NERVUS RERUM

Épp egy éve történt.

Egy szelesre váló, de gyönyörû októberi nap estéjén az Andrássy úton belém ütközött Huszár Sándor. Sándor sajátságos állapotban volt. Sohase láttam azelõtt ilyennek. Ez a vidám, kemény, élénk fiú most tétovázva lépkedett lecsüggesztett fejjel. A két keze - mint két súlyos vasnehezék - a felöltõ zsebeiben. A kabátja nyitva. A gallér félig, rendetlenül fölhajtva. Az egyik cipõjének a szalagja kibomolva.

Az egész ember le volt horgasztva, be volt horpasztva, mintha egy láthatatlan óriás kéz felülrõl nyomta volna a fejét. A szemei kidülledten, megkínzottan bámulták az aszfaltot.

- Sándor - kiáltottam rá -, Sándor, mi lelt!

Megállt, rámnézett, nem felelt.

- Ne komédiázz - mondtam -, mi van veled, beszélj!?

- Mi van velem - motyogta Sándor -, mi van velem... hát esz a fene. Hát nem látod rajtam, hogy esz a fene.

Az utolsó szavakat majdnem siránkozó hangon mondta. Nagyon megsajnáltam Sándort, bevittem a legközelebbi kávéházba, puncsot itattam vele. Körülbelül tíz perc alatt kifejtette a hatást az erõs puncs, és Sándor beszélni kezdett.

- Barátom - mondta -, tudd meg, hogy egy szerencsétlen barmot látsz magad elõtt. Szánalomra méltó, buta dolgot csináltam ma, egy olyan emeletes szamárságot, helyrehozhatatlan együgyûséget, hogy sohase fogom kiheverni. Egész életemben bosszankodni fogok, és csikorgatni fogom a fogamat, hogy ilyesmi megtörténhetett velem.

Jól ismertem Huszár Sándort, közbeszóltam tehát:

- Látom már, öregem, hogy nõ van a dologban.

- Igen - mondta Sándor - mi lenne más. Nõ - és de még hozzá milyen nõ.

Szegény fiú arca egészen eltorzult a fájdalomtól. Sürgettem:

- Beszélj, beszélj, Sándor.

- Azt tudod, ugye, hogy a nyáron négy hétig lenn voltam Borszéken. A szüleim ott nyaraltak, és az idén az egész szabadságomat velök töltöttem. Azaz dehogy, csak velök akartam tölteni. Tudod, azzal utaztam el Pestrõl, hogy no most négy hetet pihenek, nem udvarolok, nem sportolok, lustálkodni fogok. Elhatároztam, hogy erõt gyûjtök az ügyvédi vizsgára, kedvébe járok az édesanyámnak, és még azt is megteszem, hogy politizálok délutánonként az apámmal. Az elsõ két nap ment minden.

A harmadik nap azonban a reggelinél föltûnt a láthatáron ez az asszony, a lánynevén nevezem, Anna. Kegyetlenül hangosan dobogni kezdett a szívem, amikor megláttam. Mit magyarázzam neked: egy nõ, akire a legnagyobb mértékben diszponáltam és diszponálok. Középtermetû, telt, de tökéletes forma. Kissé hosszú derék, de az egész asszony ruganyos, kemény, mint egy gumilabda. Szõke haj, kék szemek, tudod, olyan lilába átmenõ kék, amelyik este mindig könnyesnek tetszik. Rohantam a fürdõtitkárhoz. Kitudtam róla mindent, amit lehetett. Férjes asszony, egy barátnõjével van, tegnap érkeztek, olcsóbb szobát vettek. A titkár még aznap délután bemutatott. Ettõl kezdve én megszûntem jó fiú lenni. Mindig vele voltam. Két huncut kis kedves asszonyok voltak a barátnõjével. Még aznap annak is akadt udvarlója, és így egyedül lehettünk.

Külön meg kell neked említenem Anna hangját. Rendkívül érzéki, csiklandós hangja volt, csengõ és lágy hang, valami sajátságos zamattal, ami a mélyrõl jõ, a mellbõl, vagy tudom is én honnan. Bizonyosan ismersz ilyen hangú nõt.

