ERZSÉBET DAJKA

Erzsébet dajka lesz

Keskeny fanyoszolyán egy öreg parasztpár alszik: Császár Kiss Mihály és Bottkó Kiss Örzsébet.

Előttük, a ház közepén, a földre vackolt ágyon nyugszik egy leány, vagy hat szoknya van rajta a legfelső a fejére terítve. Csak karjai és lábai meztelenek, egyébként úgy neki van öltözködve, mintha valami nagy, téli útra indulna. A karjai között ott a motyó is, a mindenféle szövetekbe, kalmukba, perkálba, kartonba pólyált valami. Azonban a reggeli hó bevilágítván a szobába: a színes rongyokból két kis kék szem mosolyog ki, egy csecsszopó vidám és repeső lelke. A leány álmában magához szorongatta a gyerekét, aki türelmesen, sőt szívesen várt. Addig beszélgetett egy szürke, úgynevezett parasztcsirkével, aki árván, egymagában oda volt kötve az asztal lábához, és minden valószínűség szerint szeretett volna kimenni és kapirgálni a hóban.

Gyerek, csirke egyszerre fölrebbentek - a zsellér fölébredt, közéjük vágta a kalapját:

- Csitt te, az embert aludni se hagyják. Az embernek nincs egyebe, mint ez a kis alvás. Se enni, se inni, se aludni, se pipálni...

Az öreg iszonyú elkeseredésre ébredt, felköltött mindenkit - különben tizennégy órát aludtak egyfolytában -, és rögtön rátért arra, amit álmodott:

- Te pedig, Erzsébet, szedd föl a holmidat, és menj el a házból. Isten hírével.

Erzsébet nem aludt többé, ült a földön, és a három hónapos kicsikével igen komoly dolgokról beszélgetett, de úgy, hogy a gyerek nevében felelt is magának. Nem nagy figyelemmel hallgatta az öreget: úgy látszik, már többször elkergették. Az apja sokszor figyelmeztette, hogy egyszer csak agyonüti a gyerekével, sőt azzal együtt, aki fabrikálta. Szerencse még, hogy az apja kilétében nem tudtak végképp megegyezni. Az öreg Kiss Erzsébet azt akarta elhitetni a néppel, hogy a kicsike apja egy gépész, most katona, de visszajön. Ez lett volna az erkölcsös, sőt részben dicsőséges eredet, de nem volt semmiféle alapja. A falu közvéleménye azonban más, sokkal valószínűbb apát emlegetett. Egy helybeli fiatalurat, aki minden nyáron tiszti ruhában lejött vakációzni, és kint hált az asztag alatt, amikor az apja búzáját csépelték. Erzsébet marokszedő volt akkor... A leány maga hallgatott a földi apáról, és csökönyösen annál maradt, hogy a gyermeket neki az isten küldte. Sőt a templomba is elment megköszönni, mezítláb, fejkendő nélkül, lányosan; a legények csakhogy agyon nem verték. A pap - aki hiába izengetett régebben utána - utasította a legényeket. Elmenekült előlük, az apja keze közé. Az ellátta.

Most is verés nézett ki a szemeiből. Nem volt rossz ember, de nem volt egy félpipa dohánya, a búbos hideg, és biztosan tudta, hogy bár szent vasárnap van, megint csak sárgarépaleves lesz az egész napra. Végezni akart, rendet akart csinálni, már le is húzta az öregasszony fejéről a kendőt.

De egyszerre valami jutott az eszébe, és végigsimította szárazon megtörölte az arcát, mint ahogy együgyű ravaszok szokták, mielőtt ravaszkodni kezdenének. A hangja ellágyult:

- A zsidóné tegnap megszólított, hogy mennél te el dajkának Pestre! - mondá, de nem a leány felé fordulva.

- Én is voltam, de csak Egerben. Sohase volt jobb dolgom - tódította az öregasszony.

- Hát a Klárika? - kiáltotta Erzsébet ijedten, és nyomban felugrott.

- Azt mink felneveljük, te se jobban.

- Ki szoptatja?

- Mink szoptatjuk! - mondá a paraszt önérzetesen, majd igen vidáman hozzátette:

- Te magad úrrá leszel, bennünket is úrrá teszel, a gyereked meg áldani fogja haló porodat.

A „haló por” meghatotta a leányt, s azt mondta: „Nem bánom, gyűjjenek értem!” Abban bizakodott hogy az soká lesz, de amikor Klárit még meg se fürösztötte, begyöttek négyen, asszonyok, emberek. Egy idősebb úr meg a felesége, a nagyapja meg a nagyanyja annak a kis pesti babának, akit szoptatni kellett. Velük jött a helybeli zsidóné, akit megbíztak hogy dajkát keressen, de nem győzték kivárni, míg küld; maguk lejöttek érte. Elhozták magukkal a járásorvost is, aki Erzsébetet beoltotta, mielőtt megkapta a hólyagos himlőt. (Ez volt az egyedüli kopasz ember a faluban.)

A két pesti ógott-mógott, neheztelték a ház levegőjét, sőt az öreg úrinőnek elfúlt a lélegzete, amint Császár Kiss Mihály kezelt véle. Az öreg zsellérnek valóban olyan szaga volt, mint a cserfának, akit - a bogarak ellen - trágyával bekennek. A pesti nagyszülők ellenben igen illatosak voltak. A férfi városi bundájából csak úgy áradt ki a mósusz, a nő meg be volt parfümözve a parasztok ellen. A zsellércsalád ösztönszerűleg az orrához kapott; úgy érezték, hogy meghalnak ettől a büdösségtől. Az orvos kinyittatta a kis ablakot, azt, amely nem volt betapasztva, és pár szóval bevezetvén az ügyet, átadta a szót az éltes pesti asszonyságnak. Az a lány elé állt, megvizsgálta, még hozzája is nyúlt, megtapogatta. Aztán kérdé:

- Van magának szeretője?

- Nincs! - felelt a lány ijedten.

- Hát a gyerek akkor honnét van? - vetette közbe az öregúr. Neje azonban leültette, és folytatta a vallatást.

- Hány hónapos a kicsije?

- Három.

- Kár, hogy nem kettő. A mienk kettő.

- Az az egy hónap annyi, mint semmi! - szólalt meg a zsellér a háttérben.

- Kend ahhoz nem ért. A nőt orvosilag meg fogjuk vizsgálni! - szólt az orvos, és előlépett. De az úriasszonynak még voltak némi kérdeznivalói:

- De ha maga a gyereke után fog ríni, azt nem szabad. Fog-e?

A lány makacsul nézett maga elé, nem felelt, de már magához tért az ijedtségtől, a szeme nedves volt. Az öregúr megsajnálta:

- Maga fog kapni sok ajándékot, selyemkendőt, török nagykendőt. Az van az én boltomban, ezer tucat is. Az én boltom ebben a legnagyobb. Maga bejön, és vesz magának. Nem kéri a segédeket, leveszi a pultról. A fiam, ahová magának jönni kell, az nem boltos, az ügyvéd!

- Hallod, Erzsébet, főügyvéd!

- Nálunk keresztényesen főznek! - jegyezte meg a nagymama némi önérzettel.

- Még disznókat is ölnek! - folytatá a nagyapa, bizonyos utálattal, de nem büszkeség nélkül.

A disznó hallatára a zsellér szeme fölcsillant. Szeretett volna fölcsapni máris, türelmetlenkedett, az orvos felé fordult:

- Tessék, fődoktor úr, ezt a lányt megvizitálni; olyan ez belül, amilyen kívül, mint az alma.

- Még csak tizenhét esztendős - sikította el magát Bottkó Kiss Erzsébet, és elkezdett ríni torkaszakadtából.

