EROICA

Bálba járó húgaim és unokahúgaim, de egyéb leányismerõseim között is - akiket közösen jellemez, hogy mindannyian undorodnak a chipre szagától, melyet a kabátom kihajtóján gyanús nevetések között már többször kiszagoltak - sokat hallottam beszélni a báróról, aki fõhadnagy a huszároknál, és remekül táncol.

Átmulatott báli éjszakák után, ha összejöttek és behúzódtak sugdosni a kis szalonba, sokszor megütötte a fülemet:

- A báró.

- Igen, a báró!

A ki nem aludt, sápadt arcú, kócos lányok között az alkonyati lusta félhomályban mintha valami kéjes ábránd szellõje lebbent volna el. Föllelkesültek. Dícsérték a báró táncát, alakját, az atillájának kék színû posztóját, melyre egyszer - egy pillanatra csak, hogy érezze, milyen sima - a legfiatalabb szõke kuzinom: Judit, a fejét rá is hajtotta. Ezt Iréntõl tudom, a Judit nagynénjétõl, aki csak tegnap beszélte el nekem, amikor - mint mondotta - „már úgyis lehet”.

Valóban, amikor elõször nekem a bárót megmutatták, rögtön tisztában voltam, hogy nem tartozik a közönséges katonatiszt-báli-hõsök típusába. A remekbe készült lakkcsizmákban úgy taposta az aszfaltot, hogy az embernek, ha értett a dologhoz, elállt a szeme-szája, mert nem tudta egyhamarjában elgondolni ennek a különös, kimondhatatlanul könnyed és elõkelõ járásnak anatómiai lehetõségeit. Kicsiny, sápadt arcán az orr, egyedül az orr volt félreismerhetetlenül zseniális szabású, a szeme közönséges szürke szem, az egész arc leborotvált, és vékony ajkai lefelé konyultak. (Kissé, nagyon kissé. Dacosan vágyóan.) A haja sötétszõke, oldalt elválasztva.

Jól megnéztem. Amint elhaladt mellettem, megcsapott a belõle áradó parfûm illata. Különös illatszert használt; elsõ pillanatban csodálatos finomnak találtam, valami soha meg nem ütött szagbillentyût mozgatott meg az orromban - azután lassan múlott el a hatása, míg végre csak sejteni lehetett, akárcsak a halk, mindjobban távolodó vonószenekar hangját.

Nagyon tetszett nekem a báró, bár - mit tagadjam - azelõtt nagyon ellenszenveztem vele. Hallottam róla a sok dícséretet (ez magában is bosszantó), továbbá hallottam egyet-mást; hogy például a báró asszonyokkal nem foglalkozik, csupán lányokkal. Fehér ruhás, pihegõ lányokkal, akiknek, amikor visszanéztek a szürke szemeibe, hideg borzongás fut végig a fehér hátukon, és könyökig a karjuk is libabõrös lesz.

... És megtudtam, hogy a báró mért használ olyan teménytelen sok parfûmöt.

De erre csak akkor jutottam, amikor már mindent egybevetve tiszta és érthetõ lett elõttem a báró alakja. Ez az ember meg akarta élni életének utolsó napjait - mert csak hónapok voltak már neki hátra - és kidolgozta magának a dolgot. Csupa kontraszttal. És mert az õ élete egy rémes elmúlásé volt - elment a nevetõ, az életkíváncsi lányokhoz. Semmi se kellett neki a testükbõl - hiszen vérének minden harmadik cseppje meghalt már -, megelégedett azzal, hogy megejtette a lelkét valamennyinek.

Ó, a teste csupa gyengeség, lázas bágyadtság volt. Parfûmözni kellett magát, hogy ne érezze senki rajta a betegszagot. És õ kikereste a világ legfinomabb illatszerét, és azzal árasztotta el a ruháját. Nagy, bõ bricseszeket viselt. A legutóbbi idõben erõsen vattáztatnia kellett a blúza vállait is, mert napról napra fogyott a húsa. A nyár utolsó báljára, amelyet a fürdõn szeptember elsõ szombatján tartottak, elmentem. Híreket hallottam, hogy a bárónak már csak napjai vannak hátra, másfelõl Judittól sikerült megtudnom, hogy biztosan ott lesz. Megígérte neki a báró. És a báró gavallér!

A nagy verandán, ahol a fürdõvendégek és a bálozók vacsoráztak, kékes fényû ívlámpák égtek, és a szeptemberi nedves, kora õszi köd mintha még kékebbre színezte volna a levegõt. A lányok vállai hideg fényben csillogtak, és bepillantottak a bálterembe, ahol vörös villamos körték ontották a fényt. Zaj nélkül vacsoráztak szerte az asztaloknál. A lányok és a fiúk szemei minduntalan találkoztak. Judit a bárót várta, és nõvérei, Irén és Gitta, akik másokat vártak, jól észrevettem: tulajdonképpen szintén csak a báróra gondoltak. Egyébként senki se szólt egy szót se. A cigány is a legcsendesebb nótákat szedte elõ.

