1.
Tíz év elõtt egy házban laktunk Marianovicsékkal. Mikor
behurcolkodtunk az Üllõi úti bérkaszárnyába, amelynek elsõ emeletére talán
sohase tévedt le a napsugár, sírni volt kedvem. A gyönyörû kis vidéki ház után,
amelynek összes szobáiban és egész kertjeiben mi voltunk az urak, nagyon
siralmas volt a csere. Öcsém és húgom hamar megelégedtek a vasrácsos
folyosóval, a nagy márványlépcsõkkel és a zongoraverklikkel, de én, a tizenkét
éves fiú, csak szomorkodni tudtam. Az emberek, akiket az elsõ nap láttam és
megfigyeltem, megerõsítették bennem ezt a rossz hangulatot.
Különösen Marianovicsék. Végtelenül szánalmas család. Velünk
szemben laktak az elsõ emeleten. Valamikor jobban álltak, és még akkor bérelték
ki a négyszobás lakást, amely igényeikhez képest mind tágabb és tágabb lehet.
Marianovics urat, aki magastermetû, gyér vörös bajuszú és
hajú, sápadt ember volt, egy napon elbocsátották a postáról. Aznap Marianovics
átjött hozzánk. Sohase jártunk össze, de e napon - az ottlakásunk ötödik vagy
hatodik esztendejében átjött Marianovics úr. Elmondta édesapámnak az
elbocsátásának történetét. Most is fülembe csengenek érces erõs hangjának a
töredékei.
- Így bánnak kérem el a becsületes hivatalnokkal tizenkétévi
szolgálat után, ha van önérzete, ha megengedi magának azt a fényûzést, hogy
postatiszt létére férfi legyen... Megmondtam neki, „nagyságos uram, ebben önnek
nincs igaza”, és sarkon fordultam. Most kiadták az utamat; menj a pokolba. Jó,
én megyek: Olyan ember, mint én, megél a jég hátán is. Magamat nem féltem; de
elmondtam - bocsásson meg, ha untatom -, hogy ismerje meg az államhivatalnokok
sanyarú helyzetét, ami végre is nem érdektelen dolog. Én csak egy pont vagyok,
mit mondok: voltam, ebben a rendszerben, de az én esetem élénken példázza, hogy
mik meg nem történhetnek.
Aznap az apámnak akarva nem akarva ott kellett tartani
Marianovicsot vacsorára. Nem tudott senkit se lerázni a nyakáról. Vacsora
alatt, emlékszem, még egy párszor elmondta Marianovics úr: hogy megél a jég
hátán is, sok bort ivott, és a legfinomabb szivarra, egy kis bokkra gyújtott
rá, amelybõl csak kettõ volt a szivarskatulyában. Azután a családjáról beszélt.
Kijelentette, hogy a fia, akinek földrajzból jelese volt, nagy földrajztudós
lesz, bár egyéb tárgyakhoz nincs hajlama, továbbá dicsekedett, hogy a fejét
teszi rá, hogy a lányát, a Terát, aki akkoriban tûrhetõ formájú 22 éves leány
lehetett, fényesen fogja férjhez adni.
- Ne higgye, Kovács úr - mondta apámnak -, hogy akárkihez
adom, kizárólag doktrinér emberhez. Holtom napjáig bánom, hogy magam is nem
léptem doktrinér pályára, pedig volt hajlamom, higgye el, van hajlamom, akár az
orvosi, akár a mérnöki tudományokról legyen szó...
Félig részegen kelt föl éjféltájban Marianovics az
asztaltól, s mint olyan ember, aki tudja, mi az illem, megköszönte apámnak a
szíves érdeklõdését, és azután hazament. Utána kinyitogatták az ablakokat,
kiszellõzték a sok szivarfüstöt, amelyet Marianovics okozott, és lepihentünk.
Másnap, mikor tizenegykor jöttem az iskolából, találkoztam Marianoviccsal.
