ÖTÖDIK JELENET

VOLTAK, SZOLGABÍRÓ nélkül

ÖREG NAGY: Ezt ugyan kifizette! Szigorú volt, de igazságos. Mindezzel azonban nem érünk semmit. Nekem a kisasszony valami nagyon megtetszett. Jutott valami az eszembe. (Feláll.) Az Isten adott áldást az idén, olyan búzatermésem volt, mint még sohasem. A marhával sem jártam rosszul. Van pénz. Szereti a kisasszony a pénzt?

FLÓRA: Nagyon, nagyon. Ha nekem pénzem volna... Mi mindent lehet csinálni a pénzzel.

ÖREG NAGY: Mit csinálna vele?

FLÓRA: Azt hiszem, nem tudnék többé elaludni... Örömömben, a tudatban...

ÖREG NAGY (kiveszi tárcáját): Ha annyi, amennyi ebben van. Nézze! (A lány kíváncsi pillantást vet a tárca felé.) Fogja meg!

FLÓRA (megtapintja): Milyen pohos!

ÖREG NAGY: Mi? No ne féljen tőle, még.

(Flóra megszorítja.)

ÖREG NAGY (ünnepélyes mókával kinyitja a tárcát): Ez a két fakk, csak ez van tele. Előpénz. Csak előpénz! Ez ökörpénz - bécsi. Ez magyar pénz - búzáé. Az egyik harmincötezer, a másik negyven. Egy forint se hiányzik belőle. Nem korona! (Megvetéssel.) Én nem számolok koronában. Meg akarja a kisasszony olvasni? Nem? Hisz nekem. Egyszerű ember vagyok, de pénzt olvasni úgy mint én, nem tud senki. Ami pénzt én megolvastam, az szentírás. Tessen belenyúlni, megmelegíteni azt a kis, hideg ujjait! A nagy bankó meleg, próbálja csak; tessen már!

FLÓRA: Csakugyan, szinte süt. (Kikapja a kezét.)

ÖREG NAGY: Tessen megfogni vagy az egyik csomót vagy a másikat. Azt, azt, az több. Ejnye, szeme van a kezének. Asszonyt nem láttam még pénzt így megfogni. Mama, ezt a lányt, nézzed ezt a kisasszonyt. Ez oszt a nő, az én emberem!

(Szolgabíró megjelenik az ajtóban. Száját eltátja, hangtalanul mondja „Á”.
Megáll, nézi a jelenetet; nem veszik észre. Az öregasszonyok oda-odanéznek.)

FLÓRA: Pénz! Sok pénz! Sok nyomorúság, sok öröm: étel az éhezőnek, otthon, barátság, szerelem! (Szinte magának mondja; szavainak halk pátosza van. A jelenlévők föl vannak izgatva, úgyszólván forsigálva.)

ÖREG NAGY: Az, az, minden, én mondom, a pénz minden. Vegye, (erősebben) vegyed ki!

(Flóra kiemeli a pénzt, körülnéz, mosolyog. Bal kezével a pénzt tartja, jobbjával a zsebébe nyúl, onnan kivesz egy zsebkendőt; amelynek a vége csombókra van kötve. Szájával kioldja, és a csombókból kivesz egy krajcárt, és azt tréfás titkolózással a pénztárcába csúsztatja. A bankót visszaejti, és két kezét hirtelen hátratévén az öreg képébe mosolyog.)

ÖREG NAGY: Egy krajcárt tett a tárcámba. Mária úgyse! Egy krajcárt! Ejnye, de huncut egy kislány. Egy krajcárt.

NAGYASSZONY: István, ez célzás, add neki vissza!

ÖREG NAGY: Nem én, kedves kis pénz, nekem még sohase adott senki is egy krajcárt. Mé’ adta?

FLÓRA: Hogy fiaztassa. Nekem hat darab van, az egyiket a bácsinak adom. Nekem ez annyi, mint magának az a négymillió krajcár, amit kínált. Csakhogy én nem követek érte árulást, mint az úr. Én nem akarom megvenni érte a lelkiismeretét, mint az úr az enyémet. Én ingyen adok!

(Öreg Nagy elkomorodik, visszateszi a pénztárcáját. A jelenlévők csodálkozása,
néma hangja és nyugtalansága. Akarnak, de nem tudnak beszélni.  A Szolgabíró
jelzi a kezével, hogy a tanítóné fejében nincs minden rendben.)

ÖREG NAGY: A kisasszony becsületes lány, de nem okos lány. Mi, szülék, megpróbáljuk, beszélünk a fiúval...

