A KUTYA

1.

Mindezideig nem volt alkalmam Barnabás bácsiról szólani. Õ távoli rokonom, és bár kevésbé szimpatizálok vele, különbözõ okok miatt nem tartózkodhatom, hogy egyet-mást elmondjak róla. Barnabás bácsi életének fõ motívuma maga is megérdemli az érdeklõdést. E motívum a következõ: egyszerû polgári születésû ember létére báró keresztapát szereztek neki.

A bácsi életére ez a tény döntõ befolyással volt. Anyja, ki nagyanyámnak második unokatestvére volt, valami különös nagyzási hóbortban szenvedett. Effélét csak szegény embereknél tapasztaltam. Ez az asszony teljes életében ama bíztatta a férjét, hogy fölfelé barátkozzon, és nálánál elõkelõbb emberekkel tartson lépést.

Hasonló beteges nõi ambíció a történelemben is gyakran elõfordul; erre azonban most nincs idõm kitérni.

Barnabás bátyám születése alkalmával, úgy látszik, fokozott mértékben dühöngött boldogult édesanyján ez a sajátságos betegség. És ennek a következménye az lett, hogy keresztapának harmadik szomszédunkat, a bárót kérték föl. A báró akkor huszonnyolc éves legényember lehetett. Igazán keresve sem lehetett volna ostobább keresztapa választást elképzelni. Szegény Barnabás bácsi cifra új selyem-bársony pólyájában nem sejtette, mi vár rá.

Az anyja, mint nagyanyám meséli, úszott az örömben, és nyakra-fõre dicsekedett, hogy a báró egy százforintos takarékpénztári könyvet ajándékozott a fiának. Továbbá kijelentette, hogy a kisded bármikor számíthat pártfogására. Kissé unalmas mulatság lenne most hosszasabban vázolni Barnabás bácsi gyerekkorát, amelyet megnyomorított, megrontott a bárói keresztapa presztízse.

Miért mondanám el, hogy Barnabást minden nyolcadik vasárnap új ruhájában, ünnepi cipõjében, kesztyûsen átküldték látogatóba a báró keresztapához.

Miért ecseteljem, hogy ezalatt Barnabás testvérei milyen vígan, gondtalanul, mezítlábra vetkõzötten játszadoztak otthon az udvarban, dúskálva a homokban, hemperegve a fûben, és lábfürdõzve a pocsolyákban. Önök mindannyian el tudják képzelni Barnabás nyomorult helyzetét, aki a bárónál csokoládét kapott, és egy elõkelõ széken egyenesen ülve, szorongva felelgetett a jókedvû báró kérdéseire. Inkább elmondom, hogy Barnabás lassan, bukdácsolva, protekciók sûrû igénybevételével letette az érettségit, mint önkéntes, a huszárokhoz vonult be, és azután a katonai élet elegáns, pompás emlékeivel meggazdagodva közigazgatási hivatalnok lett.

Meg vagyok róla gyõzõdve, hogy a báró-keresztapa nélkül Barnabásnak sohse jutott volna eszébe a természetével annyira ellenkezõ vadászatra adni magát, izületi csúzt szerezni, és kitûnõ barátaival cigányos tükörtörésekben és hangos ordítozásokban kulmináló mulatságokat rendezni. Ezek a vad magyar szokások merõben távol állottak a Barnabásék családi hagyományaitól, õk mindannyian derék, takarékos és egyszerû polgáremberek voltak.

Barnabás, miután így „snájdig” módon végigcsinálta a legényéletet, megházasodott. A közjegyzõ leányát vette el. Kövér, 28 éves közönséges arcú nõ volt, már mindenkinek kínálták. Mikor a szolgabíróéknál egy vacsorán barátságosan rámosolygott Barnabásra, ez nem tudott többé letenni a rögeszmérõl, hogy egy volt huszárönkéntesnek és szép legénymúlttal rendelkezõ közigazgatási tisztviselõnek csakis valami elõkelõen csúnya nõvel lehet a karrierjét végképp megalapozni.