A segítségnek jött falusi boltosné vigasztalta, tapogatta: „ifiasszony így, ifiasszony úgy” - és elvitte az előtérből. A lány ott állt az előtérben, körülötte a három, amint mustrálta. Még meg se volt fésülködve, egész délelőtt a kis Klárit szoptatta. Valahogy mind a ketten úgy érezték, hogy ez az utolsó lesz az édesből, a jóból, ez állati és isteni szeretkezésből. A lány arca a boldog kimerüléstől oly fehér volt, mint a tej, ha megfagy. Csak az volt különös, amikor finom és nemes - ki tudja, hol szedte -, szinte előkelő arcához, patyolat színéhez föl-fölemelgette vörös, a fagytól véreres, repedezett kezeit. Mindjárt, mindjárt sírt volna, de nem sírt. Alapjában pogány nagy természet, és a kis esze csupa értelmes világosság. Látta, hogy ennek így kell lenni, Klárit el kell hagyni. Itthon - most télen - a krumpliból se volt elég, ma reggel se süthettek. Elmehetett volna napszámba, de oda se vihette volna magával Klárit. Meg nem volt csizmája sem. De így, mezítláb is magasabb volt mindenkinél, aki a kicsiny szobába körülötte állott, a fejével csaknem a mestergerendát érte. A kis doktornak és a két pohos idegennek föl kellett rá nézni. A lány nem tekintett rájuk, a ház földjébe nézett, ott keresett valamit. Végre kisütötte:

- Úrfi-e, vagy lyány? - kérdé hirtelen nekibátorodva.

- Fiú, Tibor, Tibor! - felelte az öreg úrasszony.

- No ládd, lányod is lesz, fiad is lesz - jegyezte meg a parasztasszony, és hol sírásra, hol nevetésre állott az öregasszony szája.

- Hadd lássuk a lányt! - kérték egyszerre hárman is. Erzsébet odavitte őket a padkához, ahol sütőteknőben aludt, és álmában a szopást folytatta Császár Kiss Klárika.

- Alszik! - mondá Erzsébet a jövevények felé fordulva, majd szinte megfeledkezve arról, hogy más is van körülötte, éneklő szóval elkezdett a kicsikéhez:

- Aj, aj, Kalári lyányom, lelkem, gyermekem, búzám, tengeli-galambom, elmegy a te anyád, nincs mán neked anyád. Azt a Pestet, ahol van, verje meg az isten.

Észrevette, és elszégyellte magát:

- Mikor megyünk? - kérdé.

- Mindjárt délben. Rendben van-e a fehérneműje?

- Az biz rendben! - felelte helyette a zsellér, aki még a bér mibenléte iránt érdeklődött.

Nemigen alkudtak, hamar megegyeztek, és azt is megbeszélték, hogy a pénzt mindig leküldik a kisleány atrecájára, az öreg szülői kezébe. Sőt az első hónapot mindjárt ki is fizették, mert Erzsébetnek valami régi cipőt kellett venni. Eddig, ha messzire ment, az apja csizmáját viselte. Az itthon kellett. Klárinak is téli ingre volt szüksége...

Még csak az orvosi vizsgálat volt hátra. A fődoktor még diáksága éveiben a sok éhezéstől siket volt egy kissé, és a lány mellében - amíg hallgatódzott - mindenféle zörejeket különböztetett meg. Egy kissé csóválta a fejét, de mégis megnyugodott:

- Jelentéktelen szörcs-zörej, hurutos idő, meztelen lábbal járnak a hóban. Kicsiny baj, nem alkati.

Hogy még jobban megnyugtassa magát, levettette a lánnyal a pruszlikot. Erzsébet nem szégyenkezett, megmutatta hatalmas, fehér mellét, amelyen két kis fekete rózsát nyilasztott ki az anyaság. A pesti nagyapát elfordította a felesége, a doktor pedig hozzányúlt a leány kebléhez:

- Jó - mondá. - Jó, az én felelősségemre.

Még csak a pupilláját nézte meg.

- A többit hagyhatjuk! - szólt, majd úgy értvén, hogy a pestiek mondottak valamit, de a tekintélyét is fenn akarván tartani ezek előtt, és hogy majd a fővárosi háziorvos rá ne cáfolhasson, még néhány kérdést intézett a leányhoz:

- Nem terhelt maga?

Erzsébet elvörösödött; az öregasszony közbevetette magát:

- Ha szegény emberek vagyunk is, ilyet, fődoktor úr, ne tessék mondani.

A kopasz emberke mérgesen, de helyreigazította a dolgot.

- Nem volt a maga családjában iszákos vagy őrült, súlyos idegbeteg, mell-, méh- vagy lépbajos?

Ugyanezt ismételte - de már csak magának - latinul, sebesen beszélve, mintha leckét mondana föl. A helybeli boltosné csodálkozva nézett rá, a doktor azonban be sem várva a választ, a nagy munkának mintegy befejezéseül kezet fogott mindenkivel, és ünnepélyes hangon gratulált a budapesti vendégeknek. Aztán vidáman - mint aki jól végzett nehéz munkát - megtörölte verejtékező homlokát:

- Most pedig gyerünk enni, legyen szerencsém egy kis paprikás csirkére. Marhahúst mi ritkán látunk, ez a falu átka. Hozhattak volna egy kis sajtot Budapestről. Budapest csak Budapest! ‑ Majd Erzsébet felé fordulva, tréfásan fejezte be a bánatos fölsóhajtást:

- Csak aztán magát meg ne fesse! Majd ha a határhoz érnek, a láncot jól megrágja!

Az öreg napszámos hangosan fölnevetett erre a babonára, biztatta a lányát, hogy ne féljen, és tuszkolta kifelé a sok népet. Azok is siettek, a vasút délben indult, és a kis Tibor odafent éhezett. A dadájának nem volt teje, elcsapták, az üvegdajkát pedig sehogy sem akarta elvenni.

Erzsébetnek sietni kellett. Rémülten rohanni az ismeretlen idegen emberkéhez; elszökni az ő legismerősebb ismerősétől, a tulajdon vérétől, lelke gyerekétől. Búcsúzóra még egyszer meg akarta szoptatni, de mivel Klárika már jóllakott, nem vette el a mellét. Ezért a kicsike kikapott, de ott, ahol megpaskolták - meg is csókolták:

- Isten áldjon, szívem!

A búcsúzkodás többi része éneklő jajgatásba fúlt, de mintha elvágták volna, amint a leány a kocsi bakjára fölszállott. A falun mentek végig, illendően kellett viselkednie, hátha meglátja valaki. Nem nézte, nem látta senki, csak ismerős kutyák álltak a kapuban, azoknak mondotta magában: „Szerbusz, én megyek Pestre dadának.” A falu végén, a cigányputrik előtt álló öreg vályogvető, léppel varjúra vadászván, látta, köszöntötte, már tudta, hová megy. No, nem is olyan nagy dolog, ment innen föl dajkának már más is.

Csak a vasút ne volna! Kirázta belüle a lelket. Először ment rajta, hát szédült, mint a japáni lány, ha székre, magasra és nem a földre, párnára ültetik. Aztán szörnyen elálmosodott, pedig az öntudata éber volt, nem vesztette el magát, mindent tudott és világosan mindig, ami vele és körülötte történik. Jöttek a hegyek: „no, ez a hegy; még nem láttam, azt gondoltam, magasabb!” Jöttek az állomások, csendőrök állnak posztot: „szép szál legények, ezek verik a fiatalságot!” Mindent megállapított, mindent belevésett az elméjébe, amíg - hiába küszködött ellene - ülve elaludt, és föl se ébredt Pestig. A vasútról befelé, a komfortábli bakján is szunyókált még, csak amikor három emeletet mászva a lakásba ért, ocsúdott föl egészen.

