MESÉK, AMELYEK ROSSZUL VÉGZŐDNEK

ELSÕ MESE

A kisdiák buzgón tanult. Sorra vette a rendhagyó igéket, átismételte a ragozást, a hajtogatást. Majd a mondattant lapozta föl. Különös figyelmet fordított a mondathangsúly címû fejezetre, amelyet eddig nem tudott kitûnõre, csak jóra. Azután becsukta a könyvet, és másikat vett elõ.

Megint neki akart fogni a szorgos munkának, amikor halk lépteket hallott a háta mögött. Hátranézett. Egy szép szõke leány ment arra, a diák - aki mégse volt annyira kicsiny, hogy egy leány szépségét meg ne tudta volna becsülni - megnézve a leányt, így szólt magában:

- Szép egy leány!

De tanulni kellett, mert másnapra a tanár nagy felelést helyezett kilátásba, és õ nem törõdött többé a szõke leánnyal.

Egy másik könyvet is áttanult, és éppen a harmadikba akart belekezdeni, mikor megint meglátta a szõke leányt. A szobából kifelé osont az ismeretlen leány, és a keze tele volt rablott holmival. A kezében volt a fiú kis puskája, órája - a legdrágább kincse -, ólomkatonái és más ilyen értékes dolgok. A fiú sokkal jobban szerette a puskáját, az óráját és ólomkatonáit, mintsem azokat csak úgy odaadta volna. Utánairamodott a leánynak, ki a lépcsõkön lefelé iparkodott. Megfogta és rákiáltott:

- Tolvaj, tolvaj!

A leány ránézett gyönyörû kék szemeivel, de erre a fiú ereiben megdermedt a vér.

A leány mosolygott:

- Én a halál vagyok - mondta -, mennünk kell.

És kézenfogta a fiút.

MÁSODIK MESE

Józsefnek hítták. Felnõtt, és nem akadt Putifárnéja. Mit tehetett? Nõgyûlölõ lett.

Megjegyzem, hogy József nem Budapesten élt. Komoly meggyõzõdésem, hogy Budapest megmentette volna Józsefet a nõgyûlölettõl. Königsberg azonban nem tudta megmenteni. Mert õ Königsbergben élt.

A Józsefek - íme az emberi tökéletlenség! - nem bírják el, hogy egy Putifárnál házibarátként szerepeljenek, de belebetegszenek, ha e lehetõség nem áll elõ. József tehát nõgyûlölõ lett. Hirdette az asszonyok megvetését, és vaskos kéziratcsomókban szürke elméleteket dolgozott ki az õ kicsinységük mivoltáról. Emellett majd elolvadt, ha látott egy szép leányt. A leányok azonban nem siettek felé, mert József a saját hibáján kívül kopaszodni kezdett, és semmiképpen se lehetett mondani jó partinak. Egy József!!

És mégis, egy napon tûzbe dobta a kéziratait, kivasaltatta a cilinderét, a szalonkabátját, megfésülködött... és leánynézõbe ment.

Ekkor ötvenkét éves volt. Más világ járt. Már senki se hordta a kleodemeródot, még öreg asszonyok sem, sõt, a franciás fûzõ is végképpen kiment a divatból. (Ezt csak azért mondom, hogy jellemezzem a kort.) Egy dolog azonban a régi maradt, mert a leány anyja így szólt:

- Ön igen idõs, uram, a leányom nem lehet a felesége!

József hazament, levetette a szalonkabátját, kiszedte a kályhából a kéziratok fekete, hamuvá lett roncsait, és tollat vett elõ. Beleütötte a hegyét a tintásüvegbe, s nagy betûkkel felírta egy papírosra:

„A nõi nem bûnei.” Írta és kiadja: József.

Azután késõ éjszakáig írt.

HARMADIK MESE

A kis doktor, miután kitüntetéssel letette a harmadik orvosi szigorlatot, komolyan kezdett gondolkodni, hogy megházasodik. Miért kezdett gondolkodni errõl? - kérdezheti minden józan ember. Nos igen, mert szeretett egy leányt, igen, egy leányt, akinek szabályos és kerek volt a válla, izmos a háta (csak kevés, de anatómiailag igen jól elrendezett hájjal), fekete a haja és fekete a szeme. Satöbbi.

Egy napon végre jegyet váltottak.

Ekkor történt, hogy a leány megszúrta a kezét. A kis doktor zsebkendõjével szárította fel a vércseppet, mely a rózsás, szép ujjacska hegyén szivárgott ki, s azután lecsókolta még, ami maradt. De ez mellékes.

