HAJNALI ELBESZÉLÉS

A történetet, ami itt következik, Lukácstól hallottam, aki magánhivatalnok, és az éjszaka szakértõje. Nem szeretem az éjszakai embereket. Örökösen a részleteken nyargalnak, és az unalmasságig bonyolítják a nekünk, nappaliaknak egyszerû lelki ügyeket. Lukács is, amikor együtt ültünk a kávéházban, elõbb háromnegyed óra hosszat bámult bele a konyakos pohárba, és csak azután szánta rá magát a beszédre.

- Egy rossz, nyugtalan, elkeseredett éjszakámon - kezdte Lukács igen lassan - elmenekültem hazulról. A kávéházakat végigjártam már, s az esõ is bekergetett a lányokhoz. Álmosak és dohányfüstszagúak voltak valamennyien. Ott végigheveredtem egy bársony pamlagon, s hunyt szemekkel úgy éreztem, hogy a hiába kergetett, a meghódíthatatlan csalfa szûzleány: az Álom, ölébe veszi a fejemet. A lányok tudták, hogy az „õ” szerelmes ölelése kell most nekem, hát rám se néztek. A túlfûtött, nehéz illatoktól terhes levegõjû szobába már beérkezett valahonnan a hajnalnak egy szürkén ezüstös, derengõ sugara. A lámpák fáradtan pislogtak. A szoba túlsó sarkában valami félig berúgott ember öntötte ki a lelkét Micinek, az okos arcú, nyúlánk, fekete lánynak.

- Bizony, édes kis lányom, úgy van az. Te szereted az apádat, azt mondod, és minden reggel, mielõtt álomra hajtanád a kábult fejedet, imádkozol érte. Látod, nekem nincs meg ez az örömöm. Én gyûlölöm az apámat, pedig már meghalt. Rázod a fejedet - nem lehet? - lehet biz’ a’. Ki gondolhatná el, hogy miért? Hallgasd meg, kis okosom. Ez nekem olyan, mint amikor ti lányok karácsony estéjén egymásra borulva kisírjátok magatokat. De azzal azután ti készen is vagytok; én azonban nem. Az én sorsom az, hogy ilyen álmos, kilumpolt reggeleken panaszkodjak egy-egy fáradt, de jószívû kislánynak, hogy aztán megcsókolja a homlokomat, itt a közepén, igen itt, és könnyezve simogassa a kopasz fejemet, így szólván: szegény barátom!

A beszélõ nagyokat és keserveseket nevetett, majd folytatta:

- Tedd meg, Mici, de majd csak a végén. Hát nézd, fiam, én úgy gyûlöltem meg az apámat, hogy ikerfia voltam neki. Az ikertestvérem meg én úgy hasonlítottunk egymáshoz, hogy az disznóság volt. Érted, egyszerûen disznóság! Az apám, egy vérmes, önzõ ember, csak Pistát szerette! Azzal a majomszeretettel, amellyel az ilyen heves természetû emberek megszeretik azt, ami nekik ösztönszerûleg jobban tetszik. Énvelem nem törõdött. Én, a Béla, senki se voltam neki. Fájó szívvel néztem már apró gyerekkoromban, hogy milyen igazságtalanságok esnek a földön. Buta egy dolog, Mici, mi? De bizony komiszul szenvedtem, amikor láttam, hogy ebéd után az apám ölébe veszi Pistát és csókolgatja. Édesanyánk a mi születésünkbe pusztult bele, hát nem volt, aki engem ölbe vegyen. Az apám testvére, egy vénkisasszony gondozta a házat, de biz az nem szeretett senkit, csak a gyomrát. Kávézott mindig az istenadta. Szóval engem nem vett az ölébe senki. Így haragudtam meg én Pistára, pedig õ jó testvér volt. Ezt mondta egyszer nekem:

- Te Béla, ne haragudj énrám, amiért az apa engem jobban szeret, mint téged; igazán, én nem tehetek róla!

Ott néztünk egymásra. Két piroskötõs babszem gyerek. Egyik olyan, mint a másik. Nagy komolyságú dolgok kergetõztek a buksi nagy fejünkben. Én azt mondtam Pistának: Eredj, Pista! És elszaladtam tõle. Apánk akkor utazni járt. Sok pénzt hozott a termés. Félesztendeig se láttuk. Azt hiszem, hogy szerette a szép lányokat. Mert pirosképû, rövidnyakú, szép ember volt. Remélem, Mici, ebben még semmi különöset se találsz. De az már különös, hogy mire hazajött apánk, akkor már Pista halva feküdt künn a temetõben. Megszúrta magát a kertben valamivel, azután a nénink késõn hítt doktort. Nem is volt ott a környékben, mert hogy mi künn laktunk a tanyánkon, fél mérföldnyire a várostól.

Mielõtt apa elé mentünk volna a vasútra, akit a néni hazasürgönyzött, de aki csak a temetés után harmadnapra tudott hazaérkezni, mert valahol Spanyolországban volt, nohát ezen a délután bevezetett a néni a szobájába, adott sok cukrot, megsimogatott, azután nagynehezen kibökte, mit akar.

Hát azt, hogy én legyek ezentúl Pista, minthogy úgyse tud bennünket senki egykönnyen megkülönböztetni. Érted, Mici, a dolgot? A néni azt sürgönyözte, hogy a Béla halt meg, hogy én haltam meg, és a koporsóra is az én nevemet írták. A néni nagyon féltette apámat, megüti a szél, ha meghallja, hogy a kedvenc Pista halt meg.

Az apa megjött, össze-vissza ölelt, csókolt engem. Én tudtam, hogy nem nekem szól a szeretete, de mégis jól esett, és örülni tudtam neki. De azután megfigyeltem az apámat. Nem fájt neki semmit, hogy én meghaltam. Látszott, hogy örül a sors szerencsés esélyének, hogy nem Pista halt meg.

Édes Mici fiam, te okos lány vagy, öregem. De mondd meg nekem tiszta szívedbõl, hogy nem veszti-e el a kedvét az ember ettõl a piszkos élettõl, ha így kezdõdik, mint az enyém? És én jól tudtam, hogy Béla el van temetve, hogy ez nem is olyan nagy baj, hogy, hálistennek, Pista él. A szerepemet azonban jól játszottam mindvégig. Amikor apa otthon volt, igyekeztem a kedvében járni. Egyszer az öreg be volt csípve, mint én most. Reggel jött haza. Én a kertben játszottam, túrtam a földet. Összecsókolt, fölkapott és beszélt nekem:

- Szegény Pista, nincs játszótársad, meghalt a Béla, és itthagyott téged. Szegény fiam, de ne búsulj, legalább a tied lesz az egész Tolcsvay-birtok, gazember. Egészben, te kis kutya. Egészben a tied lesz!...

Ezt mondta.

Ugye nem csodálkozol, kedvesem, amiért egy cseppet se örültem a birtoknak.

Ugye nem csodálkozol azon se, Mici, hogy egy könnyet nem ejtettem az apám temetésén.

És most csókolj meg, fiam, itt a homlokomon, és mondd: édes testvérem, sajnállak téged!...

Mici megtette. Az elbeszélõ morogva, álmosan, részegen zokogott. A lámpákat már eloltották. Mici vigasztalta a szomorú mese hõsét.

- Na, ne ess kétségbe! Aludd ki magad, hiszen be is vagy rúgva. Így ni, feküdj le...

Pár perc múlva Mici fáradozásait siker koronázta. Az embere elaludt.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

- Én is szépen elaludtam - tette hozzá Lukács fontoskodva.