Irén mamával vejénél, jó barátomnál, Sentei Sándornál
ismerkedtem meg.
Az egyetemi esztendõk után elszakadtunk egymástól, de sûrûn
leveleztünk. Õ állandóan hívott, hogy látogassam meg. Én pedig évenként
négyszer-ötször biztosra ígértem, hogy megyek. Mindig elmaradt. Rettegek az
utazástól. A magyar vasutak lassan járnak és késnek. Néha keveset, csak
húsz-harminc percet. És ez a húsz-harminc perc az, ami miatt a lehetõ
legnehezebben tudom csak rászánni magam, hogy vonatra üljek. Telt-múlt az idõ.
Sándor megházasodott. Elküldte a felesége arcképét. Elküldte a kisfia
arcképét... Végre egy szép októberi napon rászántam magam, hogy meglátogatom.
Nagyszerûen fogadtak. Szép lakásuk meglepett. A kisfiát
elragadónak találtam. Csak a felesége ejtett gondolkodóba. Egészen sablonos
csinos és sablonosan bájos kis vidéki nõ volt. Merõben elütött attól a nõi
típustól, amelyért Sándorral diákkori beszélgetéseink alatt annyit
lelkesedtünk, megállapodván: hogyha valaha megházasodunk, csakis e típusba
tartozó nõt fogunk választani. Gyakorlott emberismerõ - tehát aki
következetesen figyel az ilyen dolgokra - az elsõ pillanatra megállapíthatta
volna, hogy az asszonykának semmiféle jelentékeny jó tulajdonsága nincsen. Sõt,
a jelentéktelenségében se volt stílus, formaság, báj, ami már nyilvánvalóan
szintén jelentékennyé tehet egy asszonyt.
Csodálkoztam, Sándort nem tartottam olyan embernek, aki a
házasságát elhibázhatja. Óvatos, tiszta eszû, alapos ember volt mindig, aki
sohasem engedte magát pillanatnyi szeszélyektõl elragadtatni.
Ebéd elõtt sétára indultunk. Körüljártuk a kellemes kis
hegyvidéki várost.
- Az ebédnél - mondta Sándor - találkozni fogsz az
anyósommal, Irén mamával. Kíváncsi vagyok a véleményedre, mert én valósággal
rajongok érte!
Csakugyan; már otthon találtuk Irén mamát. Egy magas, fehér
bõrû, szürke szemû, kifogástalan alakú, szép asszonyt. Valósággal megirigyeltem
Sándort, amikor szép, fekete hajú anyósát megölelte és összecsókolta. Irén mama
vidáman nevetett, odanyújtotta nekem is elefántcsont sárgásfehér, finom kis
kezét, és rendkívüli bájjal és igazi érdeklõdéssel kezdett kérdezgetni. A
barátságunkról, hogy miért nem jöttem hamarabb, mennyire várt Sándor, és
mennyire óhajtottak õk is megismerkedni.
Ebéd alatt az asztalfõn ült, és állandóan õ vitte a szót.
Önkénytelenül is valamennyien átengedtük magunkat csodálatos dallamos hangja
varázsának. Rögtön tisztában voltam, hogy Sándor házasságának a rugója nem a
feleségében, hanem az anyósában keresendõ. Apró dolgokról is érdekesen, okosan,
férfias logikussággal és kislányos naivsággal beszélt. Formás és kellemes volt
minden mondata. Nem esett abba a hibába, amelyet a talmi grande dame-oknál
annyiszor látunk, hogy folyton elõadnak, és nem hagynak másokat szóhoz jutni.
Irén mama valamennyiünket bevont a beszélgetésbe. Jóízûeket kacagott, de nem
hosszan. Nem élt vissza a kacagásának a szépségével, mint annyi nõ, aki tudja,
hogy a nevetése kellemesen hangzik. Közben szó került a meghalt férjérõl is,
aki huszonhat éves korára özvegyen hagyta õt. Valamit elmondott róla. Egy vidám
kis incidenst, amelyben a megboldogult egy jóízû kiszólással szerepelt. Irén
mama mosolygott. Az arcán nyoma sem volt annak a mûelkomolyodásnak, ami polgári
asszonyoknál olyan bántóan hat. De a két szép szeme megtelt könnyekkel, és egy
csepp legurult a fehér arcán a csipkés blúzára. Nem törölte meg a szemét.
Érezte, hogy a zsebkendõ használata percekre megzavarná a társalgást, és
disszonáns pauzát okozna. Tovább beszélt.