Valakivel beszélgetett a lépcsõházban, sápadt volt, de jókedvû. Dicsekedett,
hogy mostanában nagy úr, tizenegy órakor kel, és a nyugdíját megy felvenni.
Ez a nyugdíj azonban nagyon kevés lehetett. Ha elsején
félretették belõle a lakbért, kifizették a hentest, már elfogyott.
Marianovicsné, egy kövér, pirosképû és kevéshajú, lompos asszony, panaszkodott
az édesanyámnak:
- Nem tudom, hogy adom férjhez a leányomat, az uram mindig
azt mondja, hogy azzal ne törõdjek, az az õ dolga, de nem tesz semmit.
Valóban, Marianovics úr soha komoly lépést se tehetett, hogy
leányát férjhez adja. Nem élt rendes életet. Hol címszalagokat másolt, hol meg
lapok kiadóhivatalaiban kapott állást, de ha férfiúi méltósága kívánta: grand
seigneur módjára bocsátotta el magától az állásait, és ismét más és más fákba
vágta a fejszéjét. Valahányszor ilyen kisebbszerû családi krízis játszódott le
Marianovicséknál, mindig körülményesen tudnunk kellett, hogy mi történt.
Marianovics érdeklõdést tudott kelteni a dolgai iránt. A lépcsõházban
megállította az embereket, és úgy mesélte el az affairját a kiadóhivatali
igazgatóval, mintha csak az operában aratott nagyszabású sikereirõl tartott
volna elõadást. Érces hangja végigzengett a folyosón.
2.
Egy sáros õszi délután Marianovicsné sírva jött hozzánk.
- Ma szóltam a férjemnek. Ez így tovább nem mehet. Valamit
kell csinálnunk Terával. Az a leány már 28 éves, hadd vigyék. Ha most nem,
soha. Azt mondta, hogy én õt ne okoljam, õ mindenesetre felelõs azokért, amiket
tett... Sokat lamentált a kövér nõ, és késleltette a dunctolást. Apám ki is
jelentette, amikor este édesanyám panaszkodott:
- Mondd meg neki, ha máskor alkalmatlankodik: „kedves
Marianovicsné, bocsánat, dolgom van” - majd kimegy a konyhából.
Persze, mikor másnap reggel Marianovicsné beállított
hozzánk, apám volt az, aki a legkedvesebben kérdezõsködött az egészsége felõl.
Én mindezközben figyeltem Terát. Az elsõ években tetszett
nekem benne valami. Csinos leány volt. Kis szalmaszínû haját mindig koszorúba
viselte. Látszott, hogy gondot fordít arra, hogy az a néhány rövidebb szál haj,
mint valami dicsfény ott rezegjen, lobogjon az arca körül. Vérszegény, sápadt
arca, amely csak addig volt némileg kellemes, míg puffadt volt és emiatt
húsosnak, ruganyosnak tetszett; az utóbbi idõben rohamosan soványodott. Nagyon
csúnyult szegény. Nem is lehetett ezt észre nem venni. Ez volt az egyetlen
témája Marianovicsnénak. Kedélyesen állította be, nehogy úgy lássék, mintha
panaszkodnék.
- Lássa - mondta anyámnak -, így jár az az anya, akinek egy
ilyen nemtörõdöm férje van. Pedig Marianovics jó ember. Aranyszíve van, szó se
lehet errõl, jó férj, de apának, õszintén megmondom ahogy van - utolsó. Kérem,
az az ember beszél nekem, hogy így-úgy férjhez adjuk Terát, mit fog csinálni õ
- és soha egy lépést sem tett. Én nõ vagyok, nem forgok a világban, mit tehetek
én? Mit? Semmit. Nem igaz?
Így telt az idõ.
Most, ma egy éve
volt. Jól emlékszem, hogy Marianovicsné hunyorogva, mosolyogva jött át. Este
volt, bocsánatot kért, hogy hálóköntösben teszi tiszteletét, de már komót volt,
amikor a férje hazajött.