Egy nagy mellű, szép, fekete asszonyra azt mondták: ez a nagysága. Annak kezet csókolt. Kérdezték, faggatták, mit akar enni vacsorára, és mit iszik hozzá, bort-e, sört-e? „Sört kell inni sokat!” - jegyezte meg egy kecskeképű, sovány ember, a nagyságos úr, az apa. Egy növendék leány - kicsinyben tulajdon olyan, mint a nagy, kövér asszony - hozta az italt; a szobaleány ‑ ellenséges modorral és rosszakaratú kíváncsisággal tekintve a jövevényre - hozta a vacsorát. Szégyellt enni, sietett, nyugtatták, de nem igazán. Tiborka a hálószobában már türelmetlenkedett, sírt, a maga nagy sajnálatában keservesen panaszkodott:

- Megyek, megyek, bogaram! - mondá a dada, és besietett hozzá. A nagysága, az öreg szülék, a növendék leány nézték - egészen jól nem láthatják az elhomályosított fülkében -, amint a parasztleány teli, gyönyörű keblére a kis fekete, girhes fiú egyszerre rátapad, mint valami éhes és mohó nadály. A gyerek sírása egyszerre kéjes gőgicsélésre változott, ami oly furcsa volt, hogy mindnyájan fölnevettek. Erzsébet is mosolygott, és amint a házinép lábujjhegyen kisompolygott a szobából, hogy tovább teázzanak, az idegen úrfinak mindjárt beszélt a Klárikáról, kis menyasszonyáról. Sőt a mulattatására énekelt is egy igen szomorú nótát. Elhallgatott. A szomszéd szalonban zongoráztak, az ajtó nem volt egészen betéve. A parasztleány, mellén a gyerekkel, odalépett, és lélegzetét visszafojtva, belesett. A zongora mellett ült, és mórikálta magát az erős fekete asszonyság. Föléje hajolva pedig kellemeztette magát az a szép fiatalember, aki katonatiszti ruhában vakációra lejárt haza a falujukba és kint őrzötte az apja asztagját, amíg csépeltek, és amikor ő markot szedett, két hétig ott aludt a keresztek alatt...

A parasztleány egyszerre mindent megértett, hogy ki kommendálta ide és miért. És egyszerre úgy elöntötte a harag, hogy csaknem berohant az urak közé; gyermeke apjához, hogy rúgja és csikarja.

De vékony, csepp kezével a szopós elkezdett tapsikolni a mellén.

Lehajolt hozzá, s szólt:

- Egyél, igyál, kis rongyos!

Aztán megcsókolta.

Erzsébet elbocsájtatik

Erzsébet föltérdelt az asztalra, hogy meggyújtsa a gázlámpást. Kilencedik hónapja volt már Pesten, nem félt többé a levegőtől, amely ég. Mégis elővigyázatból előbb pukkantott a szájával, hogy meg ne ijedjen, amikor a légszesz pukkan.

Mikor a luszter égett, a szoptatós dajka izgatottan szaladt át a szomszéd szobába, ahol a kis kisasszony a sötétben zongorázott.

- Elzuska, Elza kisasszony, gyöjjön. Tivadarka elaludt, olvassa el a levelemet!

- Várjon, hadd ábrándozzam ki magamat! - mondá a fiatal, de már fejlett leány, aztán nyomban felugrott, nekirohant Erzsébetnek, és a sötétben megölelte:

- Ó, mily boldogtalan vagyok! - sóhajtá.

- Amiért nem vitték el a színházba?

- Nem; tudom, a darab nem nekem való, olvastam. Más, más.

Mindketten elnevették magukat, és leültek a sötétben beszélgetni. A kis kisasszony szeretett volna némely részleteket megtudni az életről, főképp azokat, melyeket a lexikon köteteiben hiába kutatott. A dajka csak gorombaságokat tudott mondani, de semmit, ami pikáns. A gorombaságoknak is elnevette a felét, a másik felét pedig hirtelen káromkodásra változtatta.

- Szeretném, ha feltárnák előttem a helyzetet, az sokkal jobb lenne. Mit titkolódzni, előttünk a huszadik század! - mondá a kisasszony nagy határozottsággal, amikor már kifáradtak a nevetésben. De a parasztlány nem értette, a kérdését félremagyarázta:

- Elzuska, Elzuska, olyant nem szabad hinni!

- Mit, milyent?

- Hogy a mamája...

A leányka összeharapta a kicsiny, de vastag ajkait, kezét a mellére szorította, behunyt pillái alól kiszikrázott és világított a szeme, mint a macskáé.

- Az az ember gazember! - mondá röviden.

- Hátha még azt tudná, amit én tudok!

- Tudom azt is, hallottam magukat beszélgetni az előszobában, láttam, amikor magát meg akarta csípni, de maga olyant ütött a kezére, hogy csaknem letörött. Jó, hogy nem a mama, hanem én hallottam, amikor maga a szemébe vágta, hogy még ide mer járni, hogy a szeme ki nem ég, egyszer úgy leöntöm egy fazék lúggal...

- Le én!

A kisasszony arca ijedtre vált:

- Azt ne tedd - mondá izgatottan -, mert amilyen utálatos, olyan szép!

A dajka és a házikisasszony igen bizalmasak voltak, még tegeződtek is, ha így magukra maradtak, ami különösen este, igen gyakran megesett. Különösen, hogy elkövetkezett a színházi évszak, és a ház úrnője egy idősebb asszonytestvérével minden premieren megjelent. A kis Elzát - aki most volt a legrosszabb korban - ritkán lehetett magával vinnie, de az az úr, akit Erzsébet még otthonról ismert - és aki őt voltaképpen tudta nélkül ide kommendálta -, szerencsére jelen volt mindég. A voltaképpeni, az igazi úr, csak a legünnepiesebb alkalmakkal volt velük. Egész nap dolgozott, estve pedig kávéházba kellett mennie, hogy őrizze az ügyfeleit, a ház-, pénz- és tőzsdeügynököket, nehogy más ügyvédek elcsalják őket tőle.

A szegény embernek igen sokat kellett keresnie, főképpen a lakás miatt, amely egy körúti új ház egész első emeleti frontját elfoglalta. Az asszony is költött ruhára sokat, mert jobban volt táplálva a rendes középszerűnél, és csak a legfinomabb szabókkal dolgoztathatott. Kalapra is elköltött minden szezonban egy telekalkusz-díjat, mivel csak a legelőkelőbb kalap állt jól neki - a nagy feje miatt.

A kis kisasszony is sokba került, iskolába is járt, de otthon is tanították; egy elzüllött írótól kapott irodalomtörténeti leckéket, és egy kikopott operaénekesnő oktatta az énekben és zenében. „Igen, el kell foglalni a lányokat ebben a korban” - mondá édesanyja, akinek, mint igen okos és művelt nőnek, tekintélye volt a családban.

A kisasszony és a dajka mégis órákat töltöttek egymással. Elzuska imádta kisöccsét, aki oly későn született őutána; segítette bepólyázni, ha tehette, kiszökött a konyhába, és odaállott a teknőhöz, hogy mosson rája. És ha a dada sétálni vitte a kicsinyt, sokszor elszökött velük, pedig unta már a Városliget köröndjét, ahová mindennap kijártak. Erzsébet maga is szeretett volna már vagy egyszer bemenni Pestre, ki a Dunához, legfőképpen pedig a királyi kertbe. Fenyegetőzött is, hogy egyszer elszökik magában, Tivadart leteszi, hadd sírjon. Az asszony az urával verést ígértetett neki; duzzogott, megnyugodott, és másnap megint csak kiment a Körönd magnóliafáihoz, a többi dajkához, és versenyt emelgette velük a szopósokat, kié a nehezebb, és sírt azzal egy verset, aki éppen hírül hozta, hogy az igazi, a tulajdon gyereke, valahol meghalt, valahol elkaparták... A pap nem is volt kint.

