NYÁRI BÁL

Három pincér siet elõre, föl a lépcsõkön nagy tálakkal, elõrehajolva. És körös-körül az asztaloknál már vacsoráznak. Tiszta üvegû kerti gyertyalámpák égnek az asztalokon, és - mintha a zenekarban csak a háromszöget ütögetnék csendesen, úgy csörögnek az asztaloknál a kések és a villák.

Beszédet alig hallani, és a lányok tiszta, hideg csillogású szemein a gyertyalángocskák aprón tükrözõdnek. De ezt csak akkor látni, ha egész közelrõl nézzük a szemüket, különben azt gondolja az ember, hogy valami fátyolos, vörös csillogás az egész, amely a mélybõl jõ. Talán egy apró cseppben vér ömlött ki a kristályos csillogású látólencsére. És attól volna!

Az ajkuk, a lányok ajkai még haloványak, a mezítelen, ideges nyakukon egy apró izmocska rándul meg néha egy pillanatra. És a fiúk háta és válla emiatt reszket össze szerteszét. Mintha könnyeik a szemükbõl a torkukon keresztül forró cseppekben suhannának és szivárognának le a szívükre.

És mialatt hosszú futammal felcsendül a muzsika, mindannyian, a lányok és a fiúk is úgy érzik, hogy a cimbalom bugyborékoló, pattogó hangjai fájdalmat okoznak, és kínt árasztanak mindenüvé. Az öregek pedig - az õ szüleik és azok, akiknek ez már nem fáj - közömbösen bámulnak be a táncterem ablakán, ahol lusta hajladozással mossák a padlót igen öreg parasztasszonyok. Némán mossák a padlót.

A lámpák fénye kisurran a terembõl, és fokozza a fájdalmat, amelyet a muzsika szerteszét fölkeltett... Azoknak a lányoknak, akik most nagy, mély lélegzéssel zokogni szeretnének, reszketni kezd a bokájuk. Úgy, hogy attól lehet félni, hogy a finom selyem, lyukacsos harisnya összepiszkolódik vagy elszakad.

Az öregeknek, s azoknak arcán, akiknek mindez egyáltalán nem fáj, gyengéd, jókedvû mosoly pislákol. Õk elégedetten simogatják a hófehér abroszokat, és csendes szavakkal fordulnak a rózsaszínruhás leányokhoz, akik semmit se felelnek nekik.

A rózsaszínruhás leány ruhájából apró kis üveg nedûje bújdosik, lázálmos illatot árasztva, amely a viola d’amour hangjára és az éjszakában messze imbolygó halvány árnyak suhanására emlékeztet.

Az asztaloknál egy pillanatra mindenki elhallgat.

A széttört halott szívek, amelyek köröskörül a földben el vannak ásva, felzokognak, és zokogásuk mint nedves, hûvös lehellet a tó felõl - és köröskörül mindenfelõl - ráereszkedik az emberek mellére.

A lámpák fehér és rózsaszínû fénye pedig ijedõsen, fáradtan visszasurran a terembe.

A rózsaszínruhás leány karcsú bokája megindul a padlón lassú lépésekkel. És sok fekete és színes boka csúszkál, lebeg már a padló felett. Minden mozdulat annyira fáj, mint egy hervadott emlék, mint egy hervadott tearózsa, mint egy tearózsaillatú emlék, amelyre valahol, a letarolt, õszi erdõben estefelé reáakad a férfi, aki fiatal feleségét elvesztette.

A rózsaszínruhás leány hajában tearózsát látok. A cselló halványlila hangjai ott kerengenek körülötte, s a rózsa annyira szenved emiatt, mint egy fehértestû, meztelen leány, amelyet el akar kapni a mélységes kék folyóvíz sodra.

Finom por szóródik a levegõbe, bár a táncolók lábai nesztelenül és vigyázva suhannak, és a hangok úgy surrannak át a termen, mintha mindaz, ami belõlük rossz és nem szép volt, beleszûrõdött volna az apró porszemekbe. A kékesen aranyló porszemek pedig hosszú hullámokban csókolóznak a levegõben, cikázva a lámpák körül, és beleszállnak a hangszerekbe.

A rózsaszínruhás leány arcára egy porszem se szállott. Egyetlen porszem se szállott. Egy porszemecske se szállt.

De a hajában elhervadt a tearózsa, és könnyû, kicsiny bokái reszketnek. Úgy reszketnek, mint amikor a jövõ sejtelme reáfú az erdõre, és a fiatal fák borzadásukban és félelmükben meghajlanak elõtte. Csak egy virág nem mozdul meg, benn a sûrûben sok giz-gaz között elhagyatva. Ez elátkozott virág, mert embervérbõl táplálkozik.

A rózsaszínruhás leány fehér kis cipõje véres. És a tearózsa a hajában, a tearózsa is egészen elfonnyadt. És a fehér, puha homlokán, meleg homlokán is egy apró, sötétvörös vércsepp van. Hogy hívják ezt a leányt, és honnan jött? Hiszen a többi leánynak nem véres a cipõje. És a többi leánynak nincsen vér a homlokán. Hogy hívják ezt a leányt, és honnan jött? Honnan jöhetett?

Erre a kérdésre felelni senki se tud itten. Pedig a cselló árva hangjai a lány apró cipõcskéinek meleg vérfoltjaiért sírnak. És emiatt könnyes a szeme a két szomorú arcú, egyforma arcú fiúnak is, akik az elébb ismeretlenül, sápadtan keresztülmentek, és szemeikkel és ajkaikkal mindvégig a véres cipõket nézték. De azután hirtelen eltûntek a nagybõgõ hangjainak kusza, sötét mélységeiben.

A lány rájuk se nézett, csak a tearózsa hullott ki hajából, mint valami reszketõ, messzirõl jövõ jajkiáltás, amely egy sötét szobán jön keresztül. Olyan szobán, amelyikben tegnapelõtt meghalt valaki. Vagy egy öreg, sovány leány, vagy egy fiatal, szûz fiú.

De hát ki ez a lány?

Senki se tudja, honnan jöhetett, és mit akar?

És miért véres a cipõje?

Már tudom, hogy ki ez a lány.

Már tudom, hogy kicsoda.

Jaj, már tudom, hogy mért jött.