Teljesen új, meglepõ és sohase látott jelenség volt számomra
ez a negyvenéves nõ. Maupassant, Stendhal és Balzac jutott eszembe. Az õ
regényeikben olvastam ilyen csodálatos asszonyokról. De egészen eddig a napig
nem hittem a létezésükben, mint ahogy az ember nem hiszi el azt, amit nem lát.
Irén mama azonban élõ bizonyíték volt a nagy francia írók igazsága mellett. -
Figyeltem Sándor feleségét. Nem féltékeny-e az anyja nagy vonzóerejére? - Nem
volt az. Jókedvûen vonult háttérbe, rajongással nézte Irén mama arcát, és
látszott rajta, hogy örült, hogy ennyire jól érezzük magunkat az ebédjén. Azt
hiszem, e fiatal nõ legmagasabb lelki mûködése volt, hogy megértette és élvezte
az idõsebb lényét, a természetnek azt a nagy mûvészetét, amely annak a
külsejében, hangjában, mozdulataiban megnyilvánult.
Ebéd után négykezest játszottunk Irén mamával. Egy
Beethoven-szimfóniát. Igen jól zongorázott. Itt-ott a futamokból kihagyott
néhány hangot, de a ritmusérzéke tökéletesnek bizonyult, és a szólamokat teljes
megértéssel emelte ki vagy szorította háttérbe. Szándékosan átengedtem neki a
pedált. A lehetõ legdiszkrétebben, leghelyesebben kezelte. Emellett az egész
muzsikálásra nem helyezett súlyt. Nem kérette magát, és nem örült jobban a
dicséreteimnek, mint ez egy igazi nõhöz illik, aki nem ambicionálhatja magának,
hogy a zene számára a mulatságnál sokkal több és fontosabb valami legyen.
(Régi, közösen megállapított véleményünk volt ez Sándorral.)
Irén mama három óra tájban hazament, azt mondta, hogy valami
nõegyleti megbeszélés lesz a lakásán, és rendkívüli kedvességgel búcsúzott el,
nem mulasztván el megígértetni velem, hogy hamarosan újra ellátogatok. Öt
órakor én is elutaztam.
Jó három hónap múlva Sándor hivatalos ügyben a fõvárosba
jött. Este együtt mentünk színházba és utána vacsorázni. Vacsora után
kerítettem szót Irén mamára, és elragadtatva dícsértem ezt a feledhetetlenül
bájos, nagyszerû asszonyt. Ekkor mesélte el Sándor a házasságának történetét.
- Mikor letelepedtem a városban, fél évre rá választottak
meg a nõegylet ügyészének. Elnök már akkor is Irén mama volt. Hamarosan
beleszerettem. Akkor már harmincnyolc éves volt. A legkülönösebb és a
legteljesebb örömet adó szerelem volt ez, amit csak elképzelhetsz. Minden
délután ott voltam nála. Ötkor mentem teára. A feleségem akkor végezte az utolsó
évét Pesten, az angolkisasszonyoknál. Zongoráztunk, beszélgettünk, hétkor, fél
nyolckor elküldött. Nem gondoltam semmire. Minden vágyam annyi volt, hogy
életem végéig minden délután eljöhessek ide, ehhez a bájos asszonyhoz,
nézhessem az arcát, hallhassam a hangját, és megcsókolhassam a kezét. Nem
mondtam meg neki, hogy szeretem, ez teljesen szükségtelen volt. A tekintetébõl
láttam, hogy tudja, ért engem, érti, hogy miért szeretem, hogy gondolatban
megköszöni a rajongásomat. Sokan jártak hozzá. Barátnõk, leánykori imádók. Ezek
közül egy esztendõn belül három kérte meg. Kosarat kaptak, és egyik sem
elõször. De figyelj ide, egyik se neheztelt rá, továbbra is megjelentek a
szombati ötórai teákon.
Egy ilyen alkalommal történt, hogy az utolsó vendégekkel
távozva visszamentem a lakására. Elõször történt, hogy követelõen lépett fel
bennem a vágy, hogy összecsókoljam, megöleljem és magamhoz szorítsam az
asszonyt. Becsöngettem, és a sötét elõszobában szó nélkül átöleltem, ideadta az
ajkát. Figyelj ide. Olyan intenzív és mély boldogságérzés töltött el, amelyrõl
eddig halvány fogalmam sem volt. Néhány nap múlva a szeretõm lett. Micsoda
hónapokat éltem át, micsoda tökéletes szerelmi örömöket, errõl nem tudok
beszélni. Azonban aggodalmasan közeledett a nyár, amikorra Sárikának az
intézetbõl haza kellett kerülnie. Nem haboztam egy pillanatig se.
