NYOLCADIK JELENET

TANÍTÓ, FLÓRA

(Flóra leül egy székre, és fejét annak szélére hajtja; hangosan zokog.)

TANÍTÓ (közeledik hozzá, félénken megérinti): Kartárs, kicsi kartársam!

FLÓRA (fölpattan): A gazember! A gazember!

TANÍTÓ: Ezek a...

FLÓRA: Ezek csak ostobák és gyávák! Az, az! A gazember az! Neki volt igaza, őt nem lehet innen kitessékelni, csak engem! Az anyám, anyuskám pedig hazudott, azt mondta: „Légy becsületes, lehetsz, lehet”. Nem lehet, nem érdemes!

TANÍTÓ: Láza van, kartárs, jöjjön haza. Kató főz teát... (Mókákkal akarja mulattatni, a próbán elválik, hogy mivel.)

FLÓRA (változott hangon): Hiszi maga, hogy az ifjú Nagy nem tud erről, erről, ami itt történt, semmit?

TANÍTÓ: Nem tud.

FLÓRA: Maga is férfi, maga is ostoba. Lehet-e, hogy ne tudja. És ha nem tudja eddig, már tudnia kell... már itt kellene lennie, de nincs itt, nincs! Leszaggatták a ruháimat, az ingemet is... (Változott hangon.) Mit fognak szólni búzavirágszemű kis parasztlányaim, ha holnap már nem látnak, az iskolában. Holnapután más oktatja őket. Megsemmisíti az egész munkámat. Lerombolja azt, amit én világos kis fejükben felépítettem.... Mondja, becsületszavára mondja, tud-e vagy nem tud erről - az?

TANÍTÓ: Az - nem tud.

FLÓRA: Vigasztalni akar. (Fennen.) De nekem nincs szükségem semmi vigasztalásra. Én ki fogom keresni az igazamat. Én az állam szolgája vagyok, az nevelt, az küldött... el. (Változott hangon.) Sehová se megyek. Mindenütt azt fogják mondani: bízzam rájuk magamat. Csak rám... Mért nem vagyok rút, mért nem vagyok puklis, öreg. A fiatalság csak annak szép, aki el akarja rabolni. Nekem rút. Kartárs, én elvesztettem a szívemet. Én gyáva vagyok, én nem vagyok feminista, én - asszony vagyok! (Figyel.) Fogat... robogás.

TANÍTÓ (kinéz az ablakon): Senki, mindenki ebédel. Egy lélek sincs az utcán. Messziről se látszik.

FLÓRA: Maga jó ember, nézzen ki az ablakon. A nagy utcán arra, vagy a patika előtt....

TANÍTÓ (kinézett): Senki, senki.

FLÓRA: Hányadik zóna nekem hazáig? Van magának útiköltsége? Nekem nincs.

TANÍTÓ: Nekem nincs - van - lesz!

FLÓRA: És maga hova megy?

TANÍTÓ: Elkísérem.

FLÓRA: De hová, hová? Haza nem, anyámhoz, szégyenszemre.

TANÍTÓ: Tudok egy állást, két állást, a kettő össze van kötve, az a jó; az a baj.

FLÓRA: Hogyhogy összekötve?

TANÍTÓ: Tanító, tanítóné egy házban. Két lélek, egy kommenció.

FLÓRA: Hitvestársak?

TANÍTÓ: Valaha, talán, most, mint barátok.

FLÓRA: Mi ketten odamennénk? Hol van?

TANÍTÓ: Erdélyben. Ott is ez a falu a legutolsó. Én onnan eredek.

FLÓRA: Kert van?

TANÍTÓ: Erdélyi fejedelmek virágos, vadas kertje volt valaha.

FLÓRA: Úr lakik abban a faluban?

TANÍTÓ: Nem lakik.

FLÓRA: Hússal ott nemigen élnek az emberek?

TANÍTÓ: Puliszkával, gáncával. Növénnyel.

FLÓRA: Nekünk ott kettőnknek jó lesz.

TANÍTÓ: Nekem ott magával a mennyország lesz. (Meg akarja csókolni a kezét.)

FLÓRA (nem engedi): Szegény ördögök vagyunk, megyünk, hogy hivatást teljesítsünk együtt. Az egyik nem alázza meg magát a másik előtt. Dolgozunk, szenvedünk, várunk - élünk. Pakoljunk. (A sifonból szedi ki a holmikat a kartonskatulyába.) Egy pár cipőt szereztem, ez már bele se fér. Egy pár cipő egy negyedév alatt, ez is valami; pakolja a maga holmija közé. (Átnyújtja a cipőt. A tanító gyengéden fogja, szenvedelemmel, majd gyengédséggel nézi.) Na, menjen... (Figyel.) Fogatdobogás... az ötlovas cúg... Az ötlovas egyember, ezt se látom többet... erre vágtat. (Az ablakhoz szalad, majd elfordul, nem néz ki rajta.)

TANÍTÓ: A falun át a kastélyba megy, alkalmasint a szeretőjéért megy.

FLÓRA: Ó, hogy gyűlölöm, ameddig élek, ez a gyűlölet, ez az emlék, ennek az embernek a sötét arca el nem múlik a szívemből soha... Pakolni, pakolni... (Szintén pakol.) Mégis ide jön?

TANÍTÓ: Csakugyan.

FLÓRA: Hagyjon vele egyedül... Nem, nem, maradjon itt.

TANÍTÓ: Én ittmaradok.

FLÓRA: Le akarok, le fogok vele számolni. Én, egyedül én, hagyjon vele egyedül.

(Tanító elmegy.)

(A lovak galoppja mind közelebb hallatszik; az ötösfogat gyors trappja hallatszik. A tanítóné figyel, idegesen néz az ablak felé. Az ötös - csupa fekete ló - hirtelen megáll az ablak előtt. Flóra kétségbeesve néz a kezében levő, elformátlanodott tollkalapra. Leveszi a kendőjét, fölveszi a kalapot, újra fölpróbálja a kendőt, lerántja magáról, a kalapot a földhöz csapja, a padok alá rúgja, a kendőt a kezében lógatja. A kartonskatulya a lába előtt. Mereven áll. Válla megrezzen, amint ifjú Nagy belép. Az ajtó utána erősen becsapódik. Meghajol.)