EGY VIDÉKI GIMNAZISTA NAPLÓJÁBÓL

1897. szept. 1.

Ma reggel elmentünk apával a gimnáziumba. Elõször voltam itten, eddig csak kívülrõl láttam ezt az épületet, ma végre belülrõl is megláttam. Bementünk az igazgatói irodába, és apa beíratott. Egy kicsit féltem, mert sok tanár volt az irodában. A tanár egészen más, mint a tanító. Sokkal komolyabbak, szigorúbbak a tanárok. Délután eljött Balla Pista, kimentünk a parkba és csatangoltunk. Arról beszéltünk, hogy mennyi rettenetes sok idõnek kell majd elmúlni, amíg mi nagy emberek leszünk, föltéve persze, ha közben meg nem halunk. Vacsora után édesapám ideadta ezt a naplókönyvet, amelybe jelen soraimat írom, és rábeszélt, hogy ezentúl írjak naplót. Ezzel javul az írásom - és ez igaz is.

Szept. 4.

Ma volt a Veni Sancte. Templom után az iskolában felolvasták a szabályokat, és az osztályfõnök, Pertics János elrendezte a helyeket. Én a nyolcadik padban ülök. Balla Pista elõttem ül a hetedik padban. Annak örültünk, hogy sikerült padszélre jutni és méghozzá ablaknál. Az én padomon szép faragások vannak, egy lófej és egy gõzhajó van bevésve. Délután Balla Pistához mentem, és az emeletrõl az udvarra szappanbuborékokat fújtunk, bár láttam, hogy Pista nagymamájának nagyon nem tetszik a játék. Tízszer is elmondta, „ezek a gyerekek le fognak esni!” vagy: „ne hajoljatok ki a korláton!” Nem értem, hogy a nagyok mindig irigykednek, ha az ember mulat. Nem éppen a Balla nagymamájára mondom, de általában sokszor tapasztaltam. Három év óta mindennap elolvasom a budapesti újságot, de soha nem olvastam, hogy a gyerekek a korláton kihajolva lebuktak volna.

Szept. 10.

Tanulom az elsõ declinatiot, nem nehéz, de a latintanárt nem szeretem. Olyan rettenetesen kiabál egész órán, hogy nem merek mást tenni, mint hogy folyton figyelek, ez pedig nagyon fárasztó. Milyen más ember volt a kedves Péteri tanító úr, félkor jött be, elbeszélgetett velünk, mesélt, az ember örült neki, ha benn volt. De nem bánom, apa azt mondja, hogy a latinnal csak akkor lehet valamire menni, ha szigorú tanár tanítja.

Szept. 12.

Balla Pista ma jó dolgot talált ki. Azt mondta t.i., hogy még sohase rendeztek versenyt abból, hogy ki tud több vizet inni. Holnap délután nálunk kettesben rendezni fogunk egy ilyen versenyt. Alig várom már.

Szept. 13.

A versenyt nem tartottuk meg, mert ma nálunk szilvalekvárt fõztek, és a keszõcét nagyon szeretem. Pistát is elhíttam, latint tanultunk, azután duplexot játszottunk. Nálunk nem lehet megcsinálni az ilyen versenyt, szüleim mindent észrevesznek, nem akarom kitenni magamat, hogy megtiltsák, Pistáéknál - akinek az apja két év elõtt meghalt - könnyen megy az ilyesmi. Pista el van kényeztetve, és nem szólnak folytonosan bele a dolgaiba. Szeretek náluk lenni, nem hallja folyamatosan az ember: „ezt nem szabad”, „ezt megtiltom” és ilyeneket. Egészen más az élet ott, ahol nincs apa. Ma ebédre palacsinta volt, kedvenc ételem.

Szept. 14.

Vízivási versenyben gyõztem. Tíz perc alatt kilenc tele nagy pohár vizet ittam meg. Balla Pista csak hetet bírt.

Szept. 30.

