|
A diák begyújtott
a kályhába. Tüzet fogott a papír, és azután a fa. Néhány perc múlva
pedig dübörgött a kis vasalkotmány.
A lángok barátságos, jó tanyának találták sima vasfalait. A
diák pedig élesztette, becézte a lángokat. Szeneket rakott a kályha torkába, s
nézte, mint emésztik meg az éhes lángnyelvek a nedves, fekete kõdarabokat.
Lassanként az egész szoba megtelt bizalmas, lusta
melegséggel, s e kedves, jó melegség kedvéért a diák otthon maradt. Egész nap.
Ott ült a nagy, zöld bõr karosszékben, a kályha mellett, s nézte a sárga, kék,
táncoló lángnyelveket, a sápadó-piruló parazsat, papírszeletet dobott be, és
gyönyörködve figyelte, mint hamvad el a gyönge jószág a tûz ölelõ karjai
között.
És nézte a lángokat hosszú órákon át. Nagyokat gondolkozott, csöndesen mormogva néha.
És megfeledkezett az egyetemrõl, az utcákról. Még a nagy, fehér fényben úszó kávéházakról
is, a kék cigarettafüstrõl, amely azokban tévetegen imbolyog az asztalok
fölött, a fehér és piros biliárdgolyókról, amelyek oly simán és halk
csattanással gurulnak a zöld posztón. Sokszor még ott is evett a kályha
mellett.
Nem tudott
tõle megválni, mint valami véletlenül föltalált jó baráttól.
Valóban
véletlenül történt, hogy a szobát kivette. Sötét kis szobának látszott, és
tizenöt forintot kértek érte. Már el akart menni, amikor a házmesterné
rámutatott a kályhára:
- És milyen
finom, jól fûtõ kályhánk van, kérem. Tavaly volt itt egy úr, azt mondta, hogy
ilyen jó kályhát még nem látott. Este befûtünk, még reggel is langyos! Pedig
vaskályha.
A diák
megnézte a vaskályhát. Nagyon szerette a meleg szobát, elõször került Pestre.
Kivette a szobát.
Többször
mondogatta is napközben, amikor a kályha már munkában állott:
- Ez biz’
derék kályha.
És a kályha
még meg is vörösödött a dicsérettõl.
Késõbb is
hû maradt a diák az õ meleg barátjához. Az egyetemrõl egyenesen hazasietett,
ott olvasott. Közben letette a könyvet, s a szemét félig behunyva, szeretettel
vizsgálta a kályha vasbordáit, és nézte, nézte a kicsiny lángokat. Ha almát
evett, juttatott belõle barátjának is. Rátette a tetejére. A kályha mohón
kiszívta belõle a nedvet, s hálából jó szagot terjesztett szét a szobában.
Egy idõben
a diák kezdett nem járni rendesen haza. Nem törõdött többé annyit a kályhával.
S ez méltán búslakodott a mellõzésért - nem is melegített úgy, mint azelõtt.
Néha csak a fenekén pislogott álmosan, kelletlenül a hamvasodó parázs. A diák
szórakozottan szította ilyenkor föl a tüzet, s a lámpavilágnál írt soká.
Idõnként fölkelt, nagyokat sóhajtott, s le-föl járt a szobában nyugtalanul. A
kályha, amikor ezt látta, már nem haragudott. Szánni kezdte a diákot.
A fiú végre
odaült a kályha mellé. Gyöngéden megsimogatta langyos vaslapockáit, kinyitotta
az ajtaját, nyilván, hogy jól meghallhassa a kályha azt, amit ezután mond.
Csakugyan
beszélni kezdett.
- Szerelmes
vagyok... szerelmes - mondotta rekedten suttogva a diák.
A lángok
élénken ugráltak föl, az öreg kályha helyeslõleg megroppant, és azután még
vígabban dübörgött benne a tûz.
- A lány,
akit szeretek - mondotta tovább lassan a fiú -, ez a lány nagyon szép. Az arca
fehér, puha, bársonyos, a haja fekete, s a szemében olyan tüzek égnek, mint
benned. Csakhogy még jobban melegítenek, sokkal jobban...
A kályha
irígykedés nélkül hallgatta a diákot, és természetesnek találta, hogy a lány
szemében a tûz fényesebb és melegebb, mint benne.
A fiú
nagyot sóhajtott, fejét a tenyerei közé fogta, s irígyen nézte a lángoknak, a
színes kis fickóknak táncoló vidámságát. Azután tovább suttogott:
- Szeret-e
engem ez a lány, ez a tûzszemû lány, szeret-e, szeret-e?
A kályha nem felelt. A lángnyelvek most mint
komor kérdõjelek nyúltak fölfelé.
De a fiú lelke tele volt édes-keserû nagy
reménykedésekkel. A szeme szinte kigyúlt a kályha izzó fényén, a hajszálai
ragyogtak, az arca piros lett. Cigarettára gyújtott, és reggelig ott maradt hû
barátja mellett. Azután, amikor az ablak jégvirágai a nap sárga fényében csillogni
kezdettek - elnyomta az álom.
A kályha még tovább is ébren maradt, de a
lángok mind lustábban és lustábban járták benne táncukat, végre õk is
lefeküdtek a hamvadó parazsak közé.
A diák délfelé ébredt föl, a kályha fekete
torka csúnyán, haragosan ásított rá. Nagyot nyújtózott, fölállt, becsapta a
kályhaajtót, és elment. Csak másnap reggelfelé jött haza. Az arca sápadt volt.
Minden öröm nélkül üdvözölte öreg barátját; s ez most igen rosszul esett a
kályhának. De amint elnézte a fiút, hogy milyen fáradt és bús szép, fiatal arca
- megbocsátott neki. Igyekezett kötelességét teljesíteni, hogy csak úgy
recsegett a nagy erõlködésben.
A diák megnyomkodta kezével a halántékát, és
leült a kályha mellé. Fojtott, reszketõ volt a hangja.
- Nem, nem szeret a lány, a tûzszemû lány, nem
engem szeret, szegény diákot. Mást, egy urat, egy gazdag urat... - A kályha
mérgesen ropogott, bizonyosan haragudott a lányra.
A diák pedig kétségbeesetten tördelte a kezét.
Igen, nagyon szomorú volt! Azután az ablakhoz szaladt, kinézett az éjszakába,
meg visszajött, és újra leült.
- Nem szeret engem a tûzszemû lány, minek akkor
nekem élni? - mondotta, és elkezdett keservesen zokogni. Csuklott, és folytak a
könnyei. A kályha tüze pirosra festette ezeket a könnyeket, és úgy látszott, mintha
vért sírt volna a szegény árva diák.
Keservesen összegörnyedt a széken, és megint
csak a lángokat nézte, a tûz rejtelmes, fényes, vidám gyermekeit, a kályha
forró, táncoló lakóit.
Azután elaludt...
A lángnyelvek pedig bebújtak a parazsak alá, és
nehéz, piszkos zöld füstöt küldöttek onnan. A füst szállt, gomolygott kifelé.
Elöntötte a sötét kis szobát, körülölelte a szegény, kínlódó diákot,
körülcsókolta a cipõit, a ruháját, reácsúszott a mellére, belopódzott a
szájába, a tüdejébe, és megállította szívének a dobogását.
Mire az elsõ fénysugár szürke csilláma beért az
ablakon, az egész kis szoba - amelyben valamikor otthonosan terpeszkedett a
bizalmas, lusta melegség - halált hozó füsttel telt meg.
A diák
hideg testtel ül a széken. Barátja, a kályha is kihûlt. S az ablak mögött
ködös, fázós téli reggel bámul a két jó barátra.
|