Mit mondjak még neked róla? Bolondultam utána. Már a közelléte megmámorosított. Vágytam rá minden áron. Nem is volt nehéz megértetnem magam vele. Értelmes nõ volt. Értette a szerelmet, érezte a vágyamat, és izgatták az én izgalmaim. De kijelentette, hogy az urát nem szándékozik megcsalni. A legõrültebb flörtölések után is nyomban víg volt, dalolt. Egy csókban egy pillanat alatt föl tudott forrni, de rögtön kihûlt. Szóval, kérlek, értsd meg, hogy miért érdekelt engem ez a nõ. Mert sajátságos, veszedelmes, bájos kis állat volt, akihez hasonlót se láttam soha. Unikum. A harmadik hét végén már imádtam a kétségbeesésig. A negyedik hét végén, amikor vissza kellett jönnöm Pestre, csaknem sírtam a vágytól és a dühtõl. Mert hiába volt minden mesterkedés - nem akart az enyém lenni. Miért voltam dühös? Mert éreztem, hogy valami sohase pótolhatót, valami csodadolgot mulasztok el, és mert éreztem, hogy tetszem neki, hogy vágyik reám.

Nem szerettük egymást. Errõl szó sem volt, nem is lehetett. De vágytunk egymásra olyan brutális nagy vággyal, amit csak a reggeltõl estig szabadban való tartózkodás ad az emberbe. És ebben is volt valami szép. Semmi szellemit nem lehetett fölfedezni a viszonyunkban, merõben testi viszony volt.

Elváltunk. Az asszony vidéki. Elmondta, hogy Pesten nincsenek rokonai, az ura városi hivatalnok, semmi mód nincs rá, hogy találkozzunk, hacsak jövõre valami fürdõben nem. Mégis elkérte a lakásom címét. Esetleg megesik - mondta -, hogy Pestre kerülök.

Visszajöttem. Elmúlt az augusztus. Azokon a meleg pesti éjszakákon, amikor hazafelé bandukoltam Budáról vagy a Ligetbõl - a magános utcákon nemegyszer csengett a fülembe az Anna impertinens nevetése. Impertinens nevetése volt, tudod... mint amikor valakit csiklandoznak. Különben nem leveleztünk. Még egy kártyát sem küldtem neki. Az ilyenben fatalista vagyok. Ha a szerencse kedvezni fog, s ha még kelleni fogok neki - mondtam magamban -, majd találkozunk. Elmúlt a szeptember is. Már csak ritkán gondoltam rá.

És ma reggel, barátom, kopognak az ajtómon. Egy hordár lép a szobába. Anna küldte. Azt írta, hogy Pesten van, és hogy tíz órakor találkozzunk a Baross téren, a Keleti pályaudvar elõtt, biztosan vár, és az egész napot együtt töltjük. Erre, barátom, kiugrom az ágyból, és eszeveszetten öltözködni kezdek. A sógoromnál lakom. Elkövetem azt a mulasztást, hogy nem csinálok tervet, nem nézek órát, hanem vaktában sietek. Mikor fölöltözöm, elrohanok reggeli és cigaretta nélkül egyenesen a borbélyhoz. Ott rögtön megborotválnak. Az egész idõ alatt siettetem és izgatom a borbélyt, aki természetszerûen megvág. De ez semmi, amint fizetek, kellemetlen meglepetés ér. Öt koronám volt mindössze és néhány nikkelpénzem. Gondolkozom magamban, mit csináljak. A sógorom már elment a hivatalba, a nõvéremtõl nem akartam pénzt kérni. Hiszen csak tegnap adott kölcsön húsz koronát. Meg nem is szeretek visszamenni. Babonás vagyok.

Legalábbis hetven koronára volt szükségem. Kocsi húsz korona, ebéd pezsgõvel minimum harminc korona, egyéb költségek húsz korona.

