SCHMITH MÉZESKALÁCSOS

(1912)

SCHMITH MÉZESKALÁCSOS

A lõcsei városi régiségtárban betûztük a pallos felírását.

„Wenn ich diesen Schwert thue aufheben,
So wünsche ich dem armen Sünder das ewige Leben.”

Két kézre fogtam a fatális, nagy, nehéz kést, és próbálgattam, hogyan vághatott vele a hóhér.

Eszembe jutott azután egy Zichy Mihály-féle illusztráció, amely útba igazított, és most már heroikusan suhogtattam a levegõben az ócska, de kitûnõ acélt.

- Rettenetes! - suttogta Margit. Rajtam is végigfutott a hideg. Átéreztem a pallossal való kivégzés rettenetességét, magam elõtt láttam a lõcsei hóhért, ajkain a kegyetlen, keresztény gondolattal: „Wenn ich diesen Schwert thue aufheben, So wünsche ich dem armen Sünder das ewige Leben.”

- Ez az a pallos - betûzte Margit a magyarázó cédulát -, ez az a pallos, amellyel az utolsó halálos ítéletet végrehajtották. A delikvens Schmith mézeskalácsos volt, aki feleségét megölte.

- Mikor volt ez a kivégzés? - kérdeztem az õrtõl.

Az õr azonban nem tudott semmit se mondani.

Már majdnem bosszankodni kezdtem, mert érdekelt a Schmith mézeskalácsos története, és akármilyen ügyefogyott szervírozásban is, de rögtön kívántam hallani, amikor Margit megismételte a kérdést:

- Mikor volt, mikor? - kérdezte dallamosan.

- December 31-én volt - mondtam - 1732-ben. Siettek vele, mert 1733-ban már Lõcse elvesztette a pallosjogát.

- 1733-ban? És miért?

- Sok mindenféle oka volt annak - feleltem könnyedén és a magyarázó fölényével. - Sok mindenféle oka volt. A király rendeletileg visszavonta a pallosjogot, amelyet, ha jól emlékszem, Zápolya János adományozott, bár ebben az egyben nem vagyok biztos. Szóval, 1732. december 31-én volt a kivégzés. Ennek a Schmithnek a történetét a feleségével különben részletesen el fogom mondani magának.

- Jó - mondta Margit -, nagyon érdekel, de honnan tudja?

- Honnan tudom - válaszoltam kissé határozatlanul -, részletesen benne van az egész dolog a krónikában, amelyet már nem tudom hol, olvastam.

Elkészültünk a régiségtárral, áthaladtunk az óriási, kõkockás csarnokon, amelynek kandallójából a legfinomabb XVI. és XVII. századbeli koromnak az illata áramlik, és lejöttünk a széles lépcsõkön.

Késõbb a Szent Jakab-templomban a szárnyas oltárok, az aranyozott faszobrok, a szarkofágok között elkezdtem a mesét.

- Nézze - mondtam Margitnak, és megmutattam a mézeskalácsosok céhmesterének címeres ülését -, itt hallgatta vasárnaponként a misét Schmith mézeskalácsos. Ha jól emlékszem, Schmith Fábián. Itt ült a kékfestõk és a könyvkötõk céhmesterei között, mint a céhek jelvényeirõl láthatni.

Hallgatag ember volt, tudta titkolni, hogy mit gondol és mit érez. Ezért választották meg harmincnégy éves korában céhmesternek. Akkor ez imponált az embereknek, ezerhétszáz körül.

Erõs német akarat volt ebben a csúnya, vizes szemû, halszájú, sápadt emberben. Méghozzá vörösesszõke haja volt. Az ilyen férfiak tudnak szeretni esztendõkig, szívósan, némán, féltékenyen, mint a vakondok. Ezenkívül a legjobb mézeskalácsos volt Lõcsén. Külföldön tanult, Nürnbergben és Drezdában, ahol annak idején a mézeskalácsos-ipar aranykorát élte. Abban az idõben az emberek szerették a mézeskalácsot. Nem kuriózum, hanem csemegeszámba ment, és még cukrászok nem voltak. Szóval képzelheti, hogy Schmith hogyan gyûjtötte az aranyakat rakásra a ládájában. Volt tekintélye, pénze, csak jó barátja nem volt. Senki se szerette ezt a Schmithet.