NAGYASSZONY: Nem. Előbb beszélek ennek a fejével én! - Gyere csak ide, kisasszony! Nem akarod, hogy tegezzelek, nincs is rendjén, ilyen pesti nagysádot. Ide nagysád, oda nagysád, megvan a baj! Majd elvégezzük a dolgot mi ketten, mi nők! Menj innen, mit avatkozol asszonyi dolgokba. Gyere ide! Így, hadd látom a fejedet. Szép hajad, szemed van. Ma már a szegény lányok is mind szépek. Menj ki, István, azzal a büdös szivarral. Kint füstölj!

(Öreg Nagy el.)

NAGYASSZONY: Szép szerencse, ha az én fiam valakibe beleszeret. Mi? Egyszer egy igazi hercegnővel is táncolt - őt választották ki, hogy vele táncoljon - a király előtt. A hercegnő beleszeretett, de a fiam azt se vette el. Hát mindjárt muszáj házasodni, ha az ember egymásba beleszeretett? Mi, asszonyok jobban értjük ezt, ugye, pesti kisasszony? Mondsza csak, magunk között marad, itattál vele valamit? Azt mondják, ti tudtok szereket!

FLÓRA: Néni, néni!

NAGYASSZONY: Csitt, egy szó se essen róla. Majd végzünk mi ketten, nincs szükségünk senkire. Az a fiú beteg lenne bele. Kíván téged borzasztóan. Olyan szép, olyan derék fiú. Ha a hercegnő szerette, pedig asszony, volt... Megkérlek, legyél a kedvese!

FLÓRA: Nagyasszony! (Kiereszti karjából az asszonyt.)

NAGYASSZONY (visszaesik, fuldokol): Jaj, az asztmám! Kiszekírozta belőlem az asztmám. Megfúlok, asszonyok! István!

(Az előbbi társaság bejön, az öregasszonyok a Nagyasszony mögé, kenik, itatják.)

NAGYASSZONY (iszik, ivás után panaszos hangon): Nem akar, Istvánkám, ő nem akar.

FLÓRA: Néni! Most már elég, az egészből elég! Vigye el Nagy úr a nagyasszonyt, és maga is menjen el, el!

SZOLGABÍRÓ: És ha én is önt el, el, el...

FLÓRA: Engem?

SZOLGABÍRÓ: Önt. Személyes felelősségemre... az iskolaszéki ülés alapján el... elutaztatnám, kényszerútlevéllel.

NAGYASSZONY: Az, az! Suppon, suppon, suppon!

(Egy pillanatnyi várakozásteljes csend.)

FLÓRA: Ezt... velem! (Hirtelen erősen megváltozott hideg hang.) Az más! (Fölkel, a kebléből kiráncigálja az óráját, megnézi.) Most visszamennek a fiukhoz, aki önöket ide küldte. Azt mondják, nem végezhették el küldetésüket. Csak belekezdtek. Mit bánom, mondjanak akármit. Csak jól vigyázzanak, hazudjanak. Hazudjanak, vigyázzanak. Visszajönnek a fiukkal, ifjú Nagy István úrral, és meg fognak engem kérni. Még nem tudom, mit fogok mondani. Még nem határoztam el, nemet mondok-e vagy igent. Elmegyek-e az önök fiához. Lehet, hogy igen, lehet, hogy nem. A pillanat lesz döntő, a kedvem, hogy abban a pillanatban lesz-e kedvem? De önök eljönnek! Komolyan, meggyalázás nélkül. És ha nem - a fiuk, tudom, bárhová jön - el fogom mondani a fiuknak, hogy kértek meg! És itt, tudom, kő kövön nem marad, romba dől, tűzbe borul, borba fog fúlni minden. Azt mondják, a nagyasszony mondja: megetettem, bántam vele. Nem bántam, a kis testvéremre, a legkisebbre, és Úrjézus öt sebére esküszöm, nem bántam. Nem is tudok. Nem is akarok. De bánni fogok. Föllázítom az anyja ellen. Elveszem az apjától az egyetlen fiát. Én csak egy rongyos kis nő vagyok most, tanítóné, egy senki, ideszaladt fiatal leány, parasztgyerekeknek néni, de tudom, olvastam, hogy kell nagynak, rossznak lenni. Ha úgy akarják, ha a nagyasszony úgy akarja, leszek a fia kedvese is egy darabig, de csak addig, amíg fölégetem és megsemmisítem magukat és mindenkit e földfaló, ostoba fészekben. De maguk most el fognak jönni, hogy megkérjenek, legyek a felesége: tudom, eljönnek. Most pedig elmehetnek!

(Nagyék elmennek.)

KATÓ (kis szünet után berohan): Flóra, édesem! Az egész falu útban van ide, az asszonyok mosakodnak, a férfiak borotválkoznak, mindjárt itt lesznek, és nekem nincs pogácsám!

KÁNTOR (berohan): Hamar, hamar! Jönnek már, pálinkát, pogácsát, még a főúr is idevezettette magát. (El a boltba, Kató utána.)