|
Szombat este, ó,
az mindig a legszebb. E napon ugyanis nincsen meleg vacsora - hús, fõzelék vagy
tészta, amit sorban meg kell enni - hanem sok minden. És ehetünk, amit akarunk.
Akár teát, amelyet nagymama fõz a nagy réz szamováron, a pohárszék melletti kis
asztalon. Akár tojást: és akkor szólni kell Évának, a szakácsnõnek, hogy mennyi
kell. Akár apró halakat, amelyeket apa hoz haza egy dobozban. Szóval, pompás az
egész. Az asztalon egy nagy tálban pirított kenyér van, és egy másikban vaj és
túró, a harmadikban fõtt burgonya.
Ilyenkor apa és
anya is, mintha jobban örülnének. És õk is, legalább azt hiszem, szeretnék,
hogy mindig ilyen vacsora legyen, mert ez sokkal-sokkal jobb és kedvesebb, mint
a többi napi rendes vacsorák.
Nagymama ilyenkor
csak teát iszik. Bordó színûre fõzi, és mialatt fõ, a csészéjében cukrot éget
hozzá rummal. A rum lilás rózsaszínû lángocskákkal ég, és kicsapkod néha a
csésze szélén túl is, a nagymama meg leteszi a szemüvegét, és mosolyogva nézi;
közben cukrokat dörzsöl a citromhoz. Apa halat eszik elõször, de azután
behozatja a paprikát, a sót, a borsot, a mustárt, a köménymagot, a kaprit és a
petrezselymet. Mindenikbõl szed egy keveset, sok túrót és vajat vesz hozzá,
azután pedig a vastag, ezüst tejeskanállal szétkeveri az egészet. Pompás ez
kenyérre kenve. Én és Dezsõ mindenbõl eszünk sorba. Anyikától kérünk, õ mindent
ad. Ha apa így szól: Én nem bánom, de ezek a gyerekek betegek lesznek - akkor õ
megkéri: Dehogy lesznek, vigyázok én.
Vacsora után apa
rágyújt. Én elhozom a sarokból a pipát, Dezsõ a gyufát a fiókos szekrényrõl és
Eti a dohányos szitát. Apa lassan megtömi a nagy, faragott tajtékpipát, és
azután rágyújt. Gyönyörû, kék füstkarikákat bocsát; mindenkinek hármat; nekem
is, Etinek is, Dezsõnek is, és ha kérjük, nagymamának és anyának is. Azután
újságot olvas. Anya elõveszi a szekrénybõl az „Olajág”-at, és olvassa. Nagymama
a konyhába siet, magával viszi a kamrakulcsot.
Nemsokára jõ be
Julis. Hozza a mosdótálat; forró benne a víz. Lábat kell mosni. Rendesen Eti kezdi. (Ráfogtuk
Dezsõvel, hogy lánynak legelõször kell a lábat mosni.) Julcsa pedig összeszappanozza
a lábunkat. Csiklandja, mossa, öblíti, míg csak egészen nem tiszta. És három
mesét mond el ezalatt. A vasfejûrõl, A hét hollóról és a Boszorkányokról.
Legszebb az utolsó, a boszorkányokról szóló.
Ekkor már apa és
anya bemennek a tisztaszobába. Két lámpást visznek be, és felnyitják a
zongorát. Apa zongorázik, anya mellette ül. Közben beszélgetnek, és apa olykor
megcsókolja anyát.
Míg Julcsa a
mesét mondja, hallgatom a muzsikát is; mert mindkettõt jól ismerem. Nagyon
szomorú zene, csak apa és anya szeretik. Mi nem. Ha valami vígat kezd apa,
bezzeg fölugrunk, és táncolunk az ágyban. (Egyszer leszakítottuk így a ruganyt,
de ez nem szombat este történt, mert ha akkor történik, akkor nem lett volna
verés.)
Julcsa azután
kiviszi a tálat, feltörüli a padlóról a tócsát, és mi már szundikálni kezdünk.
De nem jó elaludni mindjárt. Többször felnyitjuk a szemünket, mert a Homokember
még nem jött, és addig úgyse lehet jól aludni. Meg kár is, amikor olyan szép
minden. Az ebédlõi lámpa csak kicsit világít be a szobába, mert behajtjuk az
ajtót, és jól halljuk a zongorát. De nemsokára bejõ a nagymama. A pohárszékre
leteszi a kulcsokat, és vizet önt a nagy pohárba. Cukros vizet csinál. Hallani,
amint kiveszi a cukortartóból a cukrokat. Megolvashatjuk, amint beledobálja a
pohárba. Egy, kettõ, három, négy, öt, hat, hét. (Ennyit szokott mindig.) Vizet
önt rá, és elkeveri egy kanállal. Amíg hozza, mindig keveri. És odaviszi
mindenikünk ágyához, jól vigyáz, nehogy egyikünk is többet igyék, mint a másik.
Most már lehet
aludni. Nagymama bemegy a szobájába, és õ is vetkõzni kezd. Künn nyílik a
konyhaajtó. Bejõ Juliska. Egy tálcán hozza a kancsót és poharakat. Átmegy a
szobákon - csilingelnek a poharak, amint egymáshoz ütõdnek - és leteszi a
tálcát az asztalra. Azután újra kimegy. Néhány perc múlva pedig a mécsest is
hozza. Ezt is apáék szobájába viszi az asztalra.
És e pillanatban
már itt a Homokember.
Apa azt mondta,
amikor mutattuk neki, hogy az a kancsó árnyéka. S ha a kancsót elvette, valóban eltûnt a Homokember
is. De mégse árnyék az, hanem a Homokember. Olyan, mint egy bagoly, és éppen
mintha apa ágyának peremén ülne. Borzasztó ránézni, mert hatalmas, félelmes és
csúnya õ. S olyankor a fülünkre húzzuk ám a takaróinkat. Csak néha hajtjuk le a
paplan csücskét, és azon át egy pillanatra még kinézünk. A Homokember még
mindig ott áll, mozdulatlanul. Várja, hogy elaludjunk, s aludni is kell, mert õ
akarja.
Ha
gondolkodik az ember róla, hol van napközben a Homokember, ki nem találja. És
senki se tudja azt. Azt az egyet azonban bizton lehet mondani, hogy szombat
este a Homokember is jókedvûbb, mint máskor. Elvégre másnap vasárnap lesz, s
ilyenkor rendesen tovább alszunk, s ennek õ örül. Szereti, ha sokat alusznak az
emberek. Ha este úgy érezzük, mintha a szemünkben homok volna, s emiatt a
pillánk nehezül, ezt a Homokember okozza. Valószínûleg az ásításhoz is van
valami köze.
... Apáék a
tisztaszobában lassanként készülni kezdenek. Lecsukják a zongorát, elfújják a
lámpákat, és lassan, egymást átölelve átjönnek a szobáinkba. Jól hallom, amikor
apa késõbb vizet önt magának, visszateszi a kancsót és iszik.
Utána a
Homokember a falon megnyúlik, megnõ: most már mindenkinek aludni kell.
Apa azt
mondja:
- Holnap
reggel magam veszek a piacon kelvirágot.
Anya mond
rá valamit, de azt már nem lehet hallani. Azután apa végigmegy gyertyával az
összes szobákon. Megpróbálja, be van-e zárva az ajtó, és visszajön. Elfújja a
gyertyát aztán, és õ is ágyba fekszik. Most már mindenki lefeküdt. A
Homokember, az óriás Homokember, az ágy peremén a falhoz húzódva, komolyan
figyelve gubbaszt.
|