Ma Istenrõl beszélgettünk, én, Balla, Petrákovics és Pollák. Együtt voltunk a parkban, és estefelé Petrákovics kérdezte tõlünk, hogy hiszünk-e Istenben. Mindannyian azt feleltük, hogy igen. Erre õ azt mondta, hogy az õ bátyja, aki vegyész, nem hisz. Az õ bátyja t.i. azt állítja, hogy semmi más nincsen, mint amit érzékeinkkel fölfoghatunk, azaz amit láthatunk, hallhatunk, szagolhatunk, ízlelhetünk, tapinthatunk. Igen ám, felelte Balla, de az Istent többen látták, és le is festették. Példának említette a nagy templom plafonján lévõ képet, hol Isten Jézussal és a Szentlélekkel le van festve. Petrákovics erre azt mondta, hogyha Isten csakugyan létezik, miért nem jelenik meg gyakran az embereknek, hisz akkor mindenki hívõ lenne, és jó lenne, de a mai emberek közül senki se látta az Istent, és nem beszélt vele. Erre Pollák elmesélte, hogy az õ apja egy alkalommal Bécsben látta az Istent a városon kívül.

Künn a mezõn, egy malomkövön ült, de Pollák apja nem merte õt megszólítani. Petrákovics azt mondta, hogy mindenesetre beszélni kellett volna vele, és ez igaz is. Sokat gondolkoztam ezen ma, és bár jelenleg hiszek Istenben teljes mértékben - furcsának találom, hogy sohasem jelenik meg közöttünk. Ennek okát nem tudom kitalálni.

Okt. 6.

Ma volt az Önképzõ-Kör gyászünnepélye az aradi vértanúk emlékére. Mindannyian részt vettünk, és végighallgattuk a felolvasást, a szavalatokat, a gyászbeszédet és az énekeket. Egy Steiner nevû fiú a nyolcadikból remekül szavalta el Az aradi tizenhárom c. verset. Ebben a versben arról van szó, hogy a vértanúk emléke szent legyen mindig a magyarok elõtt. Az jutott eszembe, hogy sokkal helyesebb volna, ha arról írnának verset, hogy az aradi vértanúk halálát meg kell bosszulni a kutya németeken. Megkérdeztem édesapámat, hogy ez miért nem történt meg. Azt mondta, azért, mert a magyar hitvány népség.

Okt. 14.

Ma délután az ebédlõben az asztalnál rajzoltam. Sakktáblához hasonló kockázatot kellett készíteni. Elõször kihúztam az egészet tussal, azután a kockákat ki akartam tölteni ecsettel. Ekkor odajött az asztalhoz Károly öcsém, és mivel nem látott jól, fölkapaszkodott, meglökött, és az egész rajz tönkrement, mert a tele ecset összemázolta. Dühömben Károlyt nagyon elvertem. Annyira sírt, hogy megsajnáltam, és kérlelni és simogatni kezdtem. De láttam, hogy ami egyszer fáj, azt nem lehet lesimogatni. A nyakonok, amiket adtam, meglehetõsen erõsek voltak. Egy ideig néztem szegény Károlyt, amint a földön fekve bõg. A kis zöld bõrkötõje egészen össze volt gyûrve, és csak sírt, sírt. Nagyon-nagyon sajnáltam szegényt. Õ olyan jó fiú, és úgy szeret engem. Azután fogtam magam, bementem a másik szobába, a kanapéra feküdtem, és sírtam én is vagy fél órát. Annyira bántam, hogy öcsémet megvertem. Este apa behítt engem az irodába (nem tudom, honnan tudhatta meg a dolgot), és azt mondta, hogy ne verjem meg a kisebbet, a gyöngébbet, mert az nem szép, és férfikoromban, majd ha elválunk, szétmegyünk a világba, és Károllyal csak ritkán látjuk egymást, nagyon meg fogom bánni, mert Károly nem fog engem szeretni. Beláttam, hogy ez nagyon igaz, és megfogadtam, hogy Károlyt többet meg nem verem.

Okt. 15.