- Úgy látszik -
mondotta -, ez az élhetetlen Marianovics mégis csinál valamit. Egy fiatal festõ
elvenné Terát. Ismeri. Elvenné, ha hozzáadnánk. Szerelmes a leányba. Nem ismerik? Itt a negyedik emeleten
lakik a házban, most jött a tavasszal. Szép megrendelései vannak, nagyon szép
megrendelések. Mit szól hozzá, nagysád?...
Egyszerre
csak Marianovicsné kitekint a lépcsõházban, pisszeg, s odahívja anyámat az
ajtóhoz.
- Nézze
csak, ez az a fiatalember - mondja anyámnak. A lépcsõn egy kétségbeesett sovány
alak botorkált föl. Nagy kalap volt a fején, és piszkos petõfigallérja alatt
fehérbabos kék piktornyakkendõ díszlett. Keservesen, lassan igyekezett a
negyedik emelet szinte elérhetetlennek tetszõ régióiba. Közben minden harmadik
lépcsõnél köhögött.
- De hiszen
ez az ember mellbeteg - kiáltott föl anyám -, ne adják hozzá Terkát, nem élnek
soká együtt.
Marianovicsné
tagadta a mellbetegséget, de szemmel láthatólag annyira elkedvetlenedett, hogy
mindjárt elment. Másnap átjött és azt mondta, hogy a festõ nem mellbeteg, csak
a tüdeje van kissé megtámadva, gondos ápolást óhajtana, amely néhány hét alatt
helyrehozná. Ezenkívül szerelmes Terkába. És ilyenkor nem nézi az ember a
betegséget, hanem a szerelmet. Sajnos, a szegény festõ, akirõl kiderült, hogy
csak szobafestõsegéd volt, és szépen keresett (hetenként talán 20-25 forintot
is) - csak egyszer tehette tiszteletét Marianovicséknál. Ott volt a vacsorán,
másnap ágynak esett. Ötödnap meglátogatták õt Marianovicsék, és egy hét múlva
meghalt. Terka a temetésen sírt, és hónapokig fekete kendõt hordott a fején,
mintha egyetlen szerelmesének elvesztése után már semmi köze se lenne a
világhoz. Valóban, ez a jegyességi eset, bár jegygyûrû még nem szerepelt,
nagyon rehabilitálta Terkát azok elõtt, akik õt menthetetlenül vén leánynak
tartották. Mint pl. a házmesterné és a második emeleti ügyvédék fiatal, de igen
kövér szakácsnéja, akik részvétüket fejezték ki Terkának võlegénye elvesztése
alkalmából.
3.
Sajnos,
Marianovicsék nem tudták kamatoztatni ezt a kis erkölcsi tõkét. És egypár hónap
elmúltával Marianovicsné újra elõállott férjhezadási terveivel. Már csak az
apróhirdetésekben bízott.
- Magamnak
kell elintéznem, a férjem már nem lesz képes, de mit csinálhat egy nõ, aki nem
forog a társaságban? Egyszerûen apróhirdetést tesz közzé.
Nemsokára
fölolvasta nekünk az elsõ apróhirdetést.
Fiatal jónevelésû, csinos, de vagyontalan úrilány kellõ ismeretség
híján, ez úton keres magának férjet. Levelek: „Úrilány” címmel a kiadóba kéretnek.
Marianovicsék
nagyon sokat vártak ettõl az akciótól. És Marianovics papa, akinek a feje már
erõsen szürkülni kezdett (ezidõtájt egy ügynökségi irodában mûködött), maga is
bízott benne. Azonban, bár a hirdetés többször megjelent; ami tetemes pénzt
emésztett föl, Tera és Marianovics mama hiába járták a kiadóhivatalt. Végre két
hét alatt, amikor körülbelül minden remény oda volt, új hirdetésre gondoltak.
