HEGYSZOROS

Weiner Leónak

1.

Egy nyári reggelen útnak indult Gracián. Merre indult, milyen esztendõt írtak akkor, milyen hónapot vagy napot, minderrõl nem akarok beszélni. Elbúcsúzott az apjától, anyjától, testvéreitõl, irányt választott és elindult.

2.

Már jó pár mérföldet haladhatott, amikor találkoztam vele. Gyengén izzadt a homloka, de hátraszegte nyakát, és csaknem kacagott a szabadság öröme miatt, mely mint valami bizsergés vagy zsongás, egészen elfogta, tüzelte, vitte.

3.

Alig akart megállani, hogy üdvözöljön, és csaknem fitymálva szólt.

- Visszafelé mégysz!?

- Dehogy - mondtam mosolyogva, de kicsit fájt ám a szívem -, kedves Gracián, én nem megyek visszafelé, én csak ellenkezõ irányban tartok, mint te.

- Az mindegy - mondotta Gracián kegyetlenül -, mindegy az -, és már tovább sietett.

Követtem.

4.

Nagyon kedves és okos fiú volt. Az ölemben hordoztam gyerekkorában, és késõbb megtanítottam minden szépre és jóra, amit tudtam. Most, hogy a szabadság mámorában találkoztam vele, megtelt a szívem iránta õszinte szánalommal, és sajnálkoztam a reményeimen, amelyeket hozzáfûztem és a fáradozásaimon.

5.

Ez az ifjú arc a maga szûzies friss és hamvas üdeségében is hasonlatos volt számomra egy maszkhoz, amely hamvazószerda reggelén eltépetten hever valami feldúlt mulató-szoba sarkában. Már elõre láttam rajta a tépéseket, a kopásokat és a horpadásokat, a ki nem kerülhetõ tortúrák nyomait, az elferdüléseket, amelyeket hiába próbálna valaki kiigazítani, a ráncokat és árnyékokat, amiket nem mos el még az éjszaka sem, még a sötétség sem, mert a sötétben is megmaradnak és élnek, mint valami nyöszörgés.

6.

Gyönyörû reggel volt, gyenge szél fújt, alig hûvös, vidám, bohó szellõ. Köröskörül varázslatos és szokatlan színek, amilyeneket csak a legnagyobb festõk tudnak összehozni.

- Mégis csak szerencsés fiú ez a Gracián! - mondtam magamban - jókor indul, szép lesz az élete, mint egy álom, valószínû, hogy nincs is semmi komoly ok sajnálkozni rajta.

Gracián ment elõre nagy, feszes léptekkel, mint azok az emberek, akik túl boldogok. Mint akiknek ki akar csordulni a szívük, s hogy ellensúlyozzák: sietnek, mint a pincér a telt pohárral.

7.

Nem tudtam jól követni. A távolság közöttünk mind nagyobb és nagyobb lett. Gondolkodtam egy pillanatig, hogy talán utána kellene kiáltani, de azután eszembe jutott, amit mondott. - Visszafelé mégysz? - Kegyetlenség volt tõle ilyet mondani, meggondolatlanság, az ifjúság és az egészség gõgje!... Nem kiáltottam utána, inkább sietni próbáltam.

8.

Gracián kitartóan, egyenletesen, feszesen lépegetett tovább, és nem nézett hátra. Nem nézte meg a gyönyörû erdõket és berkeket, amelyek az út mentén egymást váltogatták, nem törõdött a sok apró színes mezei virággal, nem hajolt le megszagolni egyet is. Mintha azt mondta volna:

- Nem, nem, itt nem állok meg, még ma messze el akarok érni, jó távolra hazulról, a gyermekkoromtól, az emlékeimtõl, a tanítómesteremtõl, az egész régi életemtõl.

9.

- Jó távolra! - ismételgettem magamban, mert kitaláltam Gracián gondolatát. - Jó távolra! Ó, a mi földünkön csak rövid távolságok vannak, Gracián - folytattam, mintha neki magyaráznám ‑, pár ezer kilométer, pár tíz esztendõ. És már láttam is, hogy Gracián megállott. A földre maga elé nézett valami sajátságos meglepetés heves mozdulatában megmeredve.

Soká állott így kissé elõrehajolva, figyelve, szemlélõdve, úgy, hogy egészen lassú léptekkel utolértem.

10.