Ma hirdették ki az elsõ konferencia eredményét. Engem megróttak számtanból és megintettek latinból. Délben megmondtam, apa ideadta a bizonyítványt arról, hogy csakugyan megmondtam, és még az osztályfõnök délutáni órájára elvittem. Este azt mondta apa, hogy ezentúl korán kell fölkelnem, és a latint meg a számtant ismételni, nehogy karácsonykor megbukjak. Ma ebédre palacsinta volt, kedvenc ételem.

Okt. 30.

Okt. 16. óta minden reggel 1/2 6-kor kelek, de nem haladtam még semmit az ismétlésben. T.i. reggel nem tudok tanulni. Az ébresztõóra csengetése után rendesen elalszom, apa azonban fölébred, és õ fölkelt. Rám szól, mit tehetek, föl kell kelni. Hiába mondom apának, hogy: apám, én reggel nem tanulok semmit, én nézem a betûket, nyitva van a szemem, de alszik az egész fejem - õ mindig azt mondja, hogy „az ész reggel fog a legjobban!” Ha ez igaz volna, akkor én már az egész latint legjobban tudnám az osztályban. Nagy kínnal öltözöm, eltart jó fél óráig. Kibotorkálok a sötétben a fürdõszobába, ott állok a kályha mellett, és megvárom, míg Ilka begyújt, azután megmelegszem. A mosdásra annál nehezebben tudom magam elszánni, minél tovább melegszem. A kis kályha búg és dübörög, és a plafonon is villog a fénye. El tudnám nézni napokig. Nem kívánnék semmit ilyenkor, még azt se, hogy nagy ember legyek, hogy megnõjek és parancsoljak - csak azt, hogy engem ne bántson, ne sürgessen senki, hanem nézhessem a plafont és a lángokat, ameddig tetszik. Sokszor kinézek ilyenkor a fürdõszoba kis ablakán, az ég a tûzfal fölött látszik egy kis darabon - ez a kis ég egészen sötét kékesszürke még. A fürdõszobában is minden sötét, csak az asztal széle csillog, mint egy vöröses csík. Azután hirtelen ráhatározom magam, levetem az ingem, és a mosdótál elé állok. Csak a kisujjamat nyújtom be, várok tovább, állok és állok. Azon gondolkodom, hogy miért nincs a világ úgy berendezve, hogy ha nekem jól esik aludni, hát alhassam. Apa nem enged, azt akarja, hogy tanuljak, de hiszen nem tanulok. A házban mindenki alszik, hogyan lehet itt tanulni. Tanulok pár percet, elmondok magamban egy szabályt, azután az ablakhoz megyek. Nézem az utcát. Nézem, amint nyit a borbély, amint a borbélyinas kisöpör, amint a húsosok felállítják a sátrakat, és jönnek a mészárosok szamaras-talyigái a friss hússal. Mindez szép és érdekes, és szívesen elnézem, bár aludni jobban szeretnék, de tanulni reggel nem tudok. Délután vagy este félóra alatt, negyedóra alatt többre megyek, mint reggel másfél óra alatt. De nem is igyekszem, hogy ezt apámmal megértessem, õ mindig csak azt ismételné, hogy „az ész reggel fog legjobban”. Õ t.i. meg van gyõzõdve, hogy ez igaz, és mindenki, aki mást mond, az hazudik. Biztosan tudom, hogy ezt a véleményét soha életében semmi pénzért meg nem változtatná.

Nov. 1.

A megholtak napja van ma. Délelõtt a temetõben voltunk, koszorút vittünk nagyapa és nagymama sírjára, mint tavaly is és minden évben. Délután olvastam Verne Gyulának Utazás nyolcvan nap alatt a föld körül címû mûvét. Késõ estélig olvastam, azután tanulni kezdtem a holnapi leckét. Apa nagyon összeszidott, hogy miért nem tanultam meg elõbb a leckét, és miért nem olvastam azután.

Nov. 2.

