HARMADIK JELENET

VOLTAK, TÓTH FLÓRA, végül a KIS PARASZTLÁNY

KÁNTORKISASSZONY (kopogtatásra): Szabad!

FLÓRA (belép, kezében egy nagy kartonskatulya. Ruha: fehér blúz, sötétkék alja. Barna színű radoumantli, girardi kalap. Megáll az ajtóban): Az új tanítónő vagyok. Jó helyen járok a kántor úréknál?

KÁNTORKISASSZONY: Jó helyen, hozta Isten!... A főúr - az apám!

(Főúr, Kántor kissé emelkednek a helyükön, abba is akarják hagyni a játékot. Küzdenek magukkal, de mivel látják, hogy a jövevény el van foglalva, játszanak tovább. Tanító nem mutattatik be, helyesebben, egyelőre elsikkasztatik. Ennek megfelelően várakozó póz.)

FLÓRA (leteszi a pakkot, a mantlit. A Főúrék felé bókol): Tessenek csak kijátszani a partit. Olvastam, hogy a kártyás embert nem szabad zavarni. (Hátuk mögé áll.) Remélem, hogy szerencsét hoztam valamelyiküknek. Mindkettőjüknek... Mindenkinek. (A kántorkisasszonyhoz fordul.) Köszönöm a levelüket, hogy elfogadnak. Az enyémet, az utolsót nem tetszett?

KÁNTORKISASSZONY: Nem, kisasszony, csak a postás mondta.

TANÍTÓ: Most mondta, különben kimentünk volna a vasúthoz. (Előretolakodnék, de Kántorkisasszony hátratolja.)

KÁNTORKISASSZONY: Én Kató vagyok.

FLÓRA: Kár. Olyan jó Mariska-arca van. Én meg Flóra! Szervusz!

KÁNTORKISASSZONY: Szerbusz! (Kezelnek, csókolódznak.)

FLÓRA: Jaj, de kedves szoba. (Szimatol.) Milyen jó szag van itt. (Szimatolva.) Mindig ilyenről álmodtam a preparandiában, hogy egyszer falun egy ilyen szobám lesz. Ez a jó nagymama! (Megöleli a búbost.) Be jó lesz, ha be lesz fűtve! (A cica a búbos padkájára kap.) Jaj, de kövér! Hogy hívják?

KÁNTORKISASSZONY: Rézi!

FLÓRA: Jó reggelt, Rézi, alszol... Pesten a macskák soványak és álmatlanok.

KÁNTORKISASSZONY: Pesti vagy?

FLÓRA: Ó, nem! Pesten alig van valaki, aki pesti. Túl a Dunai.

FŐÚR: Tóth, Tóth... györki, vagy csidrédi Tóth...

FLÓRA (nevetve): Azt hiszem, krumplis Tóth. Az apám csak felvidéki.

KÁNTORKISASSZONY: Tedd le a kalapod, lelkem, nem vagy éhes, lelkem?

FLÓRA: Még nem. (Nagyon komolyan.) Ha az ember utazik, mindig eszik.

KÁNTORKISASSZONY: De valamit mégis... Mit ettél?

FLÓRA: Automatát. Minden állomáson kitakarítottam az automatát... nem maradt semmi. Cukros mandulát, csokoládét. Kölnivizet, gyufát, savanyú bombont vettem. Három forintom maradt mégis. Ebben a ruhában nincs zsebem... Kató, tegyed ezt nekem el. Van víz a lavórban? (A zsebkendőjébe becsomagolt pénzt átadja.)

KÁNTORKISASSZONY (átveszi. Az almáriumba elzárja): Enni kell, itt enni kell! Egy kis bélest sütöttem, egy kis íróstésztát. Mindjárt. Szép batiszt ez! (Megtapogatja Flóra blúzát.) Hány korona méterje?

FLÓRA: Kettő.

KÁNTORKISASSZONY: Pest csak Pest! Hogy lehet Pestről elkívánkozni? A mi boltunkban csak drága selyem van. Nagyon finom, vagy nagyon ordináré.

FLÓRA: Ti boltosok is vagytok?

KÁNTORKISASSZONY: Hogyne. Szövetkezet. Az apám boltos. Nagyon megtanulta.

KÁNTOR: Én nem beszélek, hanem dolgozok.

FLÓRA: Más temet?

KÁNTORKISASSZONY: Nincs kit temetni. Az öregebbek majdnem mind kimentek Amerikába.

FLÓRA: A bolt is itt van a házban?

KÁNTORKISASSZONY: Itt.

FLÓRA (hallgatódzik, rámutatva a földig függönyös ajtóra): Ez az? Halld csak, ki az?

KÁNTORKISASSZONY: A főtisztelendő káplán úr.

KÁPLÁN (beszéde hallatszik): Mit cifrálkodtok? Mire az atlasz, csinált csipke, selyem... Samu, ne adjon nekik!

