Gyermekkorom
egyik legtisztább emléke: Jolánnak, a latintanárunk lányának alakja. Mi, én és
Telkes Pali, mindig õt tartottuk a legszebb lánynak az egész városban, és ezt
hirdettük is.
Koltai Jolán a
legszebb lány! És mindannyiszor elpirultunk.
Mindig olyan
finoman bánt velünk. Például, ha a latindolgozatokat hazavittük, nem mondott
valami különös szíves szót, de amikor kinyitotta nekünk az ajtót, és mosolyogva
bebocsátott a szobába, hogy édesapja íróasztalára lerakjuk a füzeteket, úgy
tetszett, hogy körülölel bennünket a finom fehér karjaival. Magas termetû,
nyúlánk lány volt. Többnyire piros vagy rózsaszínû empire ruhákat viselt. Ha az
ember látta, mindig azt kellett gondolnia: milyen forró lehet a ruha alatt a
test.
A mozdulataiban
valami úrias bágyadtság volt - és szõke, selymes hajának finom illatát mindig
lehetett érezni. Sokszor beszélgettünk errõl Telkes Palival, aki akkor a
legjobb barátom volt. Hogy mért szép egyik lány, és mért nem a másik.
Fölfedeztük például, hogy Jolánnak azért volt olyan szép a nagy, sötétszürke
szeme, mert a szeme alatt, a fehér bõrben, két hamvas-lilaszínû karika
kanyarodott. Ez adta arcának azt a különös, bánatos és mégis kedves kifejezést.
Valóban. Többször
lerajzoltuk Jolánt, én is, Pali is, és ha ezt a két szelíd hajlású gyûrût oda
nem rajzoltuk az arcára, a kép nem is hasonlított.
Mi mind a ketten
szerettük Jolánt, és mikor még hetedikesek voltunk, akkor is naponta
elsétáltunk az ablakuk elõtt, és beszélgettünk, hogy mit csinálhat õ. Néha
láttuk, amint az egyik ablakban megvillant a ruhája, s ez volt az egész
örömünk.
Sohase beszéltünk
vele máskor, csak ha az apja elküldött bennünket valamiért a lakásukra.
Ezenkívül az utcán nagyokat köszöntünk neki. Ránk nézett, és könnyedén intett a
fejével. Ilyenkor azt vitattuk meg Palival, hogy mit gondolhat rólunk Jolán.
Egy napon -
március tizedike volt - nem jött ki a korzóra Jolán, és azután is hetekig hiába
vártuk. A tanár lakásán sem õ nyitott ajtót.
Mi történhetett -
csak errõl beszéltünk Palival tízpercekben és máskor is. De mindössze csak
annyit sikerült kitudni, hogy Jolán elutazott.
A rokonait ment
látogatni.
Nem jött vissza.
Karácsony után, tudom, egy hónapig este mindig kimentünk a vonathoz. Lassanként
azután elfelejtettük. Csak néha, amikor kinn a szabadban kószáltunk, és
alkonyatban hazafelé bandukoltunk, kezdtünk el hirtelen róla beszélni, és
ilyenkor egész este nem tudtunk szabadulni az emlékétõl. Álmainkban felénk
jött, különös, édesen csillogó szürke szemeivel reánk nézett. És nekem egyszer
megengedte csókolni a karját.
Csak mostanában
tudtam meg - legnagyobbrészt nagymamától -, hogy mi történt azóta Jolánnal.
Jolánékhoz nagyon
kevés fiatalember járt. Még, tudom, szidták is az öreg Koltait, hogy
fösvénységbõl vagy mibõl, nem hítt senkit, és lányát nem vitte sehova. Különben is olyan ember volt mindig, mint
egy harapós kutya. A
templomot el nem mulasztotta egy ünnepen se, ott sorakoztatott bennünket, hogy
rend legyen. És leste, hogy az úrfelmutatásnál ki nem térdepel le, ahhoz azután
odament és letérdepeltette. Komisz ember volt egyszóval, s amellett folyton az
általános erkölcstelenséget szidta. Valószínûleg erkölcsi elvei diktálták neki
azt is, hogy leánya udvarlóit egyenkint elriogassa.
Azt
mondják, hogy mindjárt a második, harmadik látogatásnál megkérdezte tõlük, hogy
komoly szándékkal járnak-e a házhoz, mert ha nem, akkor ne hozzák hírbe az õ
lányát, ne potyázzanak. És ebben a munkában segített neki a felesége is. Olyan
egyforma gondolkodású embert nemigen lehetett találni még egy párt. Az a
szegény fiatal leány sokat szenvedhetett tõlük.
Nem hiába
az anyja is vénlány korában ment férjhez: nem engedte a lányát bálozni,
mulatni. Pedig tellett volna. A nagymama ezen a ponton hosszasan szidta
a tanárékat. Micsoda lehetetlen, ostoba, rideg emberek. Mintha mindig citromot
szopogattak volna. Kiállhatatlan velök szóba is állni!...