Ma kiolvastam Verne könyvét, amely roppant érdekes regény. Nagyon jól mulattam rajta. Délután eljött Balla Pista, és malmoztunk egész vacsoráig. Boldog fiú ez a Balla Pista, tesz, amit akar, kimenõt kap, nem szekírozzák otthon, alhat fél 8-ig. Sohase tanulja a leckét, de amit egyszer olvasott, arról tud beszélni. Én, ha egyszer-kétszer magamnak föl nem mondom, meg se tudok mukkanni. Ballának csak az a baja, hogy nehezen ír és nagyon hibásan. Folyton helyesírási hibákat ejt, és rossz dolgozataival rontja a kalkulusát. Ma ebédnél palacsinta volt, kedvenc ételem.

Nov. 9.

Ma új cselédet fogadtak, Ilka elment ma reggel, férjhez megy, holnap lesz az esküvõje. Erzsi, az új szobalány, nagyon jó, szíves lány.

Nov. 12.

Ma Balla Pista harminc üveggolyót kapott egy bácsijától. Petrákovics megmutatta, hogyan kell klikkerezni. Igen mulatságos játék. Balla Pistával egész délután klikkereztünk. Este földrajzot tanultam.

Nov. 14.

Balla Pista sokkal jobban klikkerezik, mint én. Ma majdnem mind elnyerte a klikkereimet, amelyeket tegnap vettem. Édesanyám húsz koronát adott, amin húsz üveggolyót vettem. Azt hiszem, sohase fogok úgy megtanulni klikkerezni, ahogyan Balla Pista most tud, kétnapi tanulás után.

Nov. 18.

Ma új télikabátot kaptam. Nem tetszik nekem. Barna színû és kockás bélésû. Ez a bélés olyan színû, mint a favágók szövetinge. Olyan parasztos, csúnya. Nem akartam sokat kérni apát, a kereskedõ rábeszélte õt, hogy ezt vegye, mert ez tartósabb, pedig volt ott egy másik télikabát, amely nem volt ilyen kiállhatatlan bélésû, és szép volt. Csak megnõnék már egyszer, és a magam ura lehetnék, magam választanám a télikabátjaimat, akkor kelnék fel, amikor jólesik, akkor olvasnék, amikor éppen kedvem volna, és akkor tanulnék, ha nekem tetszene. Ez az idõ azonban borzasztó messze van! Ó, de milyen messze.

Nov. 22.

Ma szekundára feleltem számtanból. Pedig ma reggel is hatkor keltem. A rövidített osztás volt föladva, de azt elfeledtem átnézni, ehelyett ismételtem a régebbi dolgokat. A Tamási helyre küldött. Nem sokat bánkódtam, a pad alatt olvastam Gulliver utazását. Ez a könyv eddig a legkedvencebb könyvem. Olyan örömet okoz az olvasása, hogy mellette a korán kelés és a szekunda egész nap eszembe se jutott.

Nov. 23.

Ma a tisztelendõ úr kijelentette, hogy mindenkinek meg kell tanulni a ministrálást, mert december elsejétõl kezdve a templomba fogunk járni, és reggeli hétórai miséken névsorrendbe ministrálni fogunk. Ennek örülök, mert nem kell ez idõ alatt számtant és latint tanulni. A ministrálást, mint a másodikosok mondják, nem kell tudni, csak az elsõ és utolsó szavakat, a többit pedig el lehet morogni. És az a jó van benne, hogy vörös ministránsruhát kapunk, sõt füstölõvel is lóbálunk. Addig is be lehet járni a sekrestyébe, aki akar, a szertartásbeli sorrend megtanulása miatt. Holnap reggel, Balla Pistával megbeszéltük, mind a ketten ott leszünk. Ma befejeztem Gulliver utazásainak olvasását, és újra elkezdtem elölrõl.

Nov. 24.

