ELSÕ JELENET

KÁNTORKISASSZONY, TANÍTÓ, KÁNTOR és FŐÚR

(Utóbbiak kártyáznak.)

TANÍTÓ: Már kártyáznak?

KÁNTORKISASSZONY: Ma későn kezdték. Csak reggeli nyolckor. Vasárnap van. A tanító úr nem kártyázik soha?

TANÍTÓ: Én komoly ember vagyok. Ha úgy tetszik: tudós.

KÁNTORKISASSZONY: Ilyen fiatalon?

TANÍTÓ: Huszonkét éves koromban középiskolai tanári oklevél volt a zsebemben. És most itt tanító vagyok.

KÁNTORKISASSZONY: Nem jó itt, mondja? Ebben a mi kedves falunkban. Pesten, persze, az más, annyi szép nő... Azok a színésznék. Nem is emberek, angyalok!

TANÍTÓ: Nem kedvelem őket... De ez a falu, ez kedves. A portáknak nyitva van a kapuja, és ha elmegyek előtte, kiszalad, kirohan rám egy-egy, kettő, négy kutya.

KÁNTORKISASSZONY: Szólni kell hozzájuk.

TANÍTÓ: Nem értenek. Idegen vagyok.

KÁNTORKISASSZONY: Sétáljunk együtt. Engem ismernek.

TANÍTÓ: Azt nem. Többet nem. Tovább mentem tegnap is, mint ameddig szabad. A hold sütött, a nádban beszélgettek a békák. Ne vegye komolyan.

KÁNTORKISASSZONY: Pedig olyan szép volt.

TANÍTÓ: Nekem nincs jogom nőnek hízelegni. Én egy sorsüldözött filológus vagyok. Még csak egy embert sem ismerek, aki ismerne egy képviselőt. Mi elszaporodtunk, de az iskolák nem... A helyettes tanárokat is főhercegek protezsálják. Az egyetemi professzorok fiai se kapnak állást gimnáziumban, kénytelenek mindjárt egyetemi tanárok lenni... Lefokoztam magamat, idejöttem ábécét tanítani. De családot nem alapíthatok. Legalább megírom a nagy osztják szótárt.

KÁNTORKISASSZONY: És mi lesz akkor, ha megírja a nagy osztják szótárt?

TANÍTÓ: Meglesz. De mit érdeklődik maga, Kató kisasszony, a dolgaim iránt? Maga szeret engem. Miért szeret?

KÁNTORKISASSZONY: Mert művelt ember.

TANÍTÓ: Művelt? Sőt, tudós. De így néz ki egy férfi, akit egy nő szerethet? Lehet egy ilyen emberből, mint én, férj?

KÁNTORKISASSZONY: Lehet. De miért tetszik olyan... olyan karcsúnak lenni?

TANÍTÓ: A tej miatt, a sok tej. Öt évig ebédeltem Pesten tejeldében.

KÁNTORKISASSZONY: Húst, húst kell enni! Tessék, ezt a combot, a máját; egy kis paprikás szalonna. Mindjárt hozzák a tejsűrűs kávét.

TANÍTÓ: Maga engem meg akar hizlalni, mint a vadak... Ne tagadja, aztán el akarja vétetni magát velem... Maga nagyon kedves lány, de miből élnénk... hol laknánk?

KÁNTORKISASSZONY: Itt, akár ebben a szobában.

TANÍTÓ: Együtt azzal a majorsággal? Az új tanítónővel?

KÁNTORKISASSZONY: Bizony. Az itt lesz kvártélyba.

TANÍTÓ: Hagyjon engem békén... Hagyjunk egymásnak békit. Ha tegnap este a haját megcsókoltam volna, bocsánatot kérek. Maga nem eszik? Miből él maga?

KÁNTORKISASSZONY: Kóstolásból.

TANÍTÓ: Maga stoppolja meg a harisnyáimat? Maga csinált új nyakat az ingeimnek?

KÁNTORKISASSZONY: Én.

TANÍTÓ: Mi jogon nyúl a ládámba? Mi maga nekem?

KÁNTORKISASSZONY: A mamája. Tuza úr, ha csak egy kicsit szeret, ezt az egy szárnyat!

TANÍTÓ: Nyomorult egy falu. Közkönyvtár, az nincs, de enni, azt tudnak. Éhezni inkább, de fent, fent! Ott délben tej... Itt hajnalban hús! (Mérgesen megeszi. Kutyaugatás hallatszik.)

KÁNTORKISASSZONY: Valaki gyön.

TANÍTÓ: Könyvügynök megint.

KÁNTORKISASSZONY: Nem a’. A levélhordó. Erre szokott úgy ugatni.

TANÍTÓ: Egyszer megverte. Nem tudja neki elfelejteni.

KÁNTORKISASSZONY: Vajon kinek hoz levelet?

TANÍTÓ: Nekem nem.

KÁNTORKISASSZONY: Nekem se.

TANÍTÓ: Talán mi vagyunk ketten az egész világon, akik senkitől sem kapunk levelet. De szóljon ki neki, lehúzza.

KÁNTORKISASSZONY (kiszól az ablakon): Tisza! Tisza!