Ez alkalommal kissé kiszínezték a viszonyokat. Terát fiatal, kedves, szõke
leánynak mondották, és némi kis hozományt helyeztek kilátásba. Marianovicsné
kijelentette:
- Ha a föld
alól is, de néhány száz forintot szerezni kell, enélkül a leány, ha még olyan
szépség is, férjhez nem mehet.
Mint
hallottam, Marianovics csakugyan mindenre hajlandónak mutatkozott, és azt
mondta a feleségének, hogy: „majd meglátod, mire képes egy apa a leánya
boldogságáért”. Csakugyan a hozomány-hírre jött egy pár ajánlat. Terka és a
mamája ragyogó arccal jöttek meg a kiadóhivatalból, és nekiültek a levelek
olvasásának. Volt közöttük elegáns velinpapírra írt levél, egy rongyos, s egy
hibás helyesírású. De mindegyiket megbecsülték, találgatták, ki írhatta,
megszagolgatták, és beszéltek róluk. Leveleket cseréltek. Terka izgalomban
volt. Egy új kalapot kapott. Marianovicséknál alsószoknyákat keményítettek,
ruhákat vasaltak, és anya s leánya kisütött hajjal, fölcicomázva, rizsporos
arccal, szívdobogva indultak el az ismeretlennel való találkozásra. Talán három
vagy négy ilyen délután láttam õket elindulni és visszajönni. Mindig úgy jöttek
vissza, mint akiknek valami nem sikerült. Valószínû, hogy a találkozón a
jelöltek, látva Terkát, meg se szólították õket, hanem egyszerûen megszöktek.
Marianovics pedig unta már az örökös fizetést. A nõk azonban, mint utolsó
szalmaszálhoz, úgy ragaszkodtak az apróhirdetéshez.
Egy este Marianovicsné így szólt:
- Ha jól meggondolja az ember a dolgot, ehhez szerencse is
kell. Elvégre száz és száz hasonló tartalmú hirdetést lehet olvasni a pesti
lapokban. Ezek közül a legtöbb csábító és pikáns. Egy efféle egyszerû, szerény,
mondhatni polgárian úrias hirdetésre aligha akadhat vállalkozó. Éppen beszéltük
ezt az urammal, de amellett maradtunk, hogy semmiféle kacér szót, vagy távolról
is tisztességtelen kifejezést nem fogunk beleírni. Nem. Ezt az egyet nem!
Marianovicsné úgy ment el e kijelentés után a konyhánkból,
ahogy Don Carlosban az anyakirálynõ a nagy jelenet után.
4.
Ezután hosszú ideig nem hallottam semmit ez ügyben
Marianovicsékról. Marianovics mama ritkán jött át, és az
apróhirdetés-ügyletekrõl akkor is hallgatott. Anyám pedig, bár érdekelte a
dolog, nem akart kérdezõsködni. Marianovics papa több alkalommal fejcsóválva,
és mintegy elmélyedve távozott hazulról. Ezt a jókedvû és kedves embert soha
sem láttam ilyen gondterheltnek. Azzal tisztában voltam, hogy anyagi gondokról
nem lehet szó. Marianovicsék igényei a minimálisra redukálódtak, és Marianovics
papa, ha könnyelmû férj is volt, mindig tudott pénzt keresni. Azt hiszem,
szimatja is volt, esetleg olykor-olykor esküjét bocsátotta áruba, ami tudvalevõen
igen nagy anyagi haszonnal járhat, mert perekben a hamis eskü is döntõ lehet.
Viszont azonban kockázatos. Apám kétszer vagy háromszor kifejezte aggodalmát,
hogy Marianovics, mint alkalmi hamis tanú, ügyvédi irodák táján lézeng. És a
dolog tényleg nem látszott valószínûtlennek.
Marianovicsné és Terka ritkán mutatkoztak. A lányt
egyszer-egyszer kendõben láttam lefelé suhanni este a lépcsõkön, kezében
spirituszos üveggel vagy tejes köcsöggel. Marianovicsné pedig nem jött hozzánk.