FLÓRA (csendesen): Ki az a Samu?

KÁNTORKISASSZONY: Az inas. A sekrestyés. Nagy tolvaj!

KÁPLÁN (m. f.): Az uratok Amerikában ólombányákban, a kedvesetek katona, és ti itt hivalkodtok! Kinek?

EGY NŐI HANG: Magának, szentem, főtisztelendő úr! (Asszonykacagás.)

FLÓRA: Ó, be érdekes egy hely! De szeretem, hogy ide jutottam! Az első tapasztalat. Szeretek tapasztalni.

TANÍTÓ (megint előkerül. Mohón bevág a beszédbe): Én is. Egy úton járunk. Van szerencsém. Tuza... (Kezet nyújt.)

FLÓRA (kezet ad, de nem törődik tovább a tanítóval): És én hol alszom?

KÁNTORKISASSZONY (az ágyra mutat): Itt.

FLÓRA: Nem a díványon?

KÁNTORKISASSZONY: Nem, én fogok a díványon. Ezen más senki sem tud.

FLÓRA: Én még soha ágyban nem aludtam. Mindég díványon.

KÁNTORKISASSZONY. Én se. Ágyban nem is tudnék.

FLÓRA: Mi vagyunk a két, díványon háló lány. Segíts csak! Összebarátkoztunk.

(Flóra, Kántorkisasszony csókolódznak.)

FŐÚR: Ejnye, de sűrűn... Fiatalok, csak csókolóznak. (Leteszi a kártyát.) Ez volt az utolsó parti... Magával nem játszom többet, csak még háromszor. Belátom, a kártya izgat!

FLÓRA (súgva): Nagyban játszanak?

KÁNTORKISASSZONY: Némely nap egy koronát is nyer az apám!

FŐÚR: Nem azért nem játszom, mert maga csal, smucig és reszket. Azt én szeretem. Becsületes emberrel egyáltalán nem is szeretek kártyát játszani. Hanem, mert már a kártyát is kezdem nem látni... Ezeket a kedves, ismerős figurákat... Vége a huszonöt éves partinak. Aztán elszakítjuk a paklit...

FLÓRA (lassan): Huszonöt éve játszanak ezzel az eggyel?

KÁNTORKISASSZONY: Nem, minden esztendőben is új van...

FŐÚR: Még három... azalatt nyerje agyonra magát. (Fölkel, közeledik Flórához. Az is.)

(Flóra kezet akar csókolni.)

FŐÚR: Na. Nem szabad. Nem vagyok én püspök. Nem is akartam az lenni. Nem is lehettem volna.

KÁNTOR: A falu nem eresztette.

FŐÚR: Aki idekerül, az ki nem szabadul innen többét, beleragad a sárba. Mondd csak, leányom, hogy jutott eszedbe, hogy ide jöjj, ide a világ végire?

FLÓRA: Mindenfelé pályáztam, nem kellettem sehol. Nem volt pártfogóm. Azaz hogy, lett volna.

FŐÚR: Azt elhiszem.

FLÓRA: Itt megválasztottak protekció nélkül.

FŐÚR: Az a’, most már emlékszem. A kegyúr, maga az öreg Nagy, aki a bizonyítványokat átnézte, azt mondta, ezé a legjobb, ez legyen. Ezt nem tolja senki, ez kell. Majd menj el hozzá. Gazdag ember, de becsületes ember. Köszönd meg neki.

FLÓRA: Elmegyek. Kérem szépen, főúr, nem kapok valami külön útbaigazítást a tanterv irányára nézve?

FŐÚR: Hogy tanterv, hogy iránya? Új szavak! Nem szeretem őket. A főtisztelendő káplán úr - majd idejön, azzal beszéld meg. Az az úr itt adminisztrátor, engem is tirannizál, nem engedi, hogy húst egyek estére, makk-kávén élünk...

KÁNTORKISASSZONY: Szegény főúr!

FŐÚR: Én már csak öreg zsellér vagyok a plébánián. Öregasszonyoknak misézek. Pedig én csak a fiatalokat szeretem. Az ilyen szép fiatal lányt, mint te. Ha nézem, akkor rosszul esik, hogy el kell menni.

FLÓRA: Hová, főúr?

FŐÚR: A gyep alá, a kakukkfű alá.

FLÓRA: Az még soká lesz.

FŐÚR: Nem a’! Tavaszon vagy őszön. Mi ilyenkor szoktunk meghalni. Az apám is, az apámtól való nagyapám is. Előbb a szemünk fárad el, aztán a lábunk. A fülünk állja a legtovább. Ennek az egyiknek már lőhetnek. Mikor früstökre nem bírjuk többé megenni a hideg töltött káposztát, akkor beharangoztak.

KÁNTORKISASSZONY: De a főúr meg tudja enni!