Puha rabságában a dajka félelem nélkül, határozottan várta, hogy egyszerre csak az övéről is küldenek levelet. Meg is mondta előre. Nem is igen adták neki oda; ha levele érkezett, előbb fölbontották, elolvasták, és ha kellemetlenségek voltak benne, eldobták, nehogy Tivadarnak ártson. De most egyenesen ő kapta a kezébe, maga fölbontotta, és odanyújtotta a leánynak, olvassa:

- Ugye, hogy meghalt?

- Dehogy halt, dehogy halt; inkább ő ír maga!

- Eszem meg a kezét.

- Írják: megfogatták vele a tollat, megfogta. Az ő nevében - még milyen bolondok, a szopós gyerek nevében írnak, halljad:

„Szeretett kedves Szülém, kívánom, hogy ezen pár sor írásom friss jó egészségben találjon, én már téged el is felejtettelek; meg sem ismernélek. Didi nekem nem kell, ha volna, se kéne, mert négy kis guzsim van nekem, és nagyszülém szalonnabőrrel étet, de előbb megpörköli és megrágja. Miattam ne búslakodj, maradj te csak Pesten, én édes szülém, nekem akár vagy, akár nem, csak testi ruhára küldj, mert ilyen a gyermek. A pénzt, amit az ügyvéd úr küldött, jóra fordítottuk, nagyapám vett rajta két süldőt, de disznó, hogy már volna eleségünk, nincsen. Eladni nincsen szívünk, olyan jók és szépek, de itten éhen vesznek, ha csak az ügyvéd úr hozzád nem lesz kegyelmes. Úri helyről való süldők, halálos vétek, ha cigánykézre kerülnek, éhen meghalván. Amivel vagyok hű gyermeked koporsód bezártáig, Császár Kiss Klára, gyerek.”

A kisasszony kacagva dobta el a levelet. Azonban hangos nevetését hirtelen elnyomta a dajka zokogása és jajveszékelése, hogy a szomszéd cselédek az ablak alá jöttek leskelődni: mi történt? De nem lehetett tisztán kivenni, mit sirat, mért rí oly keservesen. Le akart szaladni a házmesterhez, a mosókonyhába, az összes cselédekhez és a szegényebb lakókhoz - mert a házban mindenkivel jóban vagy rosszban volt -, és elolvastatni a levelét mindenkivel, hogy őt már a gyermeke elfeledte. De Erzsébet nem volt bolond leány, észrevette magát, megfogta a száját:

- Mit tudja az még, hogy kit ismer, kit nem ismer? Egy darabka tejbe áztatott, rongyba csavart kenyér, az neki az anyja! - mondá könnyben ázó szemmel, mosolyogva.

- Hanem a két süldő!

Elmosolyodott. A kisasszony hiába szólongatta: nem lehetett vele beszélni, hazagondolt, éppen csak hogy nem hívta a két malacot enni: kuc, kuc. Elza ott is hagyta, két piros kötésű könyvet a hóna alá csapott, és bement fehér és kék díszítésű ágyába lefeküdni.

- Szervusz, én megyek ábrándozni. Ha jön a papám, mondjad, hogy régen alszom; ma hajnalig olvasok. Más egyéb gyönyörűsége úgysincs az embernek!

Bement, és magára zárta az ajtót, hát ezért sokszor kikapott. Erzsébet egyedül maradt a nagy csendességben. A szakácsnő már végzett a mosogatással, a reggelihez készítette a csészéket és kanalakat, álmosan, minden pillanatban leejtett egyet. Amire a szolgáló - aki ülve aludt ‑ fölrezzent, és újra belefogott a suvickolásba. Szeretett volna kimenni hozzájuk, de haragban voltak, mint minden második napon. Ki akart velük békülni hirtelen, de amíg gondolkozott, hallotta, mint szidják, csúfolják, hogy affektál, és a sok szoknyájában olyan, mint egy repülő bubus. Aztán el is fújják a lámpát, alszanak.

A parasztlány félt egy kissé ebben a furcsa magányosságban, amelyet olyan idegen lárma vett körül. A villamos, amint végighasítja a levegőt, a ház nehéz kapujának a nyílása, a házmester csengettyűje, amint berreg. A bakter tülkölését vagy legalább az apja horkolását és a kisleány szuszogását szerette volna hallani. Tivadarka, az úri gyerek, hangtalanul aludt a felhúzott fedelű kocsibölcsőben. Legalább ha az ébren volna! Csaknem felköltötte, hogy legyen valaki vele, akinek elmondhassa az otthoni híreket.

De jött az úr.

Úgy megörült neki, hogy no. Viszont az is megörvendezett, látván a dajka csendes arculatját, üde, fehér képét, amelyből barátságosan vigyorgott rá két tökéletes fogsor.

- De szép fogaid vannak, Erzsi! - mondá az ügyvéd egy kissé hetykén.

- Van annak, aki meg nem issza! - felelte a leány.

- Az úrinőknek, a feleségemnek is, mindég fáj a foguk, és ha ilyen szép volna!

A dajka nem válaszolt, az úr - keresztnevén Frigyes - befelé indult a hálószobába, de gondolt egyet, visszafordult.

- Mikor választják el Tivikét?

- Akár ma, mindjárt, nem kell már annak; húst eszik, ha kap. Miért tetszik kérdezni?

- Csak azért, mert nem is igazság, hogy mi, urak, úgy kihasználjuk a parasztnép őserejét.

A leány nem értette, vállat vont. A kecskeképű, de igen szelíd, vékonydongájú és különösen elgyötört emberre valahogy rájött a beszélgető kedv, bele is fogott, hogy valami szocialisztikus eszmét fejtegessen:

- Maga virraszt, amíg az én gyermekem alszik, és az én feleségem a színházban van. Valami rendnek kellene lenni a világban, egy nap maga mulat, az asszony dolgozik, és így tovább!

A parasztlány azt hitte, hogy az úr ittas, ráhagyta, amit beszélt, de nemigen vette figyelembe. Frigyes azonban nem nyughatott, leült a díványra:

- Néha szeretek magával beszélni, Örzsike, mert maga olyan, mint a szabad természet. Semmit sem szeretek jobban, mint a természetet.

A leány kérdőleg tekintett rá, hogy mi az.

Az alkusz ügyvéd, aki fiatal korában verseket is írt, izgatottan folytatá:

- A Balatont, amikor fölkel a nap, a halász halászik...

- Ahá! - mondá a leány.

- Csakhogy nem érek rá. Nekem mindég dolgom van. Ha segéd tudná végezni, amit én, öt segéddel is dolgoznék. Vajon tudja-e, Erzsi, hogy mi vagyok én, hogy kinél szolgál?

- Tudom.

- Mondja hát meg.

A leány nem tudta a gazdája vezetéknevét, a mesterségét azonban igen.

Az úr mégis elismételte:

- Ügyvéd vagyok, aki a maga apját vagy rokonát, ha bűntényt követ el, vagy végrehajtani akarják, kimenti. Az ügyvéd az, aki a legtöbb. Több, mint az orvos. A bíró koldus. Tudja maga, mit ér nekem egy aláírásom, ha odajegyzem a nevemet? Minden esetben négy forint ötven krajcárt, olcsóbban nem teszem.

- Akkor én mindég írnék! - vágott közbe a dajka.

- Hányszor írja le magának? - mondá az úr némileg körültekintően.

Erzsébet elfordult, hogy a gazdájának szemébe ne kelljen nevetnie. Frigyes fölállott, hozzálépett, és remegő hangon, de népiesen szólt:

- Ha te engem szívelleni tudnál!

A dajka elhárította magától:

- Hogyne szívelném, amikor szívelem! - és kifelé indult, hogy a konyhában vizet igyék.

- Várj! - mondá a gazda föllelkesedve -, hozok én neked valamit!