Nem vette észre, mert a közelben megállapodtam. A dús zöld fûben - mint valami nagy csodálatos gyümölcs szólóleveleken - ott feküdt érdeklõdésének tárgya: egy nagy szõke asszony. Félig lecsukott szemekkel, mozdulatlanul, pompázatos meztelenségben. A bõr elefántcsont színét egyenletesen és gyengéden világította át a vér rubintjának rózsaszín fénye. A félig nyitott búzavirágszínû szemek alvást színleltek, egyszersmind azonban az égbolt végtelen távolságaiba is néztek, mintegy tükörbe kacérkodva. Az orr nemes és tökéletes rajza finomította meg a hatalmas testet, és kicsinyítette rubensi méreteit.

11.

- Valóban kár volt sajnálkozni Gracián miatt- mondottam magamban -, hiszen a szerencse vezette õt kezdettõl fogva. Kérdés azonban, hogy fölismeri-e, mi a tennivalója, és ifjú elbizakodottságában nem folytatja-e útját?

Aggodalmam nem volt alaptalan. Gracián még pár pillanatig habozott, azután megrázta a vállait, mintegy kiszakította magát a meleg, pihegõ nõi test bûvkörébõl, és újra elindult.

- Gracián, bolond Gracián - suttogtam, és nem bosszankodás nélkül -, hova a pokolba sietsz annyira!... De nem lett volna illõ visszahívni õt, utánaballagtam tehát.

12.

Gracián most szinte szaladni kezdett, úgy látszik, pótolni akarta az idõveszteséget. Hiába, újra meg kellett állania, alig egy kõhajításnyira. A földön most két leány feküdt elõtte egy kisebb tisztáson, a puha sárga homokban. Hasonlóan - mint két madár, vékonyak, szinte átlátszóan fehérek, kékes árnyékokkal.

A kékes szín az ilyen fehér lest kontúrjaiban sajátságos meleg csábító zamatot kap. Ennek a két lánynak a teste is, látásra olyan forrónak tûnt fel, mintha most keltek volna ki az ágyból, óriási párnák közül.

13.

Hibátlan szépség volt mind a kettõ, ruganyos, kígyószerû, de kissé félelmes, mint két alvó macska, vagy két apró vadállat. Ibolyaszínû szemeik közönyösen nézték Graciánt, mozdulatlanul, kihívó nyugalommal, ami nem tévesztheti el a hatását. Gracián megremegett, elõrehajolt, majd letérdelt a fûre. Nem helyeselhettem, hogy Gracián megállapodik, világosan láttam, hogy két nõ jelenléte zavarni fogja.

Már majdnem kézzel illette az egyiket - mialatt szemei a másiknak bokáit szemlélték -, már majdnem kézzel illette az egyiket, amikor csakugyan hirtelen - mintha meggondolta volna magát - felugrott, keresztüllépett rajtok, és újra útnak eredt.

14.

- Ez a szerencsétlen Gracián csak késõn fogja észrevenni, csak késõn fogja megtudni, hogy micsoda nagy hiba volt a szõke asszonynál meg nem állapodni, kinek természete s nemes szépsége leginkább illettek fiatal korához és tapasztalatlanságához. Nyilván érez valamit a levegõben, vagy fél és aggódik a jövõje miatt, vagy megrontotta valaki!

Így okoskodtam.

15.

Gracián néhány perc múlva ismét megállapodott. Nem kellett többé sietnem, hamarosan elértem azt a néhány orgonabokrot, amelynek aljában három vagy négy nõ hevert. Vörös hajuk bronza ragyogott a délutáni napban, és viruló testük barnás tónusaiban Tiziano és Correggio legszebb Vénuszaira emlékeztettek.

Alaposan megnézhettem õket. Gracián nem törõdött velem, és így nem kellett félnem attól a fölényes és kegyetlen mosolytól, amellyel a fiatalok - akik valószínû számítás alapján remélik, hogy tovább élnek -, magokban szánják, kinevetik az idõsebb férfiak fellobbanásait.

Gracián ekkor már a távolba nézett, ahol szerteszét meztelen testekkel volt tele a mezõ.

16.

Száz és száz nõ feküdt összevissza a magas fûben, mint égbõl hullatott almák és õszibarackok, vagy hirtelen kinõtt exotikus virágok. Sokan voltak, elfoglalták a látóhatárt, az utakat. Rettenetes és szívremegtetõ néma ostromzár!

Gracián már irány nélkül futkosott közöttük a telhetetlenség és határozatlanság kétségbeesésével.

17.

