A GYERTYÁK

A rövidre leégett gyertyácska - amelynek üszkös kanócában fekete kis manó alszik - mellettem állt. Igen, benn alszik a kis legény. Jóízût szundikál naphosszat, csak ha a közelben gyufát gyújtanak, röppen el az álma és csak azt várja akkor, hogy odaértessük hozzá a tüzes varázsbotocskát, fölpattan õ is, hunyorgatja egy ideig a szemét, aztán ragyogóan, sárgán, mereven tekint szét maga körül.

De azt hiszem, hogy amikor benn alszik a füstös kis kanócban, akkor is mindent észrevesz, tud maga körül. Kissé búsul, ha látja a citromszínûen ragyogó gázlángok diadalát, amelyek alatt neki meg kell húzódnia az éjjeliszekrényen, a karos bronz gyertyatartómban. Hiszen senki se törõdik vele komolyan. Kicsit olvasnak mellette, leginkább újságot, ha az, aki ágyba fekszik, nem tud mindjárt elaludni. Közönyösen gyújtja meg a gyertyát, elcsavarja a gonosz gázcsövek csapjait, azután lefekszik. Olvas egy negyedórát, és a végén nagyot fúj a levegõbe. A kis manó erre sóhajt egyet, talán haragszik is. Legalább erre vall, hogy a kanóc vörösen pislogó hegyérõl bosszúságában rossz szagú füstöt bocsát, azután bánatosan nyugalomra tér. Megint egész nap alhatik.

Igazán alig van rá szükség. Legföljebb, ha a kamrában keresnek valamit és a leány nem találja meg - mert a kamrában már kora délután is sötét van - no ilyenkor kikerül a gyertya a szobából. A kis manó elõre örül, hogy valami szép dicsõ dolgot lát. Reméli tán, hogy még karácsonyfára kerül, ami valóban pompás lehet, de hát egy nyolckrajcáros vastag gyertya helyzetében valóban hívságos remény. Mondom, elõre örül neki, és persze azután elszomorodik, mert valaki így szól:

- Mindig mondtam, hogy a kamrába is be kellett volna vezetnünk a gázt, most lecsepegtetik a ruhákat és a bõröndöket. Az az ostoba gyertya is hozzá úgy csöpög, mintha fizetnének neki.

Ilyenkor este szó esik a gyertyáról. Vagy egyébkor is, mert a nagymama szereti emlegetni:

- Mikor én lány voltam, bizony gyertya mellett varrtunk. Tudtuk is mi, hogy mi az a lámpa... az én stafírungomat édesanyámmal csináltuk hét hét alatt, éjjel. Azt is csak faggyúgyertya mellett.

Ilyenkor a kis manó fülel. Jólesik neki az ilyen beszéd.

Egyéb szórakozása azonban ritkán van. Ha szombat este kiviszik a konyhába a gyertyatartókat, hogy megtisztítsák és kifényesítsék õket, nyírott, színes papíros gallérral díszítsék a töveiket és ollóval lenyírják a fölösleges kanócrészeket, ilyenkor egymás mellé kerülnek a gyertyák, és beszélgethetnek. Az öreg gyertya, amelybõl már csak két-három hüvelyknyi maradt meg, többnyire panaszkodik, hogy a mai világban a gyertyának már nincs alkalma se társadalmi, se irodalmi mûveltséget szerezni. Ha a szalonban vendégek vannak és beszélgetnek, a gyertya az éjjeliszekrényen egy szót sem érthet belõle. S ha regényt olvas valaki, vagy az ifjú úr tanul a szobájában, mindez gázvilágítás mellett történik. A kisasszony pedig, ha este néha odaül a zongorához, nem visz be gyertyákat, hogy hangjegyekrõl a nagy mesterek remekmûveit zongorázza, hanem csak nótákat játszik - magyar nótákat - ahogy éppen eszébe jut, kegyetlen suszterbasszusokkal. Ezért méltán haragudhatnék a gyertya a kisasszonyra. De ezt mégse teszi, mert a kisasszony szép lány. Vékony fehér ujjai vannak, csodálatos csillogó fekete szemei és jóillatú, selymes, szõke haja. Éjjel néha nyugtalanul alszik, és azután álmatlanul bámul be a szoba koromsötét szögleteibe. Fáj a feje is bizonyára. Ilyenkor a kisasszony gyufát keres és megkönnyebbül, amikor végre felébreszti a gyertyában lakó kis manót, hogy virrasszon vele. (Aki ezt szívesen is teszi.) A kisasszony szekrényén azonban olykor nincsen gyufa. Finom hosszú ujjai hiába tapogatnak utána, csak a gyertya akad a keze ügyébe... De a gyertya ennek még jobban örül, mintha meggyújtanák a kanócán. Azt gondolja, hogy a fény és meleg közül - ha választani kell az élet dolgai között - mégis a melegség a szebbik.

Vagy ha éjjel a fiatalúr várja a leányt, s a fiatalúr a szíve dobogása miatt nem tud egy helyen maradni, csak halkan, harisnyában, hogy meg ne hallják, lépked, szaladgál ide-oda a szobában - hol leülve az ágyra, hol újra fölugorva - eközben is a gyertya világít neki. Sárga lángja most kékesen, kótyagosan libeg-lobog, hogy a fiatalúr nevetne rajta, ha nem vacogna a foga... Amikor pedig süket csikorgással fölnyílik az ajtó, fehér ruhában lebben be a leány, és nevet is - a gyertyaláng meghajol, és köszönti õt... Azután pedig vígan, jókedvûen alszik el. És csak a sötétben kuncog jókat, tovább hallgatódzik, és vidám dolgokra gondol.

Nem kell azonban azt hinni, hogy a gyertyák szereplése az emberek életében pusztán az ilyen kisebb jelentõségû alkalmakra szorítkozik.

Ugyanabba a gyertyatartóba, amely most a nagymama fiókos szekrényén áll, sok évvel ezelõtt, éppen szombaton, új gyertyát tettek. Hétfõ hajnalán még sötét volt künn - tél volt -, ezt a gyertyát egy sápadt, széparcú asszony gyújtotta meg. Nemsokára megelevenedett a ház. Lótottak, futottak. Mire pedig a nap feljött, gyereksírás hallatszott a szobában. A gyertyát égve feledték. Láttam. Õt láttam elõször a világból.

Valószínûleg õt fogom látni utoljára is.

Valahol idegen városban szállóban alszom. Arra ébredek, hogy a szívem bolondul ver és fáj is. A fejemen pedig hideg veríték üt ki. Megkeresem a gyufát és fölgyújtom a hosszú, kormos kanócot. Nagyot lobban a láng és soká táncol. - Végre megállapodik. De akkorra én már nagyot sóhajtok, s utána nemsokára a szemeim is kinyílnak.

Magára hagyom a kis manót. Egy ideig csodálkozva borul rám. Elõször bohóckodva vidáman költöget - mint aki tréfának veszi a dolgot -, azután lekúszik a kanóc tövére, és ott alacsony kék nyelvecskével pislákol.

Végre azt is megunja. Elszomorodva kilobban, és soká, ünnepélyesen füstöl.