MÁSODIK JELENET

VOLTAK, POSTÁS

POSTÁS (hátulról sántít befelé. Erősen sántít, kifelé rúg, befelé lép. A kutya ugatása erősebb): Csiba te! Hogy a!... (Meglátja a főurat.) Csértessék! Egy kis postát hoztam! Mindgyá... (Az asztalra teszi a nagy paksamétát. Összekötözött levélcsomagok, széthulló levelezőlapok. Az oldalán bőrtáska, azt is leborítja. A pakkok a ruhájához vannak kötve, azt leteszi a földre, csak nagy botjától nem akar megválni, mintha még most is tartana a kutyától.) Mindgyá... (Keresgél.) Ez a’... nem a’! Tessék csak megnézni, nem ez-e?

TANÍTÓ: Nem. Kinek jött?

KÁNTOR (nagyon lassú tempójú ember. A pipa ki nem szakad a szájából. Mindjárt-mindjárt leül egy-egy karosszékbe és pipázik magának. Az élet célja az ő számára, hogy tajtékpipáját szépen szívja ki): Kinek jött volna? Én vagyok az üzletember. Nem beszélek, dolgozom. Kitől gyött?

POSTÁS: Az új tanítónétól. Csak levelezőlap. (Nézi a gatyáját.) Ezek a gyalázatosak! Mióta az emberek mind kimentek Amerikába, és csak asszonyok vannak a postán, elbízik magukat, hogy ők az urak.

KÁNTOR: Aztán mit ír az új tanítóné?

POSTÁS: Mit írna? (Keresgél.) Gyün.

TANÍTÓ: Honnan tudja kend?

POSTÁS: Én ne tudnám? Megmondta a postáskisasszony. Az új tanítónő valami Tóth nevezetű Flóra. No, kis levél. Levelezőlap. Hova bújtá...

KÁNTORKISASSZONY (egy pohár szilvóriumot ad neki): Igyék, kend, a nagy ijedelmére!

(Postás a szokott grimaszok között megissza.)

FŐÚR: Hányadik pohár törköly, József?

POSTÁS: A hetedik. Beosztom. Az erősebb italú helyekre a végén megyek. A kastély... (Erős köteg levelet vesz fel, mutatja.) Ez a kastélyba megy. A fiatal Nagy nagyságos úrnak. Szagos, mint a muskotály, tessen csak. (Megszagoltatja.)

KÁNTORKISASSZONY (izgatottan): Mind szerelmes levél, mind ő kapja!

POSTÁS (nagyobb csomagot mutat): Ezek meg az öreg kastélyba, az öreg Nagy István úrnak. Mind fain: üzletes levelek. Többet kap egy nap egymaga, mint az egész falu minden izraelitája egész hónap alatt.

TANÍTÓ: Jó, jó, de mikor gyün meg az új tanítónő?

POSTÁS (összevissza nézi a zsebeit): Vagy igen, az a levél. Harmadik napja hurcolom magamnál, ma, mondok, beadom... Nincs benne semmi, csak hogy itt fog a kántor úrnál szállni, beinvitálja (mozdulat) magát, ha szívesen elfogadják.

TANÍTÓ: De mikor gyön, mikor?

POSTÁS: Holnap! Ma, tegnap! Hát nincs!... Alighanem otthon maradt. (Összepakol.) Beadom holnap. Tessen már egy jó szót szólni annak a kutyának.

KÁNTOR: Máskor vagy hozzon kend levelet, vagy ne hozzon.

KÁNTORKISASSZONY (kiszól): Tisza! Tisza!

(Postás hajlongva, köszönve kisántít. Kántorkisasszony és Tanító az ablak mellé ülnek.
Egyik köt, másik olvas.)

TANÍTÓ: Úgy illett volna, hogy valaki kimenjen elibe a vasúthoz.

KÁNTORKISASSZONY: Hogy megjönne most? Mán jönnek is az állomástól. Nézze, az uraság, a fiatal. Öt fekete sárkány. Nézze, hogy hajt.

TANÍTÓ: Az a hirtelenszőke színésznő mellette, azt ismerem Pestről. Kisasszony, színésznő!

KÁNTORKISASSZONY: Az a’!

TANÍTÓ: A tanítókisasszony nem jön?

KÁNTORKISASSZONY: Nem, ott zötyköl előre a fiáker. Csak egy cilinderes vigéc ül rajta... Tóth Flóra, Tóth Flóra! Vajon milyen lesz?

TANÍTÓ: Képzelem, hogy néz ki, aki ide jön! Olyan lehet, mint én.

KÁNTORKISASSZONY: Magának, félek, tetszeni fog.

TANÍTÓ: Nekem? Egy hektikás tanítónő? Száraz, csontos, nagyorrú.

KÁNTORKISASSZONY: Miért gondolja, hogy ilyen?

TANÍTÓ: Miért jönne ide, ha huszonkét éves, kitűnő képesítése van. Testi hibájának kell lenni... Nem lát egy lányt férfikalapban?

KÁNTORKISASSZONY (becsukja az ablakot): Már a posta is bekocogott. Nem jött. Jobb is, hogy nem törte magát éjjel.

TANÍTÓ: Okosabbnak tartotta setét estve megérkezni!

(Kopogtatás hallatszik.)