(1908)
A téli éjszakának vége volt... és messze, a fekete
háztömegeken túl: ott, ahol a mezõ homályos vonalban végzõdik - egy szürke csík
jelent meg az ég alján. Fönn még a csillagok pislogtak. És lenn a házak között,
a mély, árnyéktalan sötétségben, ahol az alvó emberek lélegzése hallatszott,
még semmit se tudtak arról a szürke csíkról.
Maris megfordult az ágyában, kinyitotta a szemeit, és
kinézett az ablakon. Azután gondolkodás nélkül hamar kiugrott az ágyából, és
végigment a konyha hideg tégláin. Még a lábait se fázította. Meggyújtott egy
kénes gyufát, s a haját a képébõl elsimítva várta, míg fölgyullad a láng. Mikor
ez megtörtént, meggyújtotta a konyhalámpást, és munkához fogott. Öltözködnie
nemigen kellett, mert ruhástul aludt, csak éppen a réklijét vetette le.
Végigfésülte a haját, nagy gyorsan összefonta, és feltûzte két hajtûvel.
(Kicsiny, szõke haja volt, mint a kóc, nem kellett sokáig bajlódni.) Megvizezte
és megdörzsölte piros, tizenöt éves leányarcát, megszappanozta erõs, vörös, de
finom szõke pelyhekkel borított kezeit.
Mindezt gyorsan, lélektelenül csinálta, mint valami gép.
Végre elõkereste a papucsait, összerakta az ágyat és kiment a konyhából.
Künn gyenge dér esett, s az udvar kövei sikamlósak voltak. A
lány majd elvágódott.
- Haj-né! - sikoltott a fogai között.
Az udvar végén röfögött és turkált a koca, amelynek ma
leendett a tora.
Odament hozzá
Maris, és megsimogatta:
- No, te is
fölkeltél már, kocám, abbahagytad az alvást, ne neked, szegény kocám, levágunk máma,
elgyön az az ember a nagy késsel, sutt le a nyakadra, szegény árva.
A koca röfögve
dörgölõdzött a lányhoz, aki csakhamar a mosópincébe sietett, tüzet gyújtott a
kondér alá.
A januári kemény
hideg itt se volt enyhébb, sõt, mintha a fagy befészkelte volna magát a falakba
és a padlóba. Marisnak gyengén öltözött, erõs, gyönyörû teste mégse didergett.
Letérdelt a hideg kõre, fújta a tüzet, és rakta rá a szalmát, a fát, míg csak a
tûzhelyen cikázva nem dübörgött a láng. Azután a szakácsnét keltette föl, elõkészítette
az élesre fent késeket, és visszasietett a tûzhöz. A koca beröfögött a
mosókonyha ajtaján, Maris felelt neki:
- Bizony,
akárhogy beszélsz, leölnek téged máma. Jön a hentes a nagy késsel, beüti a
torkodba, sírhatsz, sírhatsz!...
Mialatt a tüzet rakta,
szürke lett az udvar, s az égen csak néhány csillagot lehetett látni. Az
udvarra bejött egy ember. A hentes volt. Ragyás arcú, szép bajszú, izmos
parasztember, amilyenrõl nem lehet tudni, hogy huszonöt vagy negyvenéves-e.
Bement a
konyhába.
- Jó reggelt!
- Adjon az isten!
Szótlanul
szétrakta a késeit, levetette a kabátját, fölgyûrte az inge ujjait, és kötényt
kötött. Mindezt lassan, módosan tette, és míg tette, le nem vette a
szemét a lányról. Azután megnézte a tüzet, belemártotta az ujját a melegedõ vízbe.
- Jól van, nagylány - mondotta, és ráütött Maris vállára.
Maris nem fordult hátra, csak dacosan, kényesen megrázta a
fejét, és rakta a szalmát tovább.
Egy óra múlva fönn volt a ház. Az udvaron a gyerekek, az
ifiurak és a kisasszony.
A kocát hamarosan elõterelték. A hentes meg csak odament,
lefogta a fejét, a lábai közé szorította, egykettõ, szépen végzett vele. Maris
eltakarta kötényével az arcát. A gyerekek kiabálni kezdtek:
- Ujjé, a Maris fél!
A disznó nem sokáig sírt. Egy óra múlva már kisebb-nagyobb
darabokban a konyhában volt. A ház megtelt disznóhússzaggal. A konyhában az
asztalokon szalonnák, húsok hevertek, az edények színig álltak, s a tûzön
forrott a víz.
A hentes, a szakácsné és Maris keményen dolgoztak. Délre már
csak a kolbászok és a hurkák voltak hátra. A hentes, aki benn ebédelt az
asztalnál, kissé sok bort ivott, és jókedvûen vágta a töltelékhúst. A lányok a
beleket mosták. Mikor elkészültek, Maris odavitte a hentesnek, megmutatta.
- Nem jó még - mondta a hentes, amikor megvizsgálta - ne
kíméld a kezedet, nagylány (megcsiklandozta Marist), mert akkor sose lesz
semmi.
- Kíméli a fene - kiáltotta a lány, és ráütött a hentes
hátára nagyot, - ököllel -, és elpirult.
Estefelé kész volt minden. A kolbászrudak, a sonkák, a
szalonnák az éléskamrában pihentek; a hentes dolgozott csak még lenn a
mosópincében, a serték tisztításán.
- Hó,
Maris, gyere ide! - kiáltott.
A mosópincében
nem volt senki más. Fönn a szakácsné a vacsorát fõzte. A disznóölés minden
érdekessége elmúlott, csak a fáradtság maradt meg, melyet a sok munka okozott,
és a bágyadtság, amely az erõs vér- és hússzaggal lopódzkodott a fejekbe. Künn
hideg téli este volt, míg a konyhában a tûz melegsége terpeszkedett.
Alig lépett be
Maris a konyhába, a hentes átkarolta a derekát, és magához szorította egész
testében.
Megölelték õt már
mások is, de sohasem érezte az ölelést - kisiklott, ütött és továbbszaladt. De
most ránehezedett az izmos kar, megkötözték és megbénították a hatalmas
húskötelek. A lélegzete is majd elállott, kiáltani sem tudott.
Félóra múlva
szemre húzott kendõvel járt az udvaron.
- Majd adna nekem
anyám, ha tudná. Elpusztítna, úgy is kellene. Nem megmondta édesszülém, hogy
úgy járok, ha buta leszek... megmondta édesszülém, mint a Kovács Julcsa... mint
a Julcsa...
Azután behítták.
Ágyazni kellett, és a vacsorát fölszolgálni. Sok dolog volt. Neki kellett elaltatni a kicsit
is. Hempergõzött a gyerekkel és csókolta.
Csak amikor
az ágyba feküdt, jutott eszébe újra a dolog, a gyerekrõl, akit az imént
elaltatott.
- Nekem is
lesz... nagy baj is a... - vigasztalta magát; mégis elkezdett csendesen sírni.
De igen rövid ideig tartott a sírás, mert Maris csakhamar könnyen, a fáradtak
tiszta, nagy lélegzésével - elaludt.
|