Ma reggel voltam elõször a Terézia-templom sekrestyéjében. Nagyon különös hely ez. Félkör alakú szoba, színes üvegablakokkal. Körül nagy faszekrény. Olyan nagy ez a félkör alakú szekrény, hogy az öreg sekrestyés - Szilveszter bácsi - bemegy az ajtaján, mint egy házba. Benne állanak a miseruhák, ingek, kelyhek és szalvéták. Benn láttam a püspöksüveget is, amit a prépost temetésen és nagymiséken visel. Ott volt benn a pásztorbot is, amely egy aranykampójú nagy bot, és azt jelzi, hogy a pap mestersége hasonló a pásztor mesterségéhez, a híveket egy csomóban tartja, mint a pásztor a birkákat. Kellemes tömjén- és borszag van itten. A szabad fal mellett feszület és térdeplõ, és efölött latin imádságok berámázva. Jól be van fûtve. Egymás után jönnek a papok, felhúzzák a ruhát, az inget, a palástot, a stólát, felöltözteti õket a sekrestyés. Azután elõvesznek egy misekönyvet, azt megfogja egy fiú, a sekrestyés odaadja a kelyhet a papnak, a ministráns csenget, és bevonulnak a megfelelõ oltárhoz. Egy harmadikos, aki legjobban tud ministrálni, amennyiben az összes lehetõ templomi dolgokat tudja, a pap válaszát is és a nagymisét is (a három pappal külön vagy az öt pappal külön - mert a mise szövege eszerint is változik) - ez a fiú elmagyarázta, hogy az összes misék napirendben föl vannak írva a falra. T.i. régen meghalt emberek sok pénzt hagytak a plébániának azon föltétellel, hogy lelkük üdvére bizonyos idõközökben mise tartassék. A legrégibb misealapítvány 325 éves, ezért az emberért 1000 misét mondtak el idáig. De miért? Hiszen ha halálos bûnben halt meg az illetõ, akkor, mint a Katekizmusban írva van, úgyis a pokolra jut, és onnan ki nem lehet húzni semmi imádsággal. Ha a tisztítótûzben van, akkor, igaz, segít a mise, de nem sokat. Ha pedig a mennyországba jutott, akkor nincs szüksége misére. Megkérdeztem ezt apámtól. Õ azt mondta, hogy az egész a papok találmánya, és csak arra való, hogy megteljék a papzsák. Papzsák, papzsák, jó szó, olyan utálatos, mint egy telhetetlen, gágogó kacsa. Nem tudom, ki találta ki, de a mise mégis szép dolog. Míg tartott, nem imádkoztam ugyan egy percig se, de igen jól éreztem magam. Néztem a tisztelendõ palástjának a cifra hátát, ami gyönyörû kézimunka, néztem az oltárképet, amely Jézus keresztelését ábrázolja, és hallgattam a kántor orgonálását. A dal, amelyet énekelt, gyönyörû volt, de a hangja igen rossz, mintha erõltetné a torkából a hangot, hogy erõsebb legyen. Mise után iskolába mentem, és azon gondolkodtam, hogy miért nem vettem eddig észre sohase, hogy milyen szép a mise. Most már tudom. Mert mindig tele volt a templom, valahányszor ott voltam, a parasztasszonyok ordítottak, s általában teljes nappali világításnál semminek se lehetett látni a szépségét. Mióta Petrákovics említette, hogy amit nem lát, abban nem hisz - azóta én se hiszek úgy Istenben, mint azelõtt, de egyelõre nem törõdöm ezzel a dologgal.

Nov. 29.

Apám ma nagyon összeszidott, azt mondta, hogy ne járjak templomba, hanem tanuljak. Mégis szemtelenség, mondta, hogy a gyerekeket elvonják a tanulástól csak azért, mert a harangozó fiúknak négy krajcár járna a ministrálásért, és azt meg akarják a pap urak maguknak takarítani. Délután kimentünk Pistával megnézni a jégpályát.

Most csinálják. Apa azt mondta, hogy két elégségesnek szabad lenni, ha több lesz, nem kapok új korcsolyát, és ha megbukom, akkor elveszi a régit is. Nem bánom, úgyse szeretek korcsolyázni.

Dec. 7.