Vannak ilyen emberek. Saját maguk elõtt szégyenlik, ha valakinek a szeretetét vagy a barátságát keresnék. Kívül hideg a bõrük, mint a kígyóé, és izzad a kezük, de belül fáj nekik az elhagyatottságuk, és a dacuk befelé szúrja a szívüket. Mindenkiben megszimatolják az irtózást, az undort és az ellenszenvet, amelyet csúnyaságukkal, kedélytelenségükkel fölkeltenek. Érzik, látják, hogy nincs menekvés, hogy szerencsétlenségre, nyomorúságra, magányra, ellenszenvre vannak ítélve a születésük óta. Nos, és mit magyarázzam magának tovább: ilyen ember volt Schmith mézeskalácsos.

Harmincöt éves korában elhatározta, hogy megházasodik. Sokat rágódott rajta, törte a fejét, hogy jó lesz-e, vagy rossz lesz-e. Félt, hogy nevetni fognak rajta. Azért, hogy egyáltalán egy ilyen csúnya, zárkózott, hideg ember házasságra, szerelmeskedésre gondol. És borzadt a gondolattól, hogy a felesége meg fogja csalni. Hiszen annyi a szép férfi, annyi a kedves, meleg hangú, forró szájú, erõs és fiatal legény. Mondom, sokat töprengett Schmith, de mégis elhatározta magát.

- Mit ér az aranyom, és mit ér az, hogy céhmester vagyok - semmit. Nem szeret senki. Az emberektõl nem koldulhatok szeretetet és bátorságot, erre nem vagyok képes. De a pénzemért kaphatok szép lányt. Hozzám adják a legszebb lõcsei lányt is, mert gazdag vagyok. És ha a templomban összeesket bennünket Maurer Constant prépost úr, akkor az asszony szeretni köteles engem, és köteles forrón megcsókolni a számat, és köteles engem megölelni, amikor csak akarom. - Így morfondírozott Schmith és rászánta magát, hogy megházasodik.

Csak ott hibázta el a dolgot, hogy éppen a legszebb lányt kellett neki kiválasztani. Az ilyen emberek egyszerre akarnak kárpótlást minden szerencsétlenségükért és bánatukért. Schmith is azt akarta, hogy most már, még a tetejében, irigyeljék az emberek. Paul Walternek, az ötvösnek a lányát, Évát kérte meg. Négy hét alatt megvolt a lakodalom, márciusban. Ezerhétszáznegyvenkettõ márciusában.

- Az elõbb harminckettõt mondott - szólt közbe Margit mosolyogva.

- Harminckettõt? Persze, az ezerhétszázharminckettedik évrõl van szó - folytattam folyékonyan. - Márciusban volt a lakodalom. Schmith magát a kékfestõk céhmesterét, Meliuszt kérte fel násznagynak, a Juhász Meliusz Péternek egyik leszármazottját, tudja, akirõl a magyar irodalomtörténetekben szó van. Paul Walterék a városbírót választották násznagynak - ennek a nevét nem tudom, elvégre az ember nem emlékezhetik mindenre - de a városbíró nem fogadta el. A násznagy más lett. A dolog magyarázata, az volt, hogy a városbíró fia a bolondulásig szerette Évát, és úgy kellett volna, hogy õ kapja feleségül, de a vén zsugori Paul Walter nem adta hozzá a lányt. Nyilván gazdagabb võlegényt akart. Az aranymûvesség és az arannyal való foglalkozás kapzsivá teszi az embereket. Ez menti Paul Waltert; õ, aki egész életében arannyal dolgozott, csakugyan azt hitte, hogy az arany egyenlõ a boldogsággal. Meg volt róla gyõzõdve. És a leányt boldognak akarta látni. Éva nem ellenkezett, ez akkor nem volt divatban. Az ezerhatszázas és hétszázas években a szülõk sokkal nagyobb urak voltak. A királyok is, a fõispánok is, a városbírók is. Érti?

- Értem - felelte Margit értelmesen.