Megtörtént az esküvõ. Barnabás anyja örömkönnyeket sírt, és Barnabás zsebrevágta a 25.000 forintos hozományt. Az esküvõn harmadnap reggelig mulattak. Barnabás meghívta a legjobb ivókat, az egyik barátja, valami Feri nevû, a cigányok nagybõgõjét elõre megbeszélt program szerint betörte, Mihályné asszonyom túrós réteseitõl hárman egész életre szóló gyomorhurutot kaptak... szóval a lakodalom egyike volt a legszebbeknek a megyében.

Ebben az idõben kezdtem tanulmányozni Barnabás bátyám életét. Keresztapjával, a báróval csak ritkán érintkezett, de mindig úgy beszélt róla, mintha naponta együtt lennének. A beszélgetéseibe mindig beleszõtte. Például ilyesféle közbevetései voltak: „Hogy is mondja csak az én atyai barátom, a báró...”, vagy: „A báró az effélét nem tartja fér dolognak!” stb. Emellett azonban Barnabásból hiányzott az energia és a bátorság, hogy nagyúri ambícióihoz megfelelõ társaságot keressen, és a megfelelõ kedvteléseket gyakorolja. Például évenként legföljebb egyszer ment vadászni nagy készülõdésekkel, drága pénzen bérelt vadászjeggyel és könyvekbõl szedett vadásztudomány alapján. De errõl a vadászatról azután egészen a legközelebbi vadászatig mindig beszélt. Notorius vadászkifejezésekkel, lelkesen, dicsekedve. Nagy és drága puskagyûjteménye, melyet házasságuk után a felesége hozományából vett, használatlanul lógott az ebédlõ falán. A puskák mintha szemrehányóan bámultak volna a gazdájukra: Barnabás, Barnabás. Mi lesz a vadászattal?

2.

Barnabás bátyám már a negyvenedik esztendejében járt, és még semmi igazi elegáns dolgot nem csinált. Jól öltözködött, és nagy borravalókat adott - ha látták -, ez volt minden.

Egyszer három hétig monoklit hordott, de hurutot kapott a szeme, és le kellett mondania a monokliviselésrõl. Ismét és ismét nekikeseredett, és megpróbált részt venni a kaszinói urak nagyhírû lumpolásain. De mindig megbánta; nem gyõzte az ivást, éjfélre mindig az asztal alá került, és azután ehetett citromot és heringet napokig.

Családi összejöveteleken, ahol nyilván a felesége biztatására vinni akarta a szót, Barnabás mindig póruljárt. A vadászkalandjait meghazudtolták, a pózait, az újmódi kézfogásait és köszönési módjait kinevették, egyszer pedig, amikor vacsorát adott, amelyen fácánok szerepeltek, kegyetlenül leleplezték. A fácánpecsenyérõl tudniillik Barnabás azt mondta, hogy a gróftól, a földjeivel szomszédos vadászterület tulajdonosától kapta, aki a fácánokat személyesen lõtte. Kiderült azonban, hogy a madarakat a gróf erdõmesterétõl vette drága pénzen. Ugyanez az erdõmester oltotta Barnabás bácsinak a fejébe a rögeszmét, hogy „igazi úriember” háztartásából egy valódi, elsõrangú fajkutya nem hiányozhat.

Barnabás bácsi pont egy hónapig tanulmányozta a kutyakérdést. Feleségével, ezzel az ellenszenves, csúnya, kövér és mégis tetszelgõ asszonnyal folyton a kutyáról beszéltek. A bácsi három délután levelet írt állatkereskedõknek. Azután két hétig olvasta és szaglálta az árjegyzékeket.

Mikor látogatást tettem náluk, engem is az ostoba kutya-bolondériájával mulattatott:

- Figyelj ide, Pali - mondta -, kutyát fogok venni. Árjegyzékeket kaptam. Nagyszerû kutyák vannak itt. Hallgasd csak!