FŐÚR (nagyon keserűen): Nem! Ilyenkor oszt letesszük a pipát. Az orvos ráfogja, hogy a nyomorult bagóban van a felséges halál. Mors imperator! Visszatesszük a pipát a pipatóriumba, szíja más!

KÁNTORKISASSZONY: Mindig ilyen szomorú dolgokról tetszik beszélni!...

FLÓRA: A halál nem szomorú, csak komor. Hozzátartozik az élethez: én nem félek tőle!

FŐÚR: Ez az én lányom! Majd ha itt maradsz, és itt boldog leszel, fáin kis temetőnk van, oda hozzám kijárj!

FLÓRA: Addig...

FŐÚR: Addig - holtig csak elélünk. Még misézünk egyszer kétszer, csapunk egy-két-tíz lakomát. Szeretsz táncolni?

FLÓRA: Nagyon!

FŐÚR: Ez a’! A táncos, a fiatal! Szereted a gyümölcsöt?

FLÓRA: Megélnék rajta.

FŐÚR (a reverendájából darabonként veszi ki a gyümölcsöt): Aranyranett. Ezt edd meg.

(Flóra beleharap.)

FŐÚR: Ez a honi somfai, még nem érett, tedd a sifonodba. Ez vérbélű cigányalma, látszatra szerény, de íze olyan, mint a manna. Ezt még megeheted.

FLÓRA (beleharap): De jó!

FŐÚR: Ejnye, de finom egerek jártak felétek, jó kis fogakat vittek a szájadba. Vaksi vagyok, de azt látom, hogy a fogad szikrázik. Na, egy kis körtvét is akkor alája. Nem olyan szegény ez a reverenda, mi? Mind én ültettem a fáját, a gyümölcsét az őszön más szedi már.

FLÓRA: Milyen igazságtalanság, hogy a fa elél száz meg száz évig, az ember pedig...

FŐÚR: Millió meg millió évig. Egy cseppet itt, nagyon sokat odaát.

FLÓRA: Vajon milyen lehet odaát?

FŐÚR: Én nemsokára megtudom.

FLÓRA: Kíváncsi tetszik lenni rá?

FŐÚR (fejét megvakarja): Nagyon kicsinyt. Isten ő szent felsége, kinek útját és céljait kutatni tilos, megtehette volna kedvelt teremtménye, az ember kedvéért, hogy megfelezte volna az időt. Felét hogy itt éljük az életnek, felét odaát. Itt egész jól el lehet élni.

FLÓRA: Élni, dolgozni.

FŐÚR: Szeretni. (Egy pillanatnyi csend.) Most pedig szépen hazamegyünk. Kiabáljatok csak át a Balázs Judinak az iskolába... Kis szolgálóm, hogy vezessen haza...

KÁNTORKISASSZONY (kikiált az ablakon): Judi, Judi, a főúr!

FŐÚR: Éppenhogy a kezemet fogja. A kis ügyes kezével elkalauzol, egy csepp sárba se enged belépni. Kikapok mán a káplán úrtól. Nem rossz a lábam, csak makrancos.

(Kis parasztlány megjött, kezén fogja a főurat.)

FŐÚR: Aztán vigyázz, kislányom, tanítókisasszony, ezzel az emberrel ne kártyázz. Ne egyél mindig, valahányszor ez a házikisasszony kínál. Kenekedj valami csúfítóval, hogy a szép Hray Ida, itt az egyetlen úri kisasszony, meg ne haragudjék rád. Csinosan ne járj, nehogy az urak itt beléd bolonduljanak. Udvaroltass magadnak, de minddel. Csak egy férfi van itt, avval szóba ne állj!

FLÓRA: Hát a nevét tessék akkor megmondani.

FŐÚR: Majd elgyön ő. Majd meglátod.

KÁNTORKISASSZONY (nagy tisztelettel súgva): Nagy Pista.

FŐÚR: Az, az.

(A kis parasztlánnyal mennek az ajtó felé. Mind kísérik. Kántor kimegy utána.
Az ajtóban a főúr és Flóra meleg kézszorítással búcsúznak.
A Főúr sokáig rázza a kezét. El.)

FLÓRA: Ki ez a Nagy?

KÁNTORKISASSZONY: Hogy ki?

TANÍTÓ (belevág a beszédbe): Egy gazember, egy lump, lóverseny-alak. Ismerem én Pestről. Iszákos.

(Flóra nem néz a tanítóra, aki közeledik. Tanító közeledik, de nem mer,
részint nem tud bemutatkozni.)

FLÓRA: No, mégse lesz olyan utolsó, ha itt úgy szeretik.

KÁNTORKISASSZONY: Az asszonyok meghalnak érte, a férfiak félnek tőle.

TANÍTÓ: Egy parasztmilliomos fia.

KÁNTORKISASSZONY: A káplán úr!