Nagyon hideg idõk vannak néhány nap óta. Reggel a felkelés borzasztó nehezen megy. Tegnap apa kijött, és rám kiáltott:

- Már hét óra is elmúlt, és te még meg se vagy mosdva!

Ott álltam a kályha mellett fél hat óta, és néztem a lángokat, nem tudtam elhatározni magam a mosdásra.

Odabent a következõt mondta édesanyámnak:

- Hallatlan, ez a kölyök milyen málészájú, fölkel fél hatkor, és ott ácsorog a tûz mellett nyolcig. Nem tudom, mi lesz ebbõl, lusta, vagy mi a csoda, nem tudom!

Édesanyám azt mondta, hogy énfelõlem egészen nyugodt, én nem fogok megbukni. Megjegyzem, hogy én efelõl nem vagyok nyugodt, de ebéd után összevissza csókoltam édesanyámat, alig tudott tõlem szabadulni. Holnaptól kezdve komolyan hozzáfogok a tanuláshoz. Nem akarom, hogy édesanyámnak ne legyen igaza.

Dec. 12.

Ma Petrákovics elhítt engem és Balla Pistát és Pollákot a folyosó végére és megkérdezte, tudjuk-e, hogyan származik az ember. Én azt mondtam, hogy szülés útján, de hogy ez hogyan megy, azt nem tudtam. Pollák azt mondta, hogy a bábaasszony a hurkatöltõ segítségével készíti a gyermekeket. Balla Pistán láttam, hogy a gólyadolgot akarta elõhozni, de mégis jobbnak látta hallgatni. Erre Petrákovics elmondta a dolgot, amit nem akarok ide leírni, mert úgyse felejtem el soha életemben, s amelyet neki bátyja mesélt. Azt hiszem, ha gondolkodtam volna rajta, magamtól is kitaláltam volna. Mégis olyan furcsa!... nem találtam volna ki. Ma palacsinta volt ebédre - kedvenc ételem.

Dec. 17.

Már csak egy hét választ el a Karácsonytól, és a szünet reményében most elég könnyen megy a fölkelés. Tegnap számtanból jóra feleltem, és ma latinból 2/3-ra. Még csak földrajzból kell javítanom, jelenleg t.i. 2/3-ra állok belõle, hogy új korcsolyát kapjak. Ma olvastam Jókaitól a Dekameron címû elbeszélésgyûjteményt.

Dec. 19.

Reggelre nagyszerû vastag hó esett. Délután már sok szánkó csilingelt az utcán. Egész délután az ablak mellett tanultam, és néztem a szánkókat, a bundába bújt embereket és a havat. Valószínûleg holnap fogok felelni földrajzból.

Dec. 20.

Feleltem, egyesre, szóval kettest fogok kapni. Iskolába menet már ma láttam, hogy árulják a karácsonyfákat. Károly öcsém borzasztóan várja a Karácsonyt és a Jézuskát, õ még nem tudja, hogy az egész csak komédia, és a játékokat a szülõk veszik. Milyen boldog az ember még ebben a korban!

Dec. 23.

Ma kaptuk ki a bizonyítványt. Három elégséges volt benne. A földrajztanár a komisz, elégségest adott, bár kedden jelesre feleltem. Nem kapok új korcsolyát, de nem is bánom, szép fehér hó esik minden reggel, jól fagy, ennek sokkal jobban örülök, mintha új korcsolyám volna, és emellett fekete sáros locspocs volna az egész világ. Mától kezdve egy hétig semmit se fogok tanulni. Verne regényét, a Jégszfinx-et fogom olvasni, amelyet apa ajándéknak ígért. Örömömben, hogy szép idõ van, és a bizonyítványdolog is elég jól végzõdött, egész délután rajzoltam Károlynak. Eleinte kissé untam a dolgot, mert a legnagyobb butaságokat kívánta, hogy rajzoljam, de azután látva az õ örömét, örültem én is, hogy õ olyan jól mulat, és engem szeret, s jól elmúlt az idõ egész estig.

Most újévig nem írok naplót.