És olvasott:

- Bernáthegyi. Négyéves, vörösszõrû, fehér foltokkal. Erõsen és kitartóan ugat. A reábízott területet föltétlenül megvédi. Ára 200 korona. - Dog. Hároméves. Szürke. Erõsen és öblösen ugat. Éber. Harapós. A reábízott területet biztosan védi. Ára 350 korona. - Ezt fogom választani. Ez a legdrágább és legszebb faj, ugye édesem! - szólt a feleségéhez fordulva.

- Igen, egy dog - nyafogta az asszony -, én is ezt szeretném legjobban.

- Azt hiszem - mondtam szerényen -, hogy a dognál utálatosabb kutya nincs. Félelmes, lusta, sokat eszik, megbízhatatlan.

Barnabás megdöbbenve nézett rám:

- Van neked fogalmad, mi az a dog. Hallja, Janka, micsoda ízléstelen fiú ez a Pali, azt meri mondani, hogy a dog a legutálatosabb kutya! Gyere el, mondd el ezt a Kaszinóban: egyszerûen kinevetnek, tönkre vagy téve, senki se vesz többé komolyan!

Ezzel Barnabás bácsi rám uszította a feleségét is, és együtt szidtak és csipkedtek. Annyira fölbosszantottak, hogy hamarosan otthagytam õket. Csodálatos, hogy az efféle haszontalanságok gyakran nem hagynak hidegen. Ahelyett, hogy nevettem volna rajtuk - evett a méreg.

Három nap múlva apám újságolta, hogy Barnabás megrendelte a dogot utánvéttel. T.i. levelet írt az állatkereskedõnek, hogy a kutya jó legyen, és valódi fajkutya, mert különben visszaküldi és bepereli. Az állatkereskedõ erre a következõket válaszolta:

Tisztelt uram!

A kutyát nem kínáltam. Ha akarja, vegye meg. Az állataim értékével egészen tisztában vagyok. A dog tulajdonságát hûen leírtam, az árából egy krajcárt sem engedek.

Barnabásnak roppant tetszett a levél, mindenfelé mutogatta, és örült, hogy a sors egy olyan kereskedõvel hozta össze, aki „igazi úriember”, nem hagy magával packázni. Még aznap írt, hogy küldjék az állatot.

A jó sors megengedte, hogy jelen legyek, amikor a postai alkalmazottak beszállították Barnabásék ebédlõ szobájába a ketrecet.

Janka, Barnabás felesége, a konyhában akarta fogadni a vendéget, de Barnabás egy kézmozdulattal jelezte, hogy elõkelõ fajkutyáról van szó, akinek szobában kell üdvözölnie új gazdáit.

- Hiszen a napjainak a legnagyobb részét úgyis az ebédlõben, az asztal vagy a hintaszék alatt kell töltenie - mondta a bácsi -, hogy a látogatók lássák. Nagyon emeli a szobát egy ilyen kutya! - kiáltotta lelkesen, és dörzsölte a kezeit.

Leszedték a ketrec vastag papirosát, és az óriási kutya elõttünk állt egész félelmetes, csúnya mivoltában. Összeráncolta a homlokán a bõrt, és megvetõ tekintettel nézett Barnabásra és nejére.

- Pfúj, micsoda népség közé keveredtem! - Azután hasra feküdt, és félszemmel figyelte a történendõket.

Barnabás még egyszer elõkereste az állatkereskedõ levelét, és hangosan fölolvasta a dog nevét.

- Hoppy!

Így hívták. Nagybátyám nem tud angolul, de mindig szidja azokat a családtagokat, akik elmaradtak a nyelvtanulásban.

- Angolul tanuljatok. Csak ezzel lehet ma boldogulni. Világnyelv. Jó társaságba enélkül nem járhat az ember! Stb.

Mondom, nagybátyám meg volt akadva a kutya nevével. A dog a Hoppi! szólásokra még a füle botját se mozdította. Barnabásban megszületett a gondolat, hogy hátha másképp kell a Hoppyt olvasni. Próbálgatta tehát. Mondott Hoppeit, Hoppeát, Hoppoit, Hopeet. A kutya nem reagált egyikre sem. Nagybátyám szégyenkezett elõttem és a felesége elõtt is, hát hamarosan behívatta az inast, és megparancsolta neki, hogy nyissa ki a ketrec ajtaját. Mielõtt azonban ez megtörtént volna, székekre álltunk, hogy a kutya esetleges támadásai ellen valamennyire legalább védve legyünk. Nem szép a káröröm, ezt az iskolában is tanultam, de nincs különösebb érdekemben letagadni, hogy meg voltam elégedve a fejleményekkel.