A tél lassan múlt. Azt hiszem, ez útját vágta Marianovicsék terveinek.
Télikabátok, karmantyúk, boák tekintetében õk rosszul voltak szituálva. Terka
például az õszi kabátját viselte egész télen és felette egy kockás kendõt.
Marianovicsné pedig valami vattával bélelt, kopott, fekete paletotban járt.
Marianovics papa télikabátjáról, melynek fiatalos, sárga színe mintegy fölhívta
a figyelmet a szövet viharvert voltára és amely molyrágta rókaprém-gallérral
volt díszítve, ez alkalommal nem szándékozom részletesebben szólani.
Mondom, úgy látszott, hogy Marianovicsék tervei, miszerint
Terkát apróhirdetések segítségével férjhez adják: téli álmukat alusszák.
Pedig nem volt igaz. Marianovicsék nappalijában, ebben a kis
szobában, amelyre olyan jól emlékszem, folytonos, kitartó tervezgetések folytak.
Marianovics mama és Terka órákig elüldögéltek a tûz mellett, és míg Marianovics
papa apró korcsmákban vagy kávéházak hátsó szobáiban ivott, kártyázott,
dominózott és rövidszivarokat élvezett, õk ketten apróhirdetés-szövegeken
törték a fejüket. Százat írtak és ezer lehetõséget vitattak meg. A konyhában
elmosatlan maradt az edény, míg Terka, akinek tiszte lelt volna a mosogatás,
mint valami mesebeli hercegre váró tündérkisasszony, bámult bele a lángba.
Sápadt arca kipirult, és vizes, érdektelen szemei tüzet loptak a kályha
lángjaitól.
Azt azonban biztosan állíthatom, hogy egész télen
Marianovicsék semmi határozott lépést nem tettek, apróhirdetést nem közöltek.
Az elsõ tavaszi napokon megbetegedtem. Sarlach - mondta a
doktor bácsi. Örömmel láttam, hogy szüleim igen megijedtek, és én a súlyos
betegnek kijáró becézésben kezdtem részesülni. Életem egyik legboldogabb
korszaka volt ez a sarlach. Sok könyvet, ajándékot, cukrot, pénzt kaptam. Apa
megígérte, hogy felgyógyulásom után lehivatja a szabót a harmadik emeletrõl, és
hosszú nadrágot csináltat. Megfeledkeztem az iskoláról, a barátaimról, a
játékaimról. A betegségemnek éltem. Csak Marianovicsék jutottak eszembe
gyakran. Sajnáltam Terkát. Nagy fogadalmamból, hogy a szerencsés krízis után
kétszáz miatyánkot imádkozom - amire Anna, a szobalányunk beszélt rá - tizet
felajánlottam Szent Antalnak Terka mielõbbi férjhezmenésének elõmozdítása
céljából. Sõt a családom is, mintha kezdett volna érdeklõdni ez ügy iránt.
Édesapám egyszer így szólt:
- Nem értem ezt a vén szamár Marianovicsot. Végre is, ha egy
kicsit utána nézne, lehetne annak a Terkának fogni valakit.
Megvádoltuk Marianovicsékat, hogy idõ elõtt belefáradtak a
próbálgatásba, és letettek a reményrõl. Szinte az volt a hangulat, hogy nekünk
kéne a kezünkbe venni Terka dolgát. Édesanyám így szólt:
- Majd beszélek Eszter nénivel - a foltozó asszonyt hítták
így -, õ már nem egy életrevaló házasságot hozott össze. Vannak ismerõsei a
fiatal alantas vasúti hivatalnokok között, ezenkívül a villamos-alkalmazottak
és táviratkihordók között. Végre ez se megvetendõ. A fizetés nem nagy, de sok a
borravaló, Terka pedig ügyes gazdasszony lesz. Be fogja tudni osztani. Majd
beszélek Eszter nénivel!