- Nos, és persze Éva sápadt volt az esküvõn, mint ahogy illik. Sápadt volt, sok ezüst karos gyertyatartóban négyszáz gyertya égett. Komoly, komor esküvõ volt. Sok nehéz vörösbort megittak a férfiak, és kevés tánc volt. Három nehéz vasláda zárta a menyasszony kelengyéjét. Gyönyörû, drága kelengye volt. Skófium, násfa, szattyán, brokát, selyem, bársony, patyolat és minden efféle finom dolog, amit csak el tud képzelni. Ez vigasztalta Évát is. Hiú leány létére rajongott a selyemért, és tudta, hogy Schmith Fábián nem fog takarékoskodni vele szemben. Az ilyesmit a húszéves lányok akkor is megérezték. Schmith nem is takarékoskodott. De persze nem tudta boldoggá tenni a feleségét. Ha más lányról lett volna szó, valami hideg, kedves, szerény teremtésrõl - még lehetett volna. De Éva feketeszemû, pirosarcú, forró lány volt, mint a vérbelû narancs, aki hevesen és erõszakosan vágyik a teljes, tökéletes boldogság egy pillanatára. No, ezt Schmith nem adhatta meg neki. Undorodott a kedveskedéseitõl, az alázatoskodásaitól, a rettenetesen szenvedélyes és mégis szégyellt és titkolt szerelmétõl. Schmith mindig érezte, hogy erre a szép asszonyra neki tulajdonképpen nincs joga, mindig félt, mindig féltékeny volt, mint egy dühös kutya, aki nem ugat, csak mar. És még csúnyább volt olyankor, ha ránézett a feleségére. Ilyenkor ragyogtak a vizes szemei, mint a békáé. Lehetett bennük látni, hogy mindenért kárpótolva érzi magát, hogy az övé lehet ez a szépséges nõ. Hogy az hideg maradt az õ undok hüllõcsókjai közepette, azt nem bánta. Ez a megaláztatás még fokozta az infernális szenvedélyének erejét.

Ugyanennek az évnek a decemberében, nyolcadikán, a késmárki vásárra ment Schmith. Lõcsérõl Késmárk egynapi kocsiút. Gyönyörû holmit vitt magával, többek között újfajta tükrös szíveket, amelyeknek kitalálására felesége iránti szerelme inspirálta. Kilencedikén és tizedikén volt a vásár. Tizenegyedikén este kellett hazaérkeznie Schmithnek, de õ otthagyta a második vasárnapot, és már tizedikén este hazajött. A városbíró fiát persze ott találta a hálószobában. Nem érte ott. Az ajtó be volt zárva. Zörgetett, betörte, rettenetes erõ volt benne. Abban a pillanatban ugrott ki az ablakon a bíró fia. Schmith egy hangot sem szólt. A feleségének rohant és megfojtotta. Ezt egészen jól el lehetett várni Schmithtõl, nemde? - kérdeztem Margitot kissé aggódva.

- Igen - felelte egyszerûen.

- A börtönben Schmith nyugodt volt. Sokat imádkozott, mint vallásos emberhez és céhmesterhez illik, és bizonyos megelégedéssel várta a halált is. Azt mondhatnám, hogy örült annak, amit tett. Cserébe a saját sok bajáért, a féltékenység kínjaiért, a sok munkában eltöltött örömtelen napért -- most igazán végképp és visszavonhatatlanul magáévá tette a feleségét; kifogta, kiemelte az életbõl, mint a horgász a halat a vízbõl. Az övé volt, nem lehetett többé elvitatni tõle. Ilyen aljas, gyalázatos megelégedettséget érzett Schmith.

Az ítéletet egykedvûen fogadta; nem szólt egy árva szót se. Szilveszter napján hajtották végre a halálos ítéletet. Az egész város ott volt, kivéve Paul Walterékat. A bíró fia ellenben ott nézte a kivégzést, közvetlen közelbõl. Schmith meglátta, de az arca nyugodt maradt.

Senki se sajnálta a mézeskalácsost; éppen azért, mert semmi megbánást, semmi halálfélelmet nem mutatott.

Összetett kezekkel térdelve és imádkozva fogadta a hóhér csapását, aki elsõre teljesen levágta a fejét.

Itt szünetet tartottam az elbeszélésemben, és vizsgáltam Margit arcán a történet hatását. Kissé elfogódott volt - amit az elbeszélésemben szereplõ rémes elemeknek, hóhér, kivégzés stb. tulajdonítottam -, de a szemei nem voltak könnyesek. Jónak láttam másra terelni a szót, hogy kudarcom lehetõleg ne konstatálódjék. (Mert be kell vallanom, a könnyeire dolgoztam.)

Azután mind a ketten az óriási gótikus fõoltár szemléletébe merültünk, amely Lõcsei Pál mester munkája, és csodálatos szépségû alkotás.