Az inas kinyitotta az ajtót. Hoppy fölállt, ásított, és kisétált a ketrecbõl, leült a szõnyegre, és két ostoba szemével, két kiálló fogával kibámult az ablakon.

- Hoppi! - mondta nagybátyám reszketõ hangon.

- Hoppi! - mondta Janka néni affektált nyafogó hangsúllyal.

- Hoppi! - kiáltottam én. - Gyere ide!

- Bolondság - mondta Barnabás - a kutya csak németül ért!

- Hoppi! Gyere ide! - kiáltottam újra keményen.

Hoppy odajött hozzám, és megállt a szék elõtt. Lehajoltam és megsimogattam a fejét. A kutya elkezdte a farkát csóválni. Leszálltam kényelmetlen fellegváramból, és tovább folytattam a hízelgést. A dognak, úgy látszik, nem tetszett a dolog, mert a farkcsóválást abbahagyta, és szigorúan tekintett Barnabásékra, akik szintén lekászmálódtak a helyükrõl. Megértettem az állat néma tekintetét.

- Ez a kutya enni akar! - mondtam.

Nagybátyám el volt ragadtatva mentõ gondolatomtól. Becsengette az inast, és egy kiló sertéshúst hozatott a mészárszékbõl.

- Fontos, hogy az elsõ ebéd ízeljék neki - mondotta mentegetõzve, amikor figyelmeztettem, hogy értesülésem szerint az egész háztartásukba nem kell több, mint naponta másfél kiló hús.

A húst elhozták. Hoppy fényesen megebédelt. Egy álló óra hosszáig nyalakodott a finom csemegén. Megette az utolsó falatig. Barnabás majdnem könnyezett az örömtõl, hogy a kutya, elegáns fajkutya létére, mégis elfogadta õt gazdának. Õt, az egyszerû polgári szülõk gyermekét. Igaz, a keresztapja báró, de ezt a fajkutya nem köteles tudomásul venni. Értésére adni pedig bajos. A fajkutya csak a szimat után indul, a szimat pedig valószínûleg az igazságot deríti ki, a tiszta, változhatlan igazságot.

Éreztem és nyomról-nyomra követtem nagybátyám itt vázolt eszmemenetét. Éreztem, hogy a szánalmas ember szeretné elmondani a kutyának, hogy õ, bár csak 200 korona születési ajándékot kapott a bárótól, mindazonáltal 350 korona vételárt nevetségesen csekély összegnek tart egy olyan kincsért és jó barátért, mint amilyet Hoppyban tisztelhetni remél. Továbbá neje, Janka, született Szeremley-lány, közjegyzõ lánya, volt orsz. képviselõ lánya! - és kérése támogatásául bátorkodik ezt is fölhozni.

A kutya egyelõre nem akart tárgyalásokba bocsátkozni. Jóllakott, lefeküdt a zongora alá és elaludt. Barnabásék suttogva beszélgettek, és lábujjhegyen jártak. El voltak ragadtatva a kutyától. Barnabás még azt is az elõnyére magyarázta, hogy olyan lusta.

- Nemes állat. Kifárasztotta az utazás. Egy parasztkutya hetekig is elbírja az éhséget, szomjúságot és álmatlanságot. Minél finomabb az állat idegrendszere, annál hamarabb fárad. De azután rendkívüli erõfeszítésekre is képes!

Egy német könyvbõl fölolvasta a dogról szóló fejezetet. A cikkben érzékeny történetek voltak elmondva a dogról, nagyszerû lelki jóságáról, természetes humoráról és ritka hûségérõl. Barnabás csaknem a könnyekig elérzékenyült, midõn egy dog öngyilkosságát - urának vadászaton történt szerencsétlen halála miatt - fölolvasta.