Bement az irodába, kinyitotta a vasszekrényt, és a trezorból kivett egy selyempapiros csomagot. Az volt ráírva: „Elzáé, férjhez menése esetére!” A hű és különösen gyengéd apa aranyakat őrzött a selyempapirosban. Egy naiv klienstől kapta, hogy megvesztegessen egy bírót, aki igazságos pörében ítélt. A pört megnyerték, és a kliens boldog volt, és büszke az ügyvédjére, hogy a dolgot „kivitte”. Persze hogy a bírótól nem kérdezhette meg soha, hogy megkapta-e az aranyakat.

Az ügyvéd halvány mosollyal vett ki két körmöcit, és megmutatta a leánynak:

- Szép, mi? Nincs szebb az aranynál. De ma már ritka. Akarod?

Erzsébet szeme fölcsillant, a két aranyról a két süldő jutott az eszébe.

Az ügyvéd az egyik kezével a pénzt csörgette, a másikkal megfogta a leány kezét, aki szinte beleszédült a gondolatba, hogy a két gyönyörű arany az övé lehet, és ingyen.

- Ülj ide mellém, csak egy kicsinyt ülj az ölembe, rózsám! - mondá a fiskális, aki csakugyan nem volt többé józan. Úgy rájött a poézis, mintha tizenhat éven keresztül aludt volna, és most, ébren jogászkorát folytatná.

Erzsébet sem volt többé józan. Tekintetével követte, amerről az aranyak feléje hangzottak, és engedte, hogy a jámbor ember leültesse a sovány térdére, és ritka szakállát, fakó arcát odadörzsölje a leány selyemsima, teljes, telt képéhez. A leány mégis eszére tért:

- Hagyjon el az úr, mindjárt itthon lesz a nagysága!

A szürke kis ember viszonválasza nem is hallatszott, elfúló hangon házakat, háztelkeket ígért a parasztleánynak, és egy csókot kért érte - előre - cserébe, de egy igazi mezei csókot...

Az előszobában voltak, és nem vették észre, hogy a ház úrnője a konyhán keresztül, kíséretével, a színházkedvelő úrral - aki őt és nővérét mindig szíves volt hazakísérni - egyszerre belépett. A dajka felugrott, az úr meggémberedve ülve maradt.

- Mi ez?! - szólalt meg fülhasogató susogással a háziasszony, miközben kalapját gondosan és csendesen letette.

- Ez mi?! - kérdé még egyszer kiáltva és nekirohanva a leánynak, aki a falhoz húzódott.

- Ez egy szoptatós dajka, ez egy becsületes leány?! Ez egy!...

Valami szörnyű szót mondott, amire Erzsébet elhalványodott, majd meg kipirult. Az ajka is kinyílt, hogy visszafeleljen, de a férfi - akit otthonról, a tavalyelőtti aratásból ismert - ráordított:

- Te aztán hallgass!

A leány nyelt egyet, és csak azt mondta:

- Úgy!

Az úrnő földre dobta színházbelépőjét, és azon toporzékolt:

- Az én házamban, ahol az én gyermekeim vannak, az én férjemmel...

Frigyes - lehető távolságban - izgatottan járt föl s alá:

- De nem történt semmi, Karolin, ne kiabálj! Elza fölébred!

- Hadd ébredjen föl, hadd tudja meg, ki az apja! Ilyen erkölcstelenséget, a saját házamban, amíg én a Nemzeti Színházban vagyok. Tudod-e, mit tettél, tudod-e, hogy a gyermekeket megölhetted volna! Gyilkos, gyermekgyilkos, mind azok vagytok. - Pihegett, pihent, majd újult erővel folytatá:

- Hívjanak rendőrt, vigyék el, egy pillanatig sem tűröm tovább, nem engedem Tivadarhoz, úgysincs rá szüksége többet...

- Magamtól is elmegyek én! - szólt Erzsébet csendesen. - De nekem ne tessék azt mondani, hogy olyan vagyok...

A parasztleánynak egy pillanatra eszébe jutott, hogy felforgassa ennek a drága, nagy, vikszolt lakásnak az erkölcsi egyensúlyát, hogy megmondjon mindent, amit gondol, amit tud... De hallgatott, bepillantott a kocsiba, ahol a szopós már vidáman gőgicsélt, fölébredt a lármára, és mulatott, mert azt hitte, hogy az ő szórakoztatására csinálják csupán. A dajka egy pillanatig gondolkodott is, hogy a gyermeket megcsókolja, de az úrnő végképp elkeseredve kiáltá:

- Ki, ki!

Levétette vele a bársonycipőt, amelyet az reggel adott neki. Leráncigálta róla a felső szőrszoknyát, ami szintén az ő ajándéka volt.

- A holmid itt marad a könyveddel együtt; a rendőrségnél holnap átveheted.

- De éjszakának idején hova megy hálni! - kockáztatta meg a kérdést Frigyes, aki nem volt rossz ember. Azonban nem volt ereje, hogy Erzsébeten segíthessen. Talán, ez maga sem akarta már... Megindult mezítláb, egy alsószoknyában, ki, az ismeretlen városba, az őszi csatakba; az úttalan utak nyirkos piszkába.

Amint szédülten botorkált lefelé a lépcsőn, a szemei előtt valami vörös világosság táncolt. Az esze nem volt a helyén; elsőben azt hitte, hogy egy minden lakásból kizárt, a lépcsőn lefelé futó, rühes macska szeméből árad az előtte táncoló ördögi világosság; de a kapu alatt már úgy rémlett neki, hogy faluja rossz hírű kocsmájának a vörös lámpása közeledik hozzá.

A rosszaság jön felé, jön, jön, elnyeli, megégeti és - megsegíti.

Erzsébet boldog lesz

A dajka, akit rajtakaptak, hogy a gazdájával bizalmaskodott, kint volt az uccán. A házmester kieresztette; azt hitte, hogy a lány hintőporért megy a patikába. A kapu becsapódott Erzsébet után, és ő kibukott az éjszakába, két szál szoknyában, amikor rendszerint tízet szokott viselni. Úgy érezte, hogy meztelen, kapta magát, és a felső szoknyáját ráterítette a fejére. Egy kissé esett.

A kapu előtt megállt a dajka, és megvizsgálta a házat: hol lehetne felgyújtani? De megelégedet azzal, hogy rúgott egyet a kapun, részint dühből, részint azért, hogy szeretett volna visszamenni, mégpedig két okból. Hogy petróleummal leöntsön fent mindenkit, és egy kis tincset vágjon le magának a Tivadarka hajából.

Mindezeket azonban nem tehette, és mást nem cselekedhetett, mint azt, hogy zokogva szaladt neki az utcának, és amint elfojtódott torkán csak kifért, kiáltá:

- Az Isten büntesse meg őket! Süllyessze el őket az Isten, hogy égjenek meg!

Fordított egyet az átkokon és a hangnemen is, énekelve, mint a búcsúsok, kívánta számukra a halált:

- Aj, aj, elvették a ládámat, aj, aj, elvették a gyerekemet, aj, aj, engem megöltek, az isten hogy őket elpusztítsa!

Szaladva egész a szenes boltjáig ért, ott ösztönszerűleg megállott. A legénynek, akivel tréfálkozni szokott, szerette volna megmondani a dolgokat, és megüzenni a házi lakóknak, hogy mi történt. De a szenes pinceboltja már csukva volt. Nem mert dörömbölni, megállott az utca közepén, valamint egy erdei állat, amely látja, hogy bekerítették, mindenfelőlről gyilkos szerszámok veszik körül, és most valami történni fog, amitől az ösztöne megrendül, valami olyan rossz, ami elől menekülni kell.

Egy konfertáblis a sötétben nekiment. De a vén ló megismerte, hogy parasztlány, meglökte a fejével, és megállott.

- Bácsi, merre van a debrei országút? - kérdé Erzsébet.

