|
Anyám
meghalt, amikor én születtem. Orvosságbûzzel volt tele a szoba, és sok helyen
friss vér gõzölgött. Lábujjhegyen járkáltak, és suttogtak.
Még a
hajnal messze volt. Nagyon messze volt. És anyácskám hiába várta a hajnalt
vágyón, kínban lehelõ imával. Mire én az elsõt lélegzettem, õ meghalt. Nehezet,
nagyot sóhajtott, mert szerette az apámat, és húsz éves volt csak.
És én
elfelejtettem õt. Nem kérdezõsködtem róla soha. Nem éreztem, hogy kellett lenni
anyámnak, s hogy õ, aki miattam fiatalon a sírba feküdt le, s ott porlad - én
vagyok.
Sok idõ
elmúlott így.
Azóta
találkoztam a lányokkal. Illatos hajukkal végigtörölték sápadt, égõ arcomat.
Puha, lusta rózsakarjukkal átölelték sovány és csontos derekamat.
Elkényszeredett, gúnyos ajkaimat lecsókolták pompás, halálos izgalmú csókokkal.
És én még akkor sem gondoltam anyámra, aki egyszer egy orvosságbûzös, véres
szobában nehéz, nagy sóhajtással meghalt.
De múlt éjjel a
fejembe jött. - Honnan? Most
már tudom, hogy találkoznom kellett vele.
Egy
asszonytól jöttem haza késõ éjjel. Kábult, mámoros fáradtsággal aludtam el. Kis
idõ múlva már láttam õt messzirõl. Szembejött. Üde volt, fiatal, mintha a
gyermekágyból kelt volna ki.
Bújtam
elõle. De meglátott, és belém mélyesztette sötétkék szemeit. A vidám
melankólia, mely sápadt, finom kis arcából felém áradt, arra késztetett, hogy
odasiessek hozzá, és megöleljem, és megcsókoljam. Olyan szép volt és fiatal. A
kezét (ezen csodálkozom) nem engedte megcsókolni.
Régi
divatú, nagy szalmakalap és tiszta kartonruha volt rajta. Ezt a ruhát láttam a
nagymama szekrényében; kopottan és pecsétesen. A pecsétek a nagymama könnyeitõl
vannak, melyeket anyám ócska ruhájába kora, szeles, õszi estéken belesírt.
Megfogtuk
egymás kezeit. Éreztük a kapcsot, mely közöttünk egyszer megszakadt azon a
véres, orvosságszagú hajnalon - és lassan elõreindultunk.
Május volt
körülöttünk. Hárfaszó és fuvolaének csengett messzire a mezõk fölött.
Gyöngyvirágok daloltak nekünk ifjú illatokat.
Egyszerre
megálltunk a zöld mezõ és kék ég boldogságában. És amint egymásra néztünk, a
szemeinkbõl sûrûn patakzottak le a könnycseppek. Ajkaink eközben mosolyogtak.
Ó, milyen
szép, fiatal volt az anyám. Én gyorsan összeszedtem a mezõ összes
gyöngyvirágait, és rászórtam. Elborítottam vele ifjú, lányos emlõit, melyekkel
engemet sohasem szoptatott. Õ pedig néma nevetéssel nézett engem, míg csak el
nem fogytak a gyöngyvirágok.
Azután
folytattuk az utunkat a mezõben a kék erdõ felé. Lassan, kézenfogva mentünk. És
a levegõbe merengve, boldogan éreztük egymást.
Jaj,
egyszerre a kék erdõnél voltunk.
A hegedû-
és a hárfaszó már csak messzirõl, elhalóan csengett. És mind a ketten elszomorodtunk.
Egymást átölelve révedeztünk a néma, harmatos mezõn, és néztük az alkonyóra
ködeit, melyek a lábunk körül imbolyogtak.
Az erdõ
szélén válnunk kellett. Búcsúzóul meg akartam ölelni utoljára szép, halott
anyácskámat. Rámnézett, mintha megbántottam volna, azután megsímogatta az
arcomat, hogy megbocsát.
Azután
gyenge, könnyû léptekkel sietett az erdõbe. Az esti szél durván le akarta tépni
a kalapját, de õ kecsesen megfogta. Majd megállt, és búcsút intett felém.
Sokáig mozdulatlanul nézett vissza, s végre, mint egy fehér árnyék, egyszerre
elsietett.
Sokáig
álltam ott a kék erdõ szélén, és néztem utána csendes, imádó bánattal.
Azóta
naponként gondolok rá. És elhagytam miatta a fekete hajú asszonyokat és az édes
hangú lányokat, hogy vele álmodjak - anyácskámmal, húszéves anyámmal, aki
meghalt egy sötét hajnalon. Meghalt nagy, nehéz sóhajtással.
|