NEGYEDIK JELENET

VOLTAK, KÁPLÁN, SZOLGABÍRÓ

(Káplán belép.)

FLÓRA (Káplán elé megy): Az új tanítónő...

KÁPLÁN (ridegen): Pesten tetszett végezni?

FLÓRA (csodálkozva): Igen!

KÁPLÁN: Valláserkölcsi alapon áll ön?

FLÓRA: Nem én. A földön.

KÁPLÁN: No jó, miféle földön? (Nem néz Flórára.)

FLÓRA: Ezen a szép, fekete, magyar földön.

KÁPLÁN: Értem, kisasszony. A hazát szeretni kell, de az első a születés. Ugyebár, előbb születtünk? Első, legelső az egyház.

FLÓRA: Én jó katolikus vagyok. Bolond volnék, ha nem lennék az. Amikor valakinek ilyen szép, a legszebb hite van.

KÁPLÁN: Szép! Ez pesti beszéd, önök ott a gyülevész városban rothadt tanokkal szedik tele magokat. Ez az úr is (a Tanítóra mutat) galád dolgokat gondol, látom az arcán. Az iskola szellemét én irányítom.

FLÓRA: Szabad tudnom a szellem mibenlétét?

KÁPLÁN: Vallás és erkölcs. Hogy a nép tisztelje papját, tanítóját, urát. Úrtisztelő legyen. Mi itt falun konzervatívok vagyunk. Nem adunk semmit arra, amit a pesti újságok irkálnak... A népnek tisztelnie kell mindenkit.

FLÓRA Kivévén magát.

KÁPLÁN: Kötekedni méltóztatik velem.

FLÓRA: Én a főtisztelendő úrral! Isten ments. Csak az jutott eszembe, hogy aki papot én ismertem, mind kövér és kedves volt. A jó szemükkel a szemembe néztek, nevettek. De ismertem egy lelkiatyát, aki szigorú volt, mint a tisztelendő úr. Az hamarosan képviselő lett, és most már kanonok is.

KÁPLÁN: Mit akar ezzel mondani?

FLÓRA: Semmi rosszat. Csak nekem olyan kevés gondolatom van mind ki kell mondanom!

KÁPLÁN (hirtelen Flórára tekint. Élvezettel nézi végig): Tanító úr, szabad kérném.

(Tanító odanyomul hozzá.)

KÁPLÁN: Bocsánatot, a kisasszonnyal akarok egy szót négyszemközt beszélni.

(Tanító elsompolyog.)

KÁPLÁN: Leányom, itt idegenben van. A falu más, a falu megváltozott. Sűrűvérű, túltáplált, élvezetvágyó férfiak közéjutott. Óhajtandó, hogy egy higgadt, önzetlen és erkölcsi alapon álló férfiúra bízza magát!

FLÓRA: És mit gondol, kire?

KÁPLÁN: Reám!

FLÓRA: Azért lettem tanítónő, hogy magam legyek cselekedeteim ura.

KÁPLÁN: A kísértések...!

FLÓRA: Féljenek tőlem. Erős vagyok. Mikor prédikál a főtisztelendő úr? Szeretem az egyházi szónoklatot... a szószékről.

SZOLGABÍRÓ (belép): Jó napot!

KÁNTORKISASSZONY: Az új tanítóné...

SZOLGABÍRÓ: Solom! (Értelmetlenül mondja.) Van szerencsém! Hallom, gyalog jött be! Kiküldtem volna a sandlauferemet! Szeret kocsikázni?

FLÓRA: Szeretnék, de még nemigen próbáltam. Milyen itt a gyerekek közt a közegészség?

SZOLGABÍRÓ: Akad, akad. Egy kis kroup, diftéria, sarlach... Az iskolát kénytelen vagyok olykor bezáratni. Egyszer egy fél évig nem volt iskola... Baj? Tőlem függ. Parancsol mindjárt kis szünetet?

FLÓRA: Ó, én szenvedélyesen szeretek tanítani, alig várom!

SZOLGABÍRÓ: Csak csínján! Itt vigyázni kell a néppel. Nem kell megrohanni a kultúrával... Lassú átmenetek. A gyors átmenetek okai a koraérettségnek, a szocializmusnak. Előbb csak földerítő szolgálat. Ez az én politikám!

KÁPLÁN: Ez az ő politikája.

SZOLGABÍRÓ: Egyáltalán, talán nem vagyok szerénytelen, ha azt mondom, én irányítom itt az uralkodó eszméket. A tizenkilencedik század uralkodó eszméit.

(Káplán szemrehányóan nézett rá.)

SZOLGABÍRÓ: És a káplán úr!... Itt, hol a nemzetiségek, különösen az erős, vérmes és gazdag szerbek vesznek körül bennünket; nekem kell ügyelnem arra, hogy a fajmagyar szupremáciáját, hogy úgy mondjam... megrögzítsem!

KÁNTOR (aki egy sarokban pipázik, mindig a pipájára fújván a füstöt. Egy pohár bort iszik, koccint egy másik pohárral): Éljen!

SZOLGABÍRÓ: Köszönöm. Akar ön nekem ebben a megrögzítésben segíteni? A tanítóné az iskolában és az iskolán kívül nagyon sokat segíthet... szeretném, ha rám bízná magát. Szeretném bevezetni a magyar politikába. Amely bizonyos mértékig imperialista. Mindent akarunk, mindent. Egy a véleményünk?

FLÓRA: Azt hiszem, nem! Én - bár a szót nem szeretem, nem szép, kemény, idegen - szocialista vagyok. Csakhogy érzelmi alapon. Ahogy csináltam magamnak imádságot, úgy csináltam politikai hitvallást is, külön. A becsületes gazdag embereket nem kell bántani; a jó királyok maradjanak. A költőknek, ha jók, szépek és fiatalok, palotákat kell építeni. A haza fogalma pedig gyönyörű, ne merje bántani senki!

KÁNTOR (m. f.): Éljen!

SZOLGABÍRÓ (tapsol): Éljen, éljen! Az én felfogásom! Egyek vagyunk! Együtt fogunk haladni. (Közelebb húzódik.) De vannak itt speciális társadalmi dolgok. (Súgva.) Van itt egy férfi... ezekben rám kell bíznia magát.

KÁPLÁN: Sugdolózni méltóztatnak?

SZOLGABÍRÓ: Páterem, a tanfelügyelőről. Megengeded? (Flórához.) Nos, kezet!

FLÓRA (nem veszi észre, nem ad kezet, feláll, zavart, bosszús. A Tanító újra feláll, hogy Flórának bemutatkozzék): Parancsol, kartárs?