- Ülj be, majd elviszlek! - szólt az éjszakai kocsis, ráröhögött a lányra, és elhajtott. Egy mesterlegény, aki szeretőjére várt a kapuban, odaállott a kocsis helyébe:

- Jöjjön velem, kisasszony, majd megmutatom! - szólt bizalomgerjesztően. De a lány nem hallgatott rá, magától indult hazafelé, ámbár sejtette, hogy hét nap, hét éjjel kellene mennie, hétszer is eltévedne. Sem távolságról, sem irányról nem tudott semmit, csak szaladni, kiszaladni akart ebből a szörnyű kővárból, amely ki volt világítva, mint éjféli misén a templom, vagy amikor a nagy kocsmában bál van. Kergetődztek is, muzsikáltak is, mintha eskettek volna, mintha temettek volna.

Egy keskeny, nagy utcán ment, mendegélt fölfelé. Szennyes, szűk kis utcák könyököltek abba. Furcsa nők mind kalapban, parazollal állottak őrt a sarkon, kilestek a sötét közökből. Egy mellett sem mehetett el békén, valamennyi megszólította:

- Hopp, Sári, hó!

- Merre mégy, rózsám?

- Nem félsz a rendőrtől?

- Van-e már cédulád?

- Odaadom az enyém, add a katonádat!

Egy sarkon hármasával, négyesével is álltak, és nagyon megmérgeskedtek, hogy meglátták. Neki akartak menni, megtépázni:

- Még csak te kellesz, nem elég az úriasszonyok!

- Csendesen, kisasszonyok, nem maguk a törvény! - jegyezte meg a rendőr. Öreg paraszt volt; tudta még a régi világból, hogy ilyenek a lányok, sokszor nem nyughatnak estve. Egy kissé hátba bökte a könyökével:

- Eridj.

Ezek rossz nők! - gondolta magában Erzsébet, és szintén megátkozta őket, sőt szeretett volna velük nyomban megverekedni; de félt tőlük, és szaladni kezdett, amint az egyik megfogta. Az éjszakai némber csúf és öreg, mint valami kicsiny bűn; versenyt szaladt vele, erőnek erejével a képébe nézett:

- Jaj, de szép vagy, lelkem, hová mégy? Orvosért? Ki beteg, a gyerek? Gyere hozzám cselédnek, nappal alszunk, éjjel mulatunk. Varratok neked selyemszoknyát, atlaszpruszlikot. De mit sírsz, akár nevetsz, akár sírsz, te is csak a kis Rókusba kerülsz.

- Éhes vagy? Cukor kell?

Kiráncigálta magát a kezéből, és a szűk utcából futvást egyszerre csak kibukott egy helyre, ahol sok fa volt, sok madár volt, még virágok is nyíltak a zörgő avar alatt. Gondolta, itt meghál, bevárja a reggelt. De minek lesz a reggel!

- Mán mindég éjszaka lesz! - mondá hangosan, és leült egy padra, ahol valami öreg csavargó bóbiskol már; uras tartással, szurtos cilinderrel a fején. Ez hamar megkérte a kezét, pedig öreg volt, mint a Mátra, keshedt is, éhes is, álmos is, és alkalmasint a sok házasodás miatt jutott ide, hogy a verebek palotájának aljában verje fel az otthonát:

- Nekem csak nő kell, aki rendben tartson, akkor mindjárt úr vagyok. Egy ilyen egyszerű nő, mint ön. Maga is szerencsétlen, én is az vagyok, az Isten bennünket összevezetett. Ha nem akarta volna, ide ült volna maga erre a padra?!

Nem volt maradása szegénykének, nem hagyták békén, nézték, lesték, megszólították és megfogták. Még valóságos urak is megállottak véle egy szóra, urak, akik valahol jól - de szelíden és ábrándosan - kiudvarolván magukat, izgatottan tértek nyugovóra. Jaj, de kikaptak tőle, szerelmes pesti úr hamarjában nem hallott még szép lánytól olyan gorombaságot. Az egyik meg is sértődött, kiabált, hebegett: - Rendőr, ez a rendőrség, ezt tűrik!

Üthették a nyomát, a mérges pipiske már kint volt a Dunánál, akit neki mindig ígértek, ahová mindig készült. Most meglátta és kinyújtotta, vagy helyesebben meglebbentette feléje a karját, mint szárnyát a kacsa. Nem ijedt meg a szertelen nagy víztől, inkább megnyugodva ült le a parton egy grádicsra, előbb a legfelsőbbre, aztán lejjebb, mind lejjebb, a legislegalsóbbra.

- Jaj, de ihatnám belőled! - mondá hangosan. Mert belőle a markával.

- Vajon olyan fekete-e, mint amilyennek látszik? vizsgálta a vizet kíváncsian. Még csak barna se volt, egészen olyan volt, mint otthon a patak, hogyha megárad, amikor iskolás gyerekek bele szoktak fúlni - hogy nem fúlt bele tíznapos korában -, amikor a megesett lányok, kikapós asszonyok bele szokták magukat veszejteni.

Erzsébet megrebbent a lelkében, és figyelmes kezdett lenni arra a gondolatra, hogy a víz mit tud, mit nem tud csinálni az emberrel. Valami kicsiny halálvágy reszketett végig rajta.

Szépen felöltöztetnék, fehérbe. Siratnák, jaj, de elébb összevagdalnák. Egy borbély meg egy orvos meztelen látnák! Ettől fázott, de melege lett a haragtól:

- Legalább azokat bezárnák. Fizethetnének!

Valami jutott eszébe a „fájdalomdíjról”, de ezeket a gondolatokat nem folytatta tovább, elszórakozott, elveszett a gyönyörű, neki való tájékban, amely egy volt vele: bús és friss, beborult, hullámzó feketeség, amely minduntalan megtörik egy-egy fényben, amíg a reszkető világok elmúlnak, és az egész végtelen barnaságba vész.

Csak nagyon kicsinyt esett, és nem volt hideg már, a part fölött a fazekasok kint aludtak a szekerek alatt. És Erzsébet, valahányszor a víz engedte, mind azokat nézte, és az jutott eszébe, hogy ahonnan kiűzték, oda sok minden házi szerszám elkelne innen. Úgyis tegnap eltörött a zöld mázas tejforraló, és itt, lám, van olyan nagy fazék, mint egy hordó, amiben a Tivadarka ruháját lehet kilúgozni. Kis szilkéket is látott, egy egész kocsira valót; hármat a Klárinak, nem bánja, ha a füle törött is, ezek az emberek adhatnának!

Nem volt már olyan haragos és átkos, olyan szépek voltak a hajók, amelyeken kártyáztak és tüzeltek, a nagy faágak, amelyek játszva rohantak le a folyam tükrén, olyan gyönyörűséges szép volt a Duna, vivén lefelé délszaknak az őszt - a temérdek avart -, és még mindehhez gyönyörűen szólt egy verkli, hogy édesded érzéssel hullatta könnyeit, és csak kettőtől félt, hogy a kisfiú kitakaródzik a kihűlt szobában, és hogy mit tesz ő, ha meghűl? Messzebbre nem gondolt.

Ha már itt vagyok - gondolta magában -, legalább megáztatom a lábam! - Levette a harisnyáját, és mind lejjebb, lejjebb állott a lépcsőn, és a víz olyan jólesett szegénykének, hogy bár látta, nem vette észre, mint mozgolódnak, majd meg összebújnak háta mögött a furcsa árnyak, árnyékai két nyurga fiatalembernek, akik alighanem a költői pályára készülve sétáltak itt az éjben, és igen megörvendeztek, hogy egy nőnek megmenthetik az életét.

Zöldek és soványak voltak a rendetlen étkezéstől és a korai poézistől, a hangjuk rekedt volt a sok cigarettázástól, de oly meleg, boldog és naiv szívüktől:

- Hó, itt tilos a fürdés! - mondá az egyik cinikusan.

- Még egy lépés, és maga nincs! - mondá a romantikusabb, de számítóbb.