Végre megkezdték a táncot, nem volt több tizenkét párnál, és akkorra megérkezett õ is. Majdnem fölkiáltottam, ahogy az allée végén megláttam derengeni a kék blúzát. A sötétben gubbasztó barna fák között mintha csodálkozó susogás suhant volna végig. Bámulatos energia és jókedv ült a báró arcán - szép fiatal arcán -, pedig az inai a térdéig roskadoztak, és homloka gõzölgött a láztól. A teraszt elborította a parfûmje, és sarkantyúja fölverte a fázós õszi mélázást, amelyben mindenki egy pillanatra elmerült. Az arca tisztára volt borotválva, és a szembogarai csillogtak. Atropint csepegtetett beléjök - ezt könnyû volt megállapítani. És én azt hiszem, hogy vékony ajkait is kifestette.

Többször benéztem a bálterem ablakán. Nem volt a teremben por, és kurjongatás se hallatszott. Láttam a bárót táncolni. Gyönyörûen, finom lebegéssel táncolt a fényes parketten, odasimult a lányokhoz (nem tudtam rá emiatt haragudni), és egészen az arcukba sugdosott. Minden lánnyal táncolt. Láttam, amint sorba szédültek el a parfûmjétõl, és részegen hunyták le a szemeiket, és hajtották hátra nyakukat. Idõnként kijött a báró a verandára, és kevés pezsgõt ivott, azután egy kicsit leszaladt az allée-ra, és lenézett a tóra. Abban a pillanatban jött fel a nádas sötétkék foltja mögött az újhold karcsú sarlója. A báró egy percig mozdulatlanul nézte. (Micsoda mûvészettel éli végig ez az ember utolsó óráit is. Kiélvezi a szeptemberi holdfeljöttét, mint egy egészséges - csak kicsit neuraszténiás - és az egyetemen bölcsészetet hallgató lírai költõ.)

Mikor cigarettázva visszajött, egy francia verset mormogott. De hamarosan eldobta a cigarettát, és visszament a bálterembe. Édes szép dolgokat mondott a lányoknak, valami tehetetlen vággyal ölelte õket vékony, fehér keze, és ragyogó szemeivel a szívükbe nézett.

Reszkettek, és hozzásimultak mindannyian.

Éjfél után már minden tánc után kijött inni, és nagyon sápadt volt. - A térdeiben nem tudta titkolni a rogyadozó gyengeséget.

Valami hihetetlenül nagyszerûnek, hõsinek tûnt föl elõttem ekkor a báró. Vékony arcán vonaglottak az izmok, bájos tûz ült a szemeiben, és ahogy suttogott a rekedt hangján, olyan szépen, kedvesen mozgott a szája...

Mindezt õ egy napon gondolta ki! Ez kétségtelen; amikor a mûvelt és cinikus emberek okosságával belátta, hogy neki, mint bárónak és huszár fõhadnagynak immár nincs mit tenni az életben. Ez a báró egy megalkuvásokhoz nem hajló, drámai hõsnek született! Igen, kigondolt elõre mindent. Hogyan állít õ emléket foszló, porladozó alakjának annyi szépálmú leányfejecskében?

Sorban kigondolta a dolgokat... Bálokra fog járni. Ahol mindenki csak õt nézi, ahol elámulnak elõkelõ mozdulatainak láttára. Ahol az emberek bután bizalmaskodva és vihogva beszélnek - õ finom, elmés és mosolygó lesz. És csupa befûzött lány (csak igen kevéssé kivágva), akinek báli ruháit és fehérnemûit is aznap délután még otthon vasalták, s akik szívdobogva gondolnak arra a pillanatra, amikor az õ egészséges, fiatal testüket átöleli a báró, az édes beszédû, elegáns, szõke báró.

Igen, át fogja ölelni sorvadó izmaival, amelyben a rothadó vér már mind lassabban kereng. Át fogja ölelni üde fiatalságukat az õ halálba menõ testének megmaradt, roncs, hazug vágyaival!... De õk ne sejtsék, hogy egy szerencsétlen ember táncolja velök haláltáncát. Csak azon a reggelen, amikor majd megtudják, hogy az õ szemei kinyíltak, hogy neki, a szép, a kedves bárónak - aki olyan finom és illatos volt mindig, de aki igazán semmi illetlent nem tett (nem is képes ilyenre igazi úriember!), ha csak egy-egy gyöngéd szorítást a reszketõ csuklón, egy-egy finom simítást a bársonyos karon ide nem számítunk... Igen, ha meghallják, hogy neki, a szép, kedves bárónak immár vége: akkor mindannyian könnyezni fognak, és nem feledik el õt - a legjobb táncosukat - még akkor se, ha ötgyerekes anyák lesznek.