Elég az hozzá, hogy az utóbbi idõben csak Richter Zoltán, a
Jolán második unokatestvére járt hozzájuk. A hatalmas termetû, elegáns fiút
sokszor láttuk befordulni a Csokonai utcába, ahol Jolánék laktak.
Míg mi a hófúvásos utcán hideg fejjel szõttük ábrándjainkat,
nem tudtuk, hogy mi történik benn a melegre fûtött szobákban, ahol Jolán puha
szövetû, empire ruhájában járt-kelt, és tüzes vason illatos leveleket égetett
el... Nem tudtuk, hogy a szobában, ahonnan halványan derengett a függönyön át a
rózsaszín ernyõs lámpa fénye, és vánszorogva szûrõdtek ki egy Chopin-mazurka
méla hangjai, Jolán zongorázik, igen, zongorázik, de úgy, hogy valakinek az
ölében ül. Hosszú selymes pilláit lecsukja, és hátrahajtja a fejét annak a
valakinek a vállára, és finom ajkai, mint egy nagy, jószagú vörös virág
szirmai, pihegve kinyílnak, és odaforrnak egy másik ajakhoz.
Minderrõl akkor senki se tudott semmit.
Egyszer azután Jolán írt a bátyjának, aki Pesten valahol
orvos volt. Nagymama állítja, hogy ezt írta:
„Jere haza, ha nem jössz, elvesztem. Csak te segíthetsz
rajtam.”
És Jolán bátyja, egy hosszú, komoly ember, fekete szakállal,
fehér arcbõrrel és ugyanolyan szemekkel, mint Joláné - a legközelebbi vonattal
már jött is. Nagyon szerette a húgát, otthagyta betegeit és minden dolgát.
A lány pedig, mondta a nagymama emelkedett hangon, megmondta
neki azt, amit se az anyjának, se az apjának.
Erre azután az orvos elment Richter Zoltánhoz. Ezt mondta
neki:
- Te, Zoltán, nem vagy hibásabb, mint Jolán. És egyiktek se
hibás. Mégis megkérdem tõled, nem akarod-e elvenni a húgomat, mielõtt
elhatározom magam, hogy mit teszek. Még ne felelj rá. Elõször azt is meg
akarnám mondani, hogy nem foglak rákényszeríteni a házasságra semmilyen
eszközökkel. Érted, nem foglak kényszeríteni. Ha akarod, elveszed, ha akarod,
nem. Kérni se kérek tõled semmit, de rögtön és biztos választ akarok.
Richter Zoltán
pedig azt felelte, hogy nem.
A Jolán bátyja
erre szó nélkül fogta a kalapját, és elment.
Így mondta a
nagymama. (Azt hiszem, hogy õ sokat gondolkozott errõl, de igazán is így
lehetett.)
Hogy tovább
mi történt, azt is mind a nagymamától hallottam.
Otthon
pedig behívta az orvos a szobába az apját és az anyját, és megmondta nekik,
hogy úgy áll a dolog. Hogy Jolánnak hat-hét hónap múlva gyereke fog születni
Richter Zoltántól.
Az öreg
Koltai erre elkezdett ordítozni, hogy rögtön kirúgja a házából a lányát. A
Jolán bátyja pedig azt felelte, hogy a Jolánt fel fogja vinni Budapestre, és az
apja ne merjen egy rossz szót se szólni hozzá. Õ elviszi a lányt, nála lesz, és
punktum.
Az apja azt
mondta, hogy:
- Pofozd
fel azt a gazembert, és lõdd le, mint egy kutyát.
A Jolán
bátyja azt felelte:
- Éppen
most beszéltem vele. Nem akarja elvenni Jolánt.
-
Kényszeríteni fogjuk rá - mondta a vén Koltai.
- Nem
fogjuk kényszeríteni - mondta a Jolán bátyja.
- Félsz, te
gyalázatos, aki gyalázatossá akarod tenni a húgodat - félsz, hogy az lõ le téged,
ugye! - így az apja.
- Nem
akarom boldogtalanná tenni a húgomat - felelte egész nyugodtan a Jolán bátyja.
Az öreg
hiába beszélt, hiába ordítozott, a fia nem hajlott. És másnap Jolánnal Pestre
utazott az orvos. Azontúl pedig vele tartott Jolán. Ott született meg a gyereke
is, és a bátyjával együtt nevelték, mintha csak az övéké lett volna.
- Ilyenek
is történnek! - fejezte be a nagymama az elbeszélést.
Tegnap
délután láttam Jolánt az Üllõi úton. Éppen olyan volt, mint öt év elõtt. Egy kisfiút vezettek ketten a
bátyjával. Vidámak voltak, siettek, csomagokat vittek. Bájos, könnyû, lányos
léptekkel ment az utcán, sokan utána is fordultak. A mozdulatai éppen olyan
simák és puhák, mint azelõtt. Szürke szemei körül a gyönyörû kék gyûrûk.
Melegség és tûz a szemében.
Amint köszöntem
neki, könnyû pirosság ömlött el az arcán, és elmosolyodott. Barátságosan,
szomorúan.
Sokáig néztem
utána.
|