Hoppy azonban nem volt ezek közül a dogok közül való. Másfél órai alvás után kiugrott a szoba közepére és ránkvicsorította a fogát, majd pedig éktelen ugatásban tört ki. Mindannyian halálra rémültünk, és önkéntelenül is újra székekre álltunk. Hoppy most kiegyenesedett borjúnyi nagyságában, egész hatalmas fogsorát bemutatta, és néhány szilajat ugrott. Úgy látszott, hogy nincs más célja, mint hogy mulasson a rémületünkön. Nagybátyám csöngetett az inasért, és megparancsolta neki, hogy hozza be az ostort.

- A kutyát nem szabad verni - magyarázta fogvacogva -, de egyelõre meg kell neki mutatni, hogy ki a gazdája. A szakkönyv is ezt ajánlja.

Az inas azonban nem mert keresztüljönni a szobán. Hoppy ostromzár alatt tartotta hadállásainkat. Végre úgy oldotta meg a dolgot, hogy az ostort átdobta nekem Hoppy fölött. Én elkaptam, és nagybátyámnak nyújtottam. Barnabás bácsi erre leszállott, és szertartásosan, gyengéden, Hoppy kiáltással egyet a kutyára csapott. Hoppy nem vette tudomásul az ütést, Janka nénihez rohant, és két lábát a vállaira tette. Janka néni mosolygott, és arcán a hideg veríték gyöngyei jelentek meg. Feledhetetlen látvány volt!

Hoppy valahogy mégis megbékélt, és én már éppen megelégeltem az izgalmakat. Hamarosan távoztam.

3.

Napok múlva hallottam, hogy sehogyse akar engedelmeskedni. Barnabásék szobalánya mesélte a kútnál Julisnak, hogy a kutya az asszonyt jobban kedveli, ellenben az úrra haragszik néha, és kimegy a szobából, ha õ bejön, mintha undorodna a látásától. Barnabás minden valószínûség szerint ezt a viselkedést szíve mélyén a felesége elõkelõbb származásával magyarázta. Fájt neki Hoppy tüntetõ visszautasítása. Maga etette, rengeteg pénzt költött húsra, a mészárosnál naponta külön velõs csontokat rendelt. Ahányszor az apám találkozott vele, mindig véres csomagokat vitt Barnabás.

- A kutyának viszem - mondotta, és föllebbentette a papirost: nyers marhamáj, borjúvese, birkafej, ilyenfélék rejtõztek csomagjaiban.

Hetekig tartott, míg Hoppyt ki lehetett vinni a korzóra. Barnabás ez alkalommal kutyakorbácsot tartott a kezében, macskanadrágot húzott, és pörge kis vadászkalapját csapta a fejére betyárosan. Nem lehet tagadni, hogy Barnabásnak e stílus iránt határozott érzéke volt.

A korzón a dog nagy feltûnést keltett. Barnabás arca hízott a gyönyörûségtõl. A fõispán azt mondta, hogy a legszebb kutya a városban, s hogyha volna rávaló pénze, rögtön hozatna egy hasonlót, annyira kedvet kapott. A Szalay fõhadnagyné pedig cukorért beküldte az urát a kávéházba, hogy megetethesse a szép, kesztyûs kezeibõl a dögöt. (Nincsen jobb dolga!) Barnabás bácsi élvezte a népszerûség aranyos napsugarait, amelyek Hoppy jóvoltából reá sütöttek. De nem soká tartott az öröme. Hoppy makrancoskodott.

- Jöjjön, Hoppy - mondotta neki többször is Barnabás -, jöjjön! - De a kutya nem szerette a dirigáló köteléket. Elkalandozott oldalt a sétálók közé, belekeverte a szíjat az asszonyok szoknyájába, és megakasztotta a sétát. Barnabás bácsi szégyellte magát az erélytelenségéért, és kedélyeskedve társalgott a kutyával.

- Jöjjön, no, maga huncut, merre megy, arra, majd ad magának a százados úr! Erre csak szépen, erre!