5.
A betegségem - hála Istennek - jó soká tartott. Hat hétig
nem volt szabad kimennem a szobából, nem volt szabad iskolába menni. Roppantul
örültem neki, hogy a doktor bácsi az iskolakönyveket már jó elõre félretetette,
azt mondván, hogy majd fertõtleníteni fogják õket. Ily módon egész zavartalanul
élvezhettem a gyógyulás boldog napjait. Az elsõ napon, hogy újra beköltöztünk a
fertõtlenített, kisúrolt és kiszellõztetett szobákba - a gyerekeket fölvitték
négy hétre a negyedik emeletre valami öreg özvegy kapitánynéhoz - gyönyörû,
csodálatosan meleg és illatos tavaszi nap volt. Marianovicsné lelkendezve jött
át hozzánk. Gratulált a felgyógyulásomhoz, azt mondta, hogy meghíztam, azután
hamarosan rátért Terka ügyére:
- Nagysád - mondotta anyámnak -, kieszeltük a dolgot. Ami
biztos, az biztos, de a nyakamat teszem, hogy most már rendben lesz minden. Még
ma egy apróhirdetést fogunk föladni. Tessék meghallgatni!
És hangosan olvasni kezdett:
Fiatal, jól nevelt, de szegény
leány férjhez menne jómódú, testi hibában szenvedõ férfihoz, akinek ápolója,
gondozója és hûséges felesége lenne. Szerencsétlen élete egére a boldogság
napját varázsolná. Levelek „Egymást
boldogítva” jelige alatt kéretnek a kiadóba.
A derék asszony egészen fel volt lelkesülve. A „boldogság
napját” majdnem kiabálva és könnyezve szavalta. Azután sietve fölsorolta az
eshetõségeket. Hogy a számítás mennyire tökéletes. Hogy egy béna, vagy sánta
ember mennyire hûbb, mint a hibátlan férfiak, mennyivel jobban megbecsüli a jó
nõt. Hogy mennyire Terkához illõ feladat volna egy ilyen szerencsétlen embert
ápolni, rá takarítani, és neki esetleg fölolvasni.
- Hiszen az elsõ võlegénye is - isten nyugtassa - beteg
ember volt, de ha az esküvõig elélt volna, mérget veszek rá, hogy az odaadó,
önfeláldozó ápolás meggyógyította volna. Ismerem a leányomat, az én lányom.
Marianovicstól, aki jó ember, de bolondos és könnyelmû, semmit sem örökölt.
Marianovicsné még hosszan dícsérte Terkát. És valóban úgy
látszott, hogy a terv szerencsés órában született.
Kinéztem a folyosóra. A túlsó végében kinn állott Terka. A
napsugárban fürdette sápadt arcát, és mind a két kezével kócos, szegényes szõke
hajában babrált. Mintha a tél fáradságos gondjai után a tavasz olvasztó
vidámságot hozó szellõiben a jövõ reményeit, mint gubókból kikelt pillangókat
bocsátotta volna szárnyra, amelyek egy bármely testi hibában szenvedõ, de
jómódú férfiú alakját repkedték körül.
Amikor meglátott, rámnevetett és esetlen kézmozdulattal
üdvözölt. Az anyja pedig tovább, hosszan fejtegette az apróhirdetés-terv
esélyeit.
6.
Terka két hónap alatt férjhez ment. Egy mindkét lábára béna
fiatal emberhez, aki két mankón járt, és ezerszáz forint évi jövedelem felett
rendelkezett. Marianovicsék úsztak az örömben, Terka pedig szépülni kezdett.
Azt hiszem, hogy a nõket szépíti az, ha a férfiaknak tetszenek, és Terka csak
azért csúnyult el, mert senki sem törõdött vele.
Az esküvõrõl, a részletekrõl már semmit sem tudok. Május
elsején elköltöztünk a házból.
|