GIMNAZISTA FANTÁZIÁK

SZÓKRATÉSZ

Szókratész utcaseprõ volt Athénban. Öreg ember lehetett, ezt azonban biztosan nem állíthatjuk. Az utcaseprõk mind egyformán járnak, rogyadozva, tempóra, görnyedten. Foglalkozásuk idõvel semmi fáradságot sem okoz nekik. Sepernek, mint a gépek, félig lehunyva szemeiket. Ragyogó napban vagy erõs szélben: mindegy nekik. Még alszanak is munka közben. A seprõ meg jár a kezükben le, fel, jobbra, balra; a végén az ember imbolyog.

Szókratész utcaseprõ volt - a javából. Összeforrt a mesterségével és annak szerszámával, a seprõvel. Szerette a szemetet, a port; a finom fehéret, a szép barnát s közte a lehullott sárga leveleket õszkor, vagy a lehullott virágokat tavasszal.

Egy éjjel, egy nyári éjjel történt. Akkor is söpört. A hold zöldessárgára világította a porfelhõt, s a közepén mozgó árnyat, Szókratészt.

Egy fekete leány jött az utca végérõl. Kissé ittas volt, csöndesen dalolt.

Mikor Szókratészhez ért, bolondos kedve támadt.

- Bácsi! - kiáltotta - engedj söpörni! - és kivette Szókratész kezébõl a seprõt. Az öreg felriadt.

- Mi, mit akarsz te, mit akarsz?

- Söpörni, bácsikám! Bácsi te, engedj söpörni!

Az öreg ránézett az ittas leányra. Nagy termetû, barna, szép görög leány volt. Csodálkozva nézte. Rég nem látott asszonyszépséget ilyen közelrõl. Átkapta a leány derekát, nem habozott, mert meglehetõs mennyiségû bor volt benne is, és megölelte.

- Hogy hívnak?

- Zenóbiának - mondta a leány hahotázva.

Szókratész eleresztette és elkomolyodott.

- Nekem is volt egy leányom - motyogta - Azt is Zenóbiának hívták. Elment az anyjával Thesszáliába. Még kis korában. Nem láttam azóta.

Elfogta a ritka visszaemlékezéssel járó nagy érzékenység; könnyezve beszélt tovább.

- Nem is tudom, ki a férje. Milyen asszony lett. Talán már gyerekei is vannak. Vagy tán nem is él. Mégis, úgy hiszem, él, erõs, egészséges szép kis lány volt. Én is meg az anyja is egészségesek voltunk.

A lány komolyan hallgatta.

- Te! - szólt csendesen - lehet, hogy én vagyok az a lány. Tegnapelõtt jöttem a városba. Az anyám azt mondta, hogy az apám alighanem utcaseprõ itten, ha még él. Szókratész a neve! Az a neved? No! Megölellek, hátha az apám vagy!

Az öreg elhúzódott, az jutott eszébe, hogy a leánya hetéra.

- Ne ölelj meg!

- Ne-e? - csodálkozott amaz, és mozdulatlanul állt az öreg mellett maga elé nézve.

Szókratész felvette a seprõt, és ostobán kavargatta maga körül a port. Majd meg elkeseredetten csapkodni kezdte a földet.

A hold most tiszta fénybe mosta a porfátyolt és benne Szókratészt meg Zenóbiát is.

Nemsokára azonban a porfelhõ elült, a fátyol eltûnt, és tisztán lehetett látni, mint simulnak össze egymás nyakába borulva az öreg, poros szürke Szókratész és Zenóbia, a fekete lánya.

A PÁSZTOR

Az athéni temetõ kapujában koldusok ülnek. A lenyugvó nap sárga fényében fürdik ráncos arcuk. Beszélgetnek.

... Az én fiam pásztor volt egy gazdag kereskedõnél. A birkáit õrizte. És ott élt négy esztendeig a thesszáliai nagy legelõn, hol sok ezer birkanyáj legel ide-oda kalandozva. Olyan nagy ez a mezõ, hogy mindig van rajta fû, a nyájak legelnek, aztán a pásztorok továbbhajtják õket, s mire a másik pásztor odaér a birkáival, már friss füvet talál.

Itt legeltette az én fiam a kereskedõ birkáit. Szeretett pásztor lenni, szerette a kutyáját, Ariost, szerette a nyáj bárányait és a fuvoláját. Barna volt a haja, szakálla, bajusza nem volt, s olyan szép volt az én fiam, mint a Hermész-szobor. A Praxitelészé.

Gyönyörûen tudott fuvolázni az én fiam. Fuvolázott, mikor éjjel a fehér és fényes csillagok hunyorogtak a messze terjedõ kék éjszakába. Fuvolázott, ha feljött az égre a rózsaujjú hajnal, és fuvolázott, ha leszállott az árnyékos, méla alkonyat. Fuvolázott a bárányainak, a kutyájának - meg a síkon lakozó kentaur leányoknak.

Szép, szõke, szomorú lányok ezek, az alsó testük olyan, mint a fehér arabs méneké. Szilaj csoportokban száguldozzák át a pusztákat éjjel, megkeresik a pásztort, megcsókolják, megölelik, híjják magukkal epedõ, édes hangon.

Az én fiam fújta a fuvoláját, és hallgatták õt a fehér csillagok és a messze terjedõ éjjel, s a hangjára a vad kentaur lányok messzirõl köréje gyülekeztek. A sötétségbõl csendes, toppanó futásuk hallatszott; félelmetes, susogó dobogással. A fiam hallotta. És csak fújta a peant és a nászdalt, úgy, ahogy még sohasem.

Egyszerre megállott a háta mögött egy kentaur lány, megölelte a fiamat és megcsókolta. Vele maradt, hallgatta a fuvolájának szavát, míg el nem jött a nyájas nap. De hiába sietett fel Apolló az égre, többé nem hallhatta meg a fuvolaszót, mert a fiam otthagyta a nyájat, és elnyargalt a kentaur leány hátán a többi vad, szerelmes lányok közé, kiknek az alsó teste olyan, mint a fehér arabs lovaké s a hajuk olyan, mint az õszi alkonyat színe és a válluk fehér, mint Aphrodité csillagának sugara...

Elment a végtelen pusztaságokba. Nem látta õt többé senki a pásztorok közül. Csak valami Demodes nevû hallotta messzirõl szólni a fuvoláját egy este, s azt is csak rövid ideig.

Elhívták a fiamat, hogy szeresse õket, fuvolázzon nekik, mert szép volt az én fiam, és senki úgy nem fuvolázott.

Õ is ott nyargal velük a messze terjedõ kék éjszakában, és fújja fuvoláját, amikor hunyorgatnak a fehér és fényes csillagok... a fiam, aki szép volt, mint a Hermész-szobor, Praxitelészé.