Az ügyet azonban nem lehetett jól reparálni. Nagybátyámnak használnia kellett a korbácsot.

Nem tehetett mást. Nagyot vágott a kutya vékonyára. A Hoppy felüvöltött. Barnabás elsápadt. Hoppy szaladni kezdett, és magával vonszolta a gazdáját. Nagybátyámnak szaladnia kellett. Nem volt elég ereje, hogy a kutyát visszatartsa, de nem is merte. A dognak tetszett a mulatság. Szilajon, métereseket ágaskodva szaladt tovább, mint egy paripa. Barnabás izzadva és fuldokolva követte. Végre mentõ gondolata támadt. Egyszerre, amikor egy utcai karó mellett haladtak el, hirtelen rácsavarta a karóra a kötelet. A dog fogva volt. Nem tudott mozdulni. Barnabás lihegve törülgette a homlokát, és kétségbeesve pislogott maga körül.

A báró, a keresztapja lépett hozzá.

- Szervusz - mondotta -, a kutyád gyönyörû, de nem tiszta faj. A közjegyzõ is azt mondta, hogy tiszta dognak mondod. Nem tiszta dog. Németalföldi vérebkeresztezés. A fülérõl látom. Miért nem kérdeztél meg. Engedetlen, komisz állatnak látszik. - Elvette Barnabás kezébõl az ostort, és hatalmasakat vert a kutyára. Hoppy üvöltött és ugrándozott, és úgy látszott, hogy a lecke használt neki. Nyugodtan és engedelmesen ment haza.

Másnap azonban megharapta a mosónõt, és ráugrott az inasra. A mosóné húsz koronát kapott fájdalomdíjul, és az inasnak föl kellett emelni a fizetését. Barnabás verte a kutyát egy darabig, de Hoppy olyan morcos volt napokig is, hogy abba kellett hagyni. Barnabás nem bírta el az állat néma bojkottját.

Hozzá közbejött a gróf erdõmesterének látogatása, aki kijelentette, hogy a kutya tiszta dog, fajkutya, és verni nem szabad. Nagybátyám túláradt a boldogságtól, és a kaszinóban így szólt a báróhoz.

- Kedves keresztapám, szakértõkkel vizsgáltattam felül a véleményedet, és azt mondták, hogy a kutyám tiszta dog.

- Á la bonheur! - mondta a báró és osztott. De megharagudott Barnabásra, és azóta egyszer sem fogott vele kezet.

4.

Tegnap éjszaka szerencsétlen nagybátyámról álmodtam. Hoppyt egy nagy, sárga mezõben láttam bandukolni. Egykedvûen ugrándozott, mint egy elszabadult kóbor komondor. A nyakán egy kölönc lógott valami csomózott spárgán. A kölönc nagybátyám hullája volt. Kis fekete holttest. Valami esztergályozott sakkfigurának látszott. Hoppy megállt egy domb szélén. Egyedül volt a mezõn. Kinyújtózkodott. Megnõtt akkorára, mint egy ház. Végül feje már a felhõkbe ért, és nagybátyám - a kölönc - úgy lóbálózott a nyakán, mint valami apró parittya. Hoppy borzalmas volt. Mintha azt mondta volna:

- Mi állatok is visszaadjuk olykor az embereknek a kölcsönt azért, amit tõlük elszenvedtünk. Csak persze megfelelõ emberek szükségesek.

Egyébként Barnabás és neje egészségesek, de életükre ólomsúlyként nehezül Hoppy. Annyit eszik, hogy azon a pénzen két lovat lehetne etetni. A látogatókat végképp elriasztotta a háztól, és a cselédeket megdrágítja.

Nem akar soha kimenni a szobából, komiszkodik Barnabásékkal, és állandó rettegésben tartja mindkettõjüket. Szeszélyes és vad. Nem javul, nem tanul semmit. Barnabásék meg fognak öregedni, és akkor fognak csak rájönni, hogy ezt a kutyát az elsõ nap agyon kellett volna bunkózni.