Fél tíz volt. Vissza kellett volna mennem, és a nénémtõl elkérni ezt az összeget. Mit tettem ehelyett? Nekiindultam a Váci utcának. Azt reméltem, hogy ismerõssel találkozom, akitõl kölcsönkérem a pénzt, azután sietve kocsira ülök és kihajtok a pályaudvarhoz, és még ott találom; kire gondoltam, nem tudom, õrült voltam, tisztára megzavart ez a váratlan fordulat. Nézem az embereket, keresek egy ismerõs arcot, nincs senki. Leérek az Eskü térig. Gondolom magamban, benézek az egyetemre. Bizonyosan lesz valaki az elõcsarnokban. Ekkor néztem meg újra az órámat, pont tíz óra volt.

Mit kellett volna most tenni? Konflisra ülni, hazahajtani, és a nõvéremtõl pénzt kérni. Nem, én ehelyett bementem az egyetemre, körüljártam a földszinti folyosókat, még a questurába is benéztem. Senki, senki. Gyilkolni tudtam volna. Pénz nélkül pedig nem lehet elindulni, tudniillik ez a rögeszme gyökerezett belém. Kijövök az egyetemrõl, végigmegyek a Kecskeméti utcán. Nézek, meresztem a szemeimet, szimatolok egy ismerõs arcot. Nincs senki. Most jut eszembe az órám aranylánca. Erre futva, értsd meg ezt, futva visszaszaladok a Ferenciek terére a zálogházba. Négy ember volt elõttem a becsüsnél. Legalább öt percet vesztettem. Végre rám került a sor. A becsüs azt mondta, negyvenkét korona. Én erre feldühösödök, hogy a drága láncomért, amelyért az apám százhúsz koronát adott, csak ennyit akarnak adni, és szó nélkül kimegyek. Ez volt a második óriási hiba. Most belátom, hogy elvégre ezzel az összeggel is elég jól el lehetett volna rendezni a házasságtörést, de akkor lehetetlennek látszott, hogy ezt a csodálatos és ezerszer vágyott nõt - hogy úgy mondjam - ne elsõ osztályú módon tegyem magamévá.

Most még mindig lehetett volna hazahajtani. Negyed tizenegy volt. Nem tettem. Elindultam a Kossuth utcán föl a Keleti pályaudvar felé. Azt gondoltam, hogy a Rákóczi út elég hosszú, biztosan találok ismerõst, és még idejében ki is érek. Azzal vigasztaltam magam, hogy az egész Rákóczi út tíz perc járás. De nem ám akkor, ha az ember az utca mindkét oldalát figyeli. Háromnegyed tizenegyre értem gyalog, rogyadozva az izgalomtól a Baross térre. A pályaudvar elõtti tér üres volt. Világos, hogy már elment. Vártam tizenkettõig, de minden remény nélkül. Rettenetesen éreztem magam. Átmentem villamoson Budára, megfürödtem, megebédeltem, meg akartam menteni a napot, és meg akartam javítani a közérzésemet, ami gyalázatos volt.

Újabb óriási hiba. Haza kellett volna menni. De csak délután négy óra felé kerültem haza. A néném fogadott:

- Mi az - mondta -, hogy egész nap csavarogsz, míg itthon minden félórában hordárok keresnek. Három nõi levelet kaptál. - És ideadta a leveleket.

- Csak lassan - mondtam magamban - csak lassan.

A szobámba mentem, és ott olvastam el õket, és aztán sírtam, barátom, és ütöttem az asztalt. Ide nézz.

Sándor három levelet szedett elõ. Kávéházi levélpapirosra voltak írva valami komisz, apró, rosszul faragott ceruzával, amilyeneket asszonyok rejtegetnek a kis kézi táskáikban.

Az elsõ:

Vártam fél tizenegyig a Baross téren, és egyig a Pannónia étteremben fogom várni.

A második:

Kettõ húszkor indul a vonatom a Keletirõl, a váróteremben még talán találkozhatunk.

A harmadik:

Megyek haza, sajnos nem maradhatok tovább, kár, hogy nem láthattam, tíz perc múlva elutazom.

Háromszor is végigolvastam a leveleket. Nem vigasztaltam Sándort. Magam is majdnem el voltam keseredve.