Mindezt akkor gondolta el a báró. Ezt nem találtam ki, ennek igaznak kellett lenni.

Judittal táncolt a legtöbbet. Judit volt a bálban a legfiatalabb lány. Tizenöt éves, és csupán egy homlokkal alacsonyabb a bárónál. Gyönyörûen táncoltak. Judit szinte feküdt a férfi karjaiban, és szõke haja hozzáért a vállához. A báró pedig folyton beszélt, holott láttam, hogy minden egyes izmát csak rettenetes erõfeszítéssel mozgatja.

Három óra felé már harmat kezdett leszállni a párás, langyos, szeptemberi éjszakában. Néhányan haza készültek a vasúttal, és el is mentek. Csak négy vagy öt család maradt még ott. De a cigányok azért muzsikáltak. A báró nagy pénzeket osztott szét köztük, és föltétette a szordínókat.

Bölcs, szép és mûvészi halálbamenés!

Hallottam, hogy színészek, akik a színpadon gyönyörûen haldokoltak: az igazinál kellemetlenül, nehezen és többnyire a mûvészek csúnya, tehetetlen élniakarásával pusztulnak el. Mintha az õ mûvészetük nélkül a világ meg nem lehetne! A báró bölcsebb volt. Minden filozofálás nélkül, ösztönszerûen rájött arra, hogy meg kell halnia, és hogy szépen kell meghalni. A szép halált nem a kadétiskolában tanulta a tanáraitól, kik közül egy kövér és kopasz százados egyszer valóban elõ is adta, hogy „Hogyan kell a hazáért dicsõen meghalni?” Ez a kérdés tisztán zenei élményei révén vetõdött fel benne. Valamikor Bécsben és Pesten sokat járt az Operába; és nem egy éjjel, mint fiatal tiszthelyettes álmodta, hogy õt, mint Siegfriedet temetik. Ezer tagú zenekar ordító fortisszimója siratja a vasba öltözött óriás hõst, és a lovát fekete posztóban vezetik. Arany kandeláberekben ég a tömjén, az asszonyok sírnak, és az arca fenn a magas ravatalon nyugalmasan néz a kék, tiszta égre.

Most erõvel Chopin-mazurkát akart húzatni, és mivel a cigány egyet se tudott, hát végre beleegyezett egy régi, de kedves valcerbe, amelyet gyermekkorom óta nem hallottam sehol. Kétszer megállította a zenét, hogy „csendesebben és lassabban”.

Judittal táncolt. Bosztont táncoltak. Judit csodálatosan járta. Odaadóan és könnyedén lépkedett, kipirult az arca, oldalt hajtotta szõke fejét, és szemeit lesütötte. A cigány olyan halkan és finoman játszott... hogy önkéntelenül is Baudelaire egyik sora jutott az eszembe:

„Zokog a tört szív, mint a hegedû.”

Azután látom, hogy a báró meghajtja magát Judit elõtt. Sietve kijön. Az asztalnál fölhajt egy pohár pezsgõt. Fehér az arca, mint a fal. Megtámasztja a homlokát a kezével. Erõltetve mosolyog. - A zsebében cigarettát keres. Egyszerre lehanyatlik a keze. Azután kisiklik a feje alól a másik könyöke is. Õ maga meg levágódik a földre.

Odarohantam és kigomboltam mellén a kabátot. A szíve már nem vert. A rettentõ izomerõltetés miatt a teste pár pillanat alatt már csaknem merev volt. Kinyújtottuk. Én egy asztalkendõvel felkötöttem az állát, egy másikkal a szemét. Csak azért tettem ezt, mert tudtam, hogy a báró romantikus, mint mi annyian: akik mind kívánjuk, hogy bekössék a szemünket és föl az állunkat.

Benn a cigány tovább játszott. Beüzentem, hogy játsszanak; ez a báró utolsó kívánsága. A lányok összeverõdtek egy sarokba. Kivörösödve néztek egymásra, azután lassanként mindannyian titkolózás nélkül sírni kezdtek. Künn a tavon hajnali kék, õszi párák ültek. Hideg szürkület nehezedett az allée-ra. A fák dideregni kezdtek, amikor vittük a bárót a rendõrszobába. A fasor végérõl visszanéztem.

A teremben, mint kisírt szemek, vörösen pislogtak a lámpák, halkan szólt a zene, és az ablakon fehér ruhás lányalakok bámultak utánunk.