Fölszólítottam Irén mamát, hogy legyen a feleségem. Nevetett, és azt mondta,
hogy ez lehetetlen. Egy tizenhét évvel fiatalabb férfinak a szeretõjévé lenni,
ez még megy valahogy, de hogy ilyen nagy korkülönbséggel feleségévé legyen, ez
szerinte nagyon ízléstelen és kockázatos dolog. Ízléstelen, mert a házasság
okvetlenül mindenféle szóbeszéd tárgyává lesz, és kockázatos, mert szerinte
mindjárt érezni fogom a különbséget, mihelyt elválaszthatatlanul össze leszek
vele kötve. Hiába kérleltem, hiába bizonygattam neki, hogy szerelmem fölötte
áll minden efféle esélynek és hatásnak, hajthatatlan maradt. Hangoztatta, hogy
eleget kell tenni anyai kötelességeinek. Be kell vezetni lányát a társaságba.
Férjhez kell adni!... Kétségbe voltam esve. Úgy éreztem, hogyha a lány hazajön,
vége fog szakadni a viszonyunknak, mert tisztában voltam azzal, hogy Irén mama
sohase fogja kockáztatni a jó hírét azzal, hogy eljön a lakásomra. Egy
kisvárosban az ilyesmi rögtön kitudódik. Másrészt pedig én most, miután egészen
megismertem az õ szerelmének a mámorító, és mégis éterikus tüzét, nem tudtam
volna többé megelégedni a kézcsókkal és a beszélgetésekkel. Mit tehettem?
- Nézd meg az anyját, vedd el a lányát! - szóltam közbe.
(Mindjárt megbántam. Olcsó tréfa volt.)
- Igen -
folytatta Sándor. - Nem volt más kibúvó. Sárika tényleg hazajött. És udvarolnom
kellett neki. Szép lány volt, fiatal, virágzó. Nem volt nehéz a dolgom. De most
érts meg. Ezután kezdtem csak bámulni Irén mamát. Hogy csinálta meg õ azt, hogy
az egész manõvernek nem volt manõverjellege, hogy nem volt aljas, ravasz,
gonosz dolog, nem volt árulás. Hogyan intézte, hogy Sárika mindenképpen
megkapja a magáét. Hogyan hagyott bennünket magunkra. Hogyan kerülte ki, hogy a
lány észrevegyen valamit vagy féltékenykedjék. Hogyan osztott engem kétfelé, és
adta az egyik felemet a lányának. Hogyan történt emellett, hogy tulajdonképpen
mégis egészen az övé voltam?... Ezek olyan dolgok, amiket nem tudnék elmondani,
mert hiányzik belõlem a képesség, hogy összeszedjem azt az ezer apró motívumot,
amibõl a jegyességnek és késõbb a házasságnak ez a jellege kialakult. Ma is
szeretõm, és jobban szeretem, mint valaha. Imádom. A feleségem egy kedves,
csinos, de jelentéktelen asszony, akihez mélyebb vonzalom nem fûz. És ez egy
házasságban kellemes. Kellemes akkor, ha emellett bennünk él a tudat, hogy nem
hibáztunk el semmit, nem vagyunk áldozatok, mint annyi ember, aki miután
megunta a feleségét, reménytelenül sóvárog valami új, vonzó, érdekes szerelem
és szexuális élet után! Miért? Mert a teljes boldogságban is részem van. Nem
gyakran. Átlag kéthetenként...
Sándor
elhallgatott.
Némán szívtuk a
cigarettáinkat, és elnéztünk a levegõbe. Mind a ketten rá gondoltunk, Irén mamára. Egy
pillanat alatt mintegy fohászban vagy sóhajtásban hirtelen újra átéreztem e
ritka nõ egész lényét. Magam elõtt láttam az arcát. Az alakját. A gesztusát,
amint a kezét nyújtotta. A mozdulatát, ahogy fölállt a zongora mellõl, és
megigazította a haját. Amint elöntötte a szemét a könny, mikor a férjérõl
beszélt.
- Sándor -
mondtam halkan, meghatottan -, nem ismerek nálad boldogabb embert!
- Én is
csak egy lehetõséget képzelek - válaszolta Sándor -, ha Irén mama, mint fiatal
leány jutott volna nekem.
- Ebben
tévedsz - feleltem. - Vannak esetek, ahol a kevés több, mint a sok. Ugyanaz a
nõ mint tilos szerelmi tárgy mindenesetre becsesebb, több, mint ha nem tilos.
Azután
rövidesen mind a ketten megegyeztünk ebben.
|