... Mit tettél? - kiabáltak utána, amint a közkatona eldobva fegyverét, nekifutott a partnak...

Kaál Samut vitték a miskolci brigádba. Mosolyogva hallgatott az eszkort között. „Bolondok ‑ gondolta magában -, ezek azt hiszik, hogy a halálra visznek!”

Nevetett, amikor vigasztalták:

- Ne búsulj, Samu, azért még nem visznek vesztőre...

- Búsuljon a ló! - azt felelte. Szerették volna megtudni, kérdezték egyre:

- Mi vitt téged erre, Kaál Samu?!

Összeszorította a vékony pittyét, felhúzta a ritkás, sárga szemöldeit, s hallgatott.

A börtönben sem tudták szólásra bírni. Hiába vesződött vele a profosz, a hadbíró; bohókás tekintetet vágott, sunyin vihogott, sőt úgy sandalított az őrnagyra, mintha azt akarná mondani: „Jó, jó!!”

Nap nap után, böjt böjt után múlott. Nem messze volt Szépasszonyfalva, egyszer csak a tisztje is bejött hozzája.

Hogy örült, hogy törülte markával a nyúlszemeit. A vén profosznak majd kiesett a könyű a szeméből.

Mégiscsak áldott jó emberek ezek a tiszt urak.

A szolgát és gazdát magukra hagyta a börtönőr. Az ajtón át hallotta, hogy vigasztalja a báró a matyógyereket. S hogy rimánkodott az:

- Tudom, hogy nem tetszik elhagyni!

Kaál Samu jelentkezett másnapon:

- Vallok.

Vallott.

- Kedden volt, a lovat becsméltem - megütött az ostorral!... Meg kell halnod ezért...

Be volt fejezve ezzel a vizsgálat. Elkövetkezett nagy gyorsan az ítélet.

Előtte való napon tisztát hozott Kaál Samunak a szülője. Tisztát is, egy kis ennivalót is. Mind a kettővel bebocsátották.

Hadd sírják ki magukat! Sírt is az öregasszony az egész falu helyett. A fiú vigasztalta furcsa beszéddel, mintha megzavarodott volna:

- Eladó-e még a Bándi Ferusék fél fertálya a mienk mellett? - szólt fennen, s belenyúlt a lajbija zsebeibe, mintha az eladó föld árát akarta volna onnan kivágni.

Még mást is szeretett volna mondani, ejtett is egy-egy szót a gazdájáról, arról, hogy tán-tán hamarább megy haza, mint a többi; de az egész olyan zavaros volt, hogy az öregasszony még jobban nekibúsulta magát.

Kaál Samu fütyörészett, amikor a bíróság elé vitték. A tiszta új ruhája, csizmája, orcája, nagy, kajla fülei úgy ragyogtak, mint csákóján a rózsa.

Szinte tetszett az ezredesnek, olyan haptákba vágta magát.

- Helyes, fiam! - bátorította néma tekintettel a gazdája, aki ott volt a bíróságban, fessen, mint mindig, de halványan, mint még soha.

Halálra ítélték. Orvul lőtt - akasztófahalálra. Sárga arcát a szolgának hirtelen árny borította el. De megint csak kiderült, peckesen szalutált, elvezették.

Katonáéknál nem késlekednek a megtorlással. Kaál Samut meg se hagyták melegedni a brigádban. Elvették szép katonaruháját, a régit, a parasztit hozták elő a magazinból. Ó, hogy megörült neki. A bekecse zsebében még ott volt - ha két év alatt megszáradt is - az a két szál rozmarin... Ott volt, az volt...

Mégiscsak kiesett a könyű a szeméből. Mégiscsak hazamegy. Igaz hát, hogy áldja meg az Isten... Elkapta a kezét a gazdájának - mert meg-meg csak bejött az hozzá - s csókolta hevesen.

- Csak okosan, okosan! Nem félni! - szólt az, s magára hagyta a siralomházban.

Ott ismételgette ő is az édes szülőjének:

- Csak okosan; okosan! Nem félni! - Nem is félt már az öregasszony; azt se tudta, hol van, ki fia, ki az istene; úgy rázta a hideg...

Hajnal volt; havas, világos téli hajnal. Az ablakon keresztül be lehetett látni az egész udvart. Tele volt ölfával, csak szélről látszott ki egy vékony gerenda. Civilek mozgolódtak körülte...

Kaál Samu nézte, nézte. Mennyi komédia! - gondolta magában. De azért fázott. Bátorította magát. Talán éhes? Evett, s szivarozott. Még félig se szívta ki a virginiát - azt is gazdája küldte ‑, elvették a szájából. Több volt, mint a fele, ej, jó kis szivar! Sajnálta, eltette a polcra.

Megimádkoztatták, kivitték.

Már akkor ott állott az udvaron a százada; valamennyien ünnepi ruhában, cakompak. Intett nekik a fejével, sandalított rájuk a szemével. Biztatni akarta őket, szeretett volna szólni: „fiúk, ne féljetek!”

Neki borzongott egy kissé a teste, de nem félt. Félni! Hiszen ott volt százada előtt gazdája, a hatalmas, az erős, a mindenható tiszt. Aranyrojtos ruhájában, mellén a ragyogó rendjellel ‑ kisisten! Kaál Samu nem tudta levenni róla a szemeit.

Bizalmat; bátorságot, biztonságot szerzett magának e sárga arcból, a hegyesre kifent bajuszból.

Büszkén, majdnem gőgösen ment előre az akasztófa felé.

Arccal a bajtársak felé fordították.

A hadbíró őrnagy mormogott valamit. Kaál Samu nem hallotta, nem is volt rá kíváncsi. A gazdájára nézett. Az sárgán, mint egy halott, de kidülledt mellel, mint egy igazi huszár, tekintett rá vissza:

- Csak okosan... nem félni!

...A hóhérlegények megragadták. Kaál Samu elordította magát:

- Hadnagy úr, ne hagyjon!... - Többet nem szólhatott.

Tréfa volt. Véget ért. A tiszt imára vezényelt.