Minden fajta nõ akadt a beláthatlan tömegben. Klasszikus szépségû görög arcok, a meloszi Aphrodite torzójával. Gyengéd, nyúlánk, hosszúderekú, szûzies, szõke leányok. Hatalmas, izmos és félelmes hetérák. Virgonc és pozsgás szüzek, öntudatlanok, szinte nõietlenek, vágyak és fojtott tüzek nélkül. Meredten feküdtek hanyatt, s az égre nézve - ürügyképpen - mintha alig tudnák visszatartani a nevetést. Egy csomó apró leány egymásba gabalyodva hevert csaknem gúlát képezve. Csillogó fekete szemeikkel Graciánt nézték leskelõdve, sunyin és mohón. Kedves csoport volt!

18.

Amint követtem a fiút, bámulatos sorozatát figyelhettem meg a különbözõ nõ-fajtáknak. Magas, fekete hajú asszonyok is tûntek föl, elefántcsontszínûek, bársonyosak, nyúlánkságuk mellett is testesek. A karjukkal többnyire szemérmesen eltakarták a tekintetüket, vagy egy felhõre bámultak könnyben úszó szemekkel, csalódottan, mint akik nem törõdnek semmivel. Egy végtelen csatamezõhöz hasonlított a tájék, nagyszerû volt, elhagyott, mozdulatlan és reménytelen, mint az élet. Mozgott, hullámzott mindenütt, pihegett, emelkedett és süllyedt a sok mellkas, de alig észrevehetõen.

19.

Olykor egy pillanatra úgy tûnt fel, mintha valamelyik kar mozdulni készülne, hogy Gracián felé hívólag intsen, vagy hogy a lábát megfogva megállásra kényszerítse, de nem történt semmi. Pedig már késõ délután volt.

Gracián lehajtotta a fejét, behunyta a szemeit.

- Induljunk vissza, fiam! Vagy hozz magaddal egyet - ha akarod -, de ne többet, mert korod miatt a mértékletesség ajánlatos és szükséges.

Ezeket kiáltottam most Graciánnak, aki azonban nyilván nem hallott semmit szavaimból, mert futni kezdett.

20.

A nap már búcsúzott a hátunk megett, a távoli hegyeknél. Gracián alakja most megnyúltnak, meghajszoltnak és szánalmasnak tûnt fel. Az ifjúság féktelen vágya, tudatlansága és a jövõtõl való félelem, azt hiszem, egyszerre rohanta meg és fokozott rettegésbe hajszolta.

Egyszer még megállt. Megtörölte verejtékezõ homlokát. Keresztülugrált a sok mezítelen test fölött, olykor rálépett egy-egy karra vagy lábra, megcsúszott, csetlett-botlott és csaknem elesett. Már-már elvesztettem szemeim elõl, holott nagy igyekezéssel követtem.

21.

A sötétség is folyton növekedett, a látóhatár megszûkült. Utunk egy keskeny völgybe vezetett. Itt már nem lehetett járni, annyira sûrûn feküdtek mindenfelé. Gracián a testeken gázolt.

Megállottam, kitártam a karjaimat és teljes erõmmel kiáltottam:

- Fiam, Gracián, elpusztulsz, fordulj vissza, Gracián!

Nem hallotta, vagy nem akarta hallani. Alakja mindjobban kisebbedett.

22.

A látóhatárt ebben az irányban két óriási szikla zárta el, majdnem összeértek, és csak igen szûk utat hagytak szabadon. Hegyszoroshoz hasonlított ez a hely, idegenszerû, félelmes és baljóslatú volt, mint az a völgykatlan, hol Hagen megölte Siegfriedet. Az aljában valóságos torlaszt alkottak a nõi testek. El volt zárva az út teljesen. Gracián négykézláb próbált elõre jutni.

- Most már nem menekülhetsz, Gracián - kiáltottam zokogva a fájdalomtól -, nem menekülhetsz!

Még egyszer fölegyenesedett Gracián. Olyan volt, mint egy hõs, aki az élettõl búcsúzik.

23.

Azután elesett, lerogyott a kábító vonzásban. Néhány kar hirtelen fölemelkedett, és egy hörgést vagy sóhajt hallottam szerteszét, amely hirtelen átfutott az ajkakon, mint a hullámgyûrûk, ha valamit vízbe dobnak.

Soká álltam ott meredten a bánattól és reménykedéstõl, figyelõ szemekkel - míg csak rám nem borult a sötétkék éjszaka, de Graciánt nem láttam többé.

24.

Visszafordultam.