Erzsébet nem erősködött, engedte, hogy a két diák megfogja a karját, és fölvezesse a lépcsőn, sőt nem vette rossz néven, hogy száz ostoba és kedves kérdést intézzenek hozzá. Egyikre sem felelt, inkább neki jutott eszébe egyszerre valami:

- Ismerik maguk Jakabot? Jakabkát? Megfizetem maguknak az útját - ha újra szolgálatba állok ‑, de vigyenek el engem Jakabhoz!

- Talán jobb lesz a rendőrségre menni, ott fölveszik az esetet, és maga is megnyugszik az őrszobában! - jegyezte meg az egyik, a romantikusabb, aki szerette volna, ha az egész belekerül az újságba.

Az önzetlenebb felajánlotta a maga lakását, de csak felületesen és futólag, mert nem volt önálló lakása neki sem, a másiknak sem.

- Gyerünk Jakabhoz, én nem megyek senkihez, csak hozzá - mondá Erzsébet.

Jakabot megtalálja

A gonosz városban ment előre a három fiatal, hogy megkeressék a kicsiny Jakabot, akiről a parasztlány nem tudott egyebet mondani:

- A mi falunkba való, az is diák. Az egyik diák csak ismeri a másikat?

Valami kis jellemzéssel is szolgált: szeplős, nagy az orra, kicsiny, de okos, már otthon is ő írta a parasztlányoknak a leveleit, neki is, amióta itt van, ő írta a titkosakat, darabját húsz krajcárért. Az utolsót meg se fizette, elfelejtkeztek az otthoni dolgokról való nagy beszélgetésekben. Talán a Jakab haragszik is rája, talán nem is való, hogy hozzá menjen, mert az maga is huszadmagával lakik egy rendőrnénél, aki cselédeknek ád kosztot és kvártélyt, ha kosztjuk és kvártélyuk nincsen. A gyerek abból él, amit ezek adnak-dobnak neki szerelmes levelek írásáért, erre jött föl Pestre, ebből lesz doktor, de még csak gimnazista:

Tűvé tették a várost a kis diákért, amíg Erzsébetnek egyszerre csak eszébe jutott az utca, melyben nem volt csak négy ház, három új és takaros, a negyedik elesett és ócska. Abba becsengettek, ahol világos volt, oda bekopogtattak, beléptek, a kis Jakabra csaknem ráléptek: ott feküdt közel a küszöbhöz, és aludt jóízűen. A feje alatt könyv, a dunyháján könyv meg egy pár új női cipő. Reátette valami frajla.

Körülötte pedig ugyan muzsikáltak; két polgári zenész, harmonikás az egyik, gitáron a másik, de mindkettő táncolt és énekelt is - magába. Mellettük lejtett, őket lökdöste két pár nőcseléd. Kettő kalapban, a másik kettő azonban már igen levetkőzve. Középütt ágált egy magyar nadrágos gavallér, és erőnek erejével négyest akart rendezni, ordított is:

- Kisasszonyok, urak, Turdamé, Balancé!

Hanem amikor meglátta Erzsébetet, a lábával a két legénykét kifelé intette - azok vad haraggal és némi ijedelemmel elsiettek, mert látták, hogy a bajuszos legény az ő halavány lányukat egyszeriben derékon kapta. Az cipeltette magát egy darabig, mint a halott, de a csárdás gyorsánál egyszerre csak rakni kezdte a lábát, a végén meg már úgy sergett, hogy mint valami gyorsan repülő nagy szárny, hideg szelet vert két szál szoknyája.

A kisasszonyok elébb méltatlankodtak, aztán bámultak, végre újráztak. Egy kövér nő, aki a szögletben ült és kávézott, nagyon helyeselte:

- Derék lány, falusi!

Azt senki sem kérdezte, honnan jön, és miért jött ide a bálba. Mert voltaképpen bál volt a cselédtanyán, bárha a fiatalemberek távol maradtak. Néhány benézett, megtekintette az itt lévő nőket, nem volt megelégedve, hummogott, eltávolodott. Menjenek isten hírével. A leányok a két muzsikust léptették elő báli közönségnek, és a magyar nadrágos cipészt pénzért fogadták az utolsó pillanatban. „Összetettek” neki. Aki gyűjtötte, az adta oda. A viszony nem volt értelmes, de nem volt érdemes magyarázni.

A jövevény ellen, bárha nő volt, nem áskálódtak, inkább siettek vele tisztába jönni az első pillanatban, megrohanták, megfogták, haját, ruháját összetapogatták, a kvártélyos asszony csak a sarokból kiabálhatott. Kövérsége és rossz lába miatt menni nem tudott, de azért dirigálta:

- Mondja, csak mondja ki bátran, lelkem. A Jakab már elmondta, hogy maga milyen. Felköltsük? Ne költsük, majd fölébred hajnalkor, tanulni, magától. Hogy volt, otthagyta őket? Én mindég üzentem magának, hogy jöjjön, jobb helyet tudok, ma már nem szoptatunk húsz pengőn alól. Olyan helyet adok magának, amilyent akar, ahol a maga ágyát is a szobaleány veti meg. Miért nem jött? Van itt egy ember, odavalósi, ahova Jakab.

A kóbor cselédek ételt dugtak az asszony szájába, hogy elhallgasson. Különösen kívánták a szót, beszéltek, szavaltak, rikácsoltak:

- Én hozzávágtam egyszer az asszonyomhoz egy kefét. Finom kefe volt, összetört, megfizettem!

- Legalább megmondta-e neki, hogy kicsoda?

- Azt nem szabad mondani.

- Ojjé, annak teszek becsületsértést, akinek akarok. Be nem zárathat, fizetek, leszolgálom. Egy hónap, két hónap, egy év, két év, a vacsorapénzt elteszem, nem eszek, de megsértem!

Mindenki egész határozottsággal az Erzsébet pártjára állott. Egy sárga képű szobalány kacsintott:

- Jöjjön el velem, Erzsike, én viszem magát egy rendőrtiszthez, annak mondunk egy szót. Az urak a pénzükkel, mi...

„A testünkkel” szót már nem tudta megfogalmazni, kimondani, csak gondolta. Valaki, valami beteg cseléd, lehetett, megszólalt a befüggönyözött vackán:

- De szoptatós dajkának nem szabadna, ha szíjat hasítanak is a hátából!

Nagyon lehurrogták, szidták, szapulták, amire éles sírás hallatszott ki a függöny mögül, majd egy kócos kis fekete leány kidugta a fejét, mi történt, miért bántják az anyját?

A kvártélyosné megszólalt ülőhelyén:

- Maga is ott van mindenütt, ahol a szóbeszéd, de sehol sincs, ahol a fizetség!

Nevettek, sikongattak, énekeltek, táncoltak, kávéztak, hideg kávét ittak.

A borzas kisleány megint kidugta a függöny mögül a fejét; az anyja a hajánál fogva behúzta.

...Így mulatoztak egészen hajnalig, amikor valami rekedt káromkodás hallatszott az ajtó mögött, mire a muzsika megállott, a tánc egyszerre elmúlt, a lámpást hirtelen elfújták, a legények a konyhán át iszkoltak, a leányok meg ruhástul bebújtak az ágyba.

A gazda, a rendőr jött haza. Már ott kint hadonászott a kardjával. Be volt csípve biztosan, ilyenkor nem lehetett előtte megállni.

Az első dolga volt, hogy meghúzta Jakab fülét, az gyufát gyújtott:

- Maga az, Ferus bá? - kérdé barátságosan. Majd meglátta Erzsébetet, amint a szoba közepén áll és reszket:

- Maga az, Örzsi? Megszökött?

- Egy lány megszökött. Ez kell nekem! - mondá a rendőr, és leült az asztal mellé, és onnan vezényelt:

- Jössz te, ülj az ölembe, ide!

A leány engedelmeskedett. Jakab hamar felöltözött és odaült melléjük az asztalhoz.

Meghallgatja a rendõr életbölcsességét

A közrendőr minden átmenet nélkül, rögtön rátért a tárgyra:

- Ha én törvény volnék, vagy még több, a miniszter, én az ilyen lányokat, mint te, mind kivégeztetném.

A kövér nő - nyilván a szónok felesége -, mindenütt a fal mellett menve, bort és kalácsot tett az asztalra, aztán elvonult. Tudta már, mi következik.

A rendőr, a beszéd fonalát kissé elejtve, folytatá:

- A sör, a sok rossz sör elrontotta a világot, amíg bor volt, más volt!

A fiú is, a leány is ezt igen helyeselték, sőt nagy félelmében Erzsébet bátorságot merített, megszólalt:

- Adjon nekem egy kicsit, rendőr bácsi, nem ittam még éjszakai időben, amikor maguk isszák. Jónak kell lenni, hogy úgy szeretik az emberek.

- A bor a fő - mondá emelt hangon az alantas államhivatalnok -, attul hiszi azt, hogy bíró, aki futóbetyár, meg hogy becsületes lány az, aki más. Igyál!

Erővel megitatta, azután visszatért első életbölcsességének kifejtéséhez:

- Hogy mért akarlak én benneteket mind behordatni a Szamosba? Csak azért, mert szegény lány szegény gyermeket szül, és így a szegénység ki nem veszhet!

- A szegény se kutya! - szólt közbe Erzsébet.

- A szegényből lesz a gazdag! - kockáztatta meg a valószínűtlen állítást a fiatal Jakab.

A rendőr megmozdult, fel akart ugrani, hogy megverje őket; de bölcsessége győzött indulatán, keserű mosolyra fakadt:

- A szegény a gazembernél is rosszabb. Mert egy gazemberrel lehet beszélni, egy szegénnyel nem. Mit csináljak a koldussal? Bezárjam? Megeszik az országot, föleszik magát őfelségét, a császárt és királyt! Ha egy gazember urat rajtakapunk, az fizet a gazember uraknak, akik még nem voltak becsukva! Oly mélységes bolondságokat beszélt össze, hogy nem értette maga sem, belezavarodott, más tárgyra tért tehát. A fej és a gyomor kérdését kezdte taglalni.

- Ha egy úr véletlenségből vagy akaratból meglövi a szolgáját, fizet fájdalomdíjat ide is, oda is, egy kicsinyt szivarozik, kosztol, meghízik és kijön. Ha egy...

Hebegett, a paralellát nem tudta. Valami hármas akasztásról beszélt. Hogy egy szolgát háromszor akasztottak föl, vagy három szolgát egy úrért?!

Végképp beborozott az elméje, a gyomor és fej témába is éppen csak hogy belekezdett:

- A fej, az urak, mink vagyunk. Ti vagytok a gyomor, ami korog. A fej fentebb is van, mint a gyomor... Mégis mindég morog. Lássa be, ismerje el, egyszer úgyis beleszúrnak. Én már két embert öltem meg, énrám úgy nézzetek! Mert engem felszabadítottak és megeskettek erre. Ha nem én tiprom le a kutyát, ő tipor le engem, tudjátok!

Erzsébet közbeszólott:

- Rendőr bácsi, kiadják az én ládámat?

- Azt ki. De úgy hazazsuppoltatnak, hogy no, olyan finom dolgod lesz, hogy két csendőr kísér be a faludba.

- Aztán miért? Nem tettem én semmit!

Az állam egyenruhás és csillagos szolgája megcsípte a leány kövér állát:

- Azért, mert mért vagy ilyen gömbölyű, mért vagy ilyen szemes, melles, piros, csinos. Ha hektikás volnál, gugás volnál, csúnya volnál, betennének a kórházba, meg is élnél. De hogy ilyen vagy, ha egyszer megláttak, addig meg nem állnak, amíg meg nem esznek, mint az íz! Illegette, igazgatta, kitárta a karjait a leány felé:

- Én is úr vagyok, gyere!

De a becsületes ember gondolt egyet, megölelte az asztalt, és elaludt.

Viszontlátja a kovácsot

Reggelfelé járt, aludt az egész ház. A cselédek egy kicsinyt lesekedtek még, aztán, hogy látták, „ez semmi”, elaludtak ők is. Csend azért nem volt a tanyán. A különféle lakók más és másképpen pihentek, doromboltak, rúgtak, horkoltak, ijedeztek. És ez álomgyárban mindenki ott volt már a helyén, csak az alkóvban, a legfőbb helyen hiányzott a két nevezetes nappali lakó, reggeltől estig alvók, valami masiniszták.

- Haza való az egyik, mi falunkbeli, Pónoz Péter, a félkezű! - mondá Jakab, aki fél szemével sírt Erzsébet sorsán, de a másik szemével már Cicerót másolta.

Erzsébet rándított egyet a vállán, hogy nem bánja. Pónozt se, mást se. Az egész világot sem. Roppant mélyen elgondolkodott, oly mélyen, hogy már nem is tudta, hol a feje, ő maga is hol van. A gyönyörű kék szeme kancsalított, úgy keresett valamit a levegőben, a földön, a padmaly felé. A fiú ógott-mógott körülötte, hogy mi lesz, aztán halálra sápadtan és oly szomorúan, hogy az orra csaknem a földet érintette, elindult, hogy elhozza a ládát.

A lány maga maradt. Egyedül ült az asztalnál, a lámpában már a bél égett, reggel volt, a szobában sötét lett. A dajka csipegette a kalácsot, kóstolgatta a bort; és dudorászott valami gyerekaltató dalt: „Csijja, csicsijja, elment apa a malomba, ott van a sok búza...” A halk énekszóra a kislány megint kidugta a fejét, majd kimászott hozzá, és rongyos ingecskéjében leült az ölébe, kéretlen‑váratlan, mint ahogy a macska szokta, ha valaki neki megtetszik.

Sok mindenről beszélgettek roppant édesdeden, közben elhallgattak egy kicsinyt, hazajöttek a nappali alvók. Az egyik mindjárt felismerte, köszöntötte Erzsébetet:

- Te meg itt mit csinálsz?

- Amit maga! - felelte a leány hetykén. Ismerte a legényt - aki csakolyan paraszt volt, mint ő ‑, még fűtő korából ismerte, ott volt akkor is, amikor a bal karját a cséplő elszakította, még ő tépett neki rongyot a pendeléből.

Az elesett mesterlegény még egyszer megpróbálta szóba állni vele:

- Én jóba járok, Erzse, de te tán nem jóba jársz?

Nem feleltek neki, megtörülte a kevés bajszát - oly szikkadt volt az arca, mint az aszú föld ‑, vágott egyet a botjával a levegőbe, és elment aludni. A nagy cseléd meg a kis cseléd beszélgettek tovább. Kérdezte a nagyobbik:

- Mi baja az anyádnak?

- Gyufát itt.

- Milyent?

- Amilyent szoktak.

- Mennyiért?

- Egy krajcárért.

- Miért nem ivott egy hatosért?

- Nem volt neki hatosa! Nekem van!

Csakugyan, a cselédgyerek egy hatost szorongatott a markában. A pénz fekete lett már a kis kéz melegétől. Erzsébet nézte, a szemével majd hogy ki nem vette:

- Add nekem, hozok érte cukrot. Hozok érte bábut, férfibábut, katonát!

Erre aztán odaadta, és visszamászott az anyjához, csak annyit mondott még: siessen!

Erzsébet sietett, a szoknyája alá rejtve hozta, amit hozott. Körülnézett. Most mély csend volt a szobában. Az édesded álomban elcsitultak az alvók, mintha meg lettek volna halva. A kislány is elaludt újra, nem kellett félnie. Nem volt izgatott, nem reszketett a keze, sem nem átkozódott, sem nem imádkozott, a szíve nem fájt, inkább valami különös módon repdesett, örvendezett.