A fontos az, hogy másnap észrevette a vért a kis doktor a kendõjén. Egyet gondolt. Elõszedte a mikroszkópját. Letörölgette a nagyítólencséket, belefújt a fényes, sárga csõbe, megigazította a csavarokat. Azután kivágta a vérfoltot, és egy apró üvegedénybe tette. Majd titokzatos kis üvegekbõl öntözgetett hozzá, amelyeken ilyen furcsa - szeretném mondani, hátborzongató - fölírások voltak láthatók: C H O - NaOH - C H N S -. Így dolgozott a kis doktor. Pepecselt, áztatott, szárított fáradhatatlanul, és kukucskált a mikroszkóp csövébe. Azután újra kezdte. Hümmögött, izzadt. Végre kidülledt szemekkel bámult maga elé. A reggel is ott érte, amint a titokzatos nagyítógép mellett gondolkozott. De utoljára is határozott, mert másképp semmi értelme se lett volna a sok fáradságnak.

Lehúzta az ujjáról a jegygyûrût, borítékba tette, hordárt hívatott és - visszaküldte.

NEGYEDIK MESE

Ott, ahol a tenger partjain kék köd ül - azért kék, mert a szárazföldi por ezt a ködöt soha be nem piszkítja: lévén a part csupa éles szikla -, állt egy szép, szõke fiú. Hatalmas vállú, szelíd tejarcú és aranysárga hajú. Csak a szemei voltak tüzes feketék. És ez ott, a kék köd vidékén igen különös. De egyébként is, mindenesetre különös.

Ez a szép fiú, amint ott állt a parton, és nézte a végtelen tengert meg a lenyugvó napot - melynek vörös sugarai a kék ködöt ibolyaszínûvé változtatták -, egyszerre csak valami érdekeset látott. Egy leányfejet, messze, benn a tengerben. Csábító, gyönyörû fej volt. Ragyogva, himbálva úszott ide-oda az opálszínû hullámokon. Mosolygott, és a szeme villáma beleütött a fiú szívébe. A szõke fiú összerázkódott, azután gondolkodás nélkül vetkõzni kezdett. Ledobta ruháit. Egy párat nyújtózkodott, végigtapogatta a vállán és a lábszárain izmainak ruganyos, bátran feszülõ kötegeit, és egy gyönyörû fejessel a vízbe ugrott.

- Be fogom érni a leányt öt perc alatt - mondta magában, amikor a hideg vízbõl kibukkant, és szívdobogva, acélos inakkal úszni kezdett. Óriási csapásokkal hasította a bíborfényben ragyogó hullámokat. Eközben folyton nézte a fejet.

Nemsokára váltania kellett az úszást a bal karra. Ezért kissé bosszankodni kezdett.

- Mi az - szólott magához -, hiszen én egy óráig is kibírom egyik oldalamon.

Tényleg, már egy órája úszott. Azonban a leányfej éppen olyan messze volt, mint az elõbb. Csalogatva, mosolyogva, himbálva úszott tova, befelé. A fiú pedig nézte, és megfeszített inakkal folytatta az úszást.

Már leszállt az est, és vak sötétség volt a tengeren, amikor még mindig látni vélte a leányfejet, és erejét kétségbeesetten összeszedve, úszott elõre.

Az egész éjjel irtózatos fáradt úszásban múlt el.

- Utól kell érnem, ha az életem bánja is - mondta a fiú többször, magát bíztatva.

Csak a hajnalt várta, a biztos irány miatt. Már halálosan ellankadva hasította a hullámokat, amikor a hajnal megérkezett. Amint az elsõ sugár végigsiklott a tenger tükrén, mohón kereste szemeivel a leányfejet.

És a leányfej nem volt sehol.

Kereste, hol a part, azt se lehetett látni: köröskörül csak víz volt. Haragoszöld víz.

A fiú cinikusan így szólt:

- Ezt elhibáztam. Nem értem utól, és az életem is bánja!

És a hátára feküdt.

ÖTÖDIK MESE

A nagyapó már igen-igen öreg volt, de azért mégis nagyon tudott örülni, amikor tavasz lett. És naponként többször is gyerekes vidámsággal sétált végig a kerten, bicegve, görcsös botjára támaszkodva. Megsimogatta a bokrokat, amelyeken pattogzottak a rügyek, és merengve nézte a vén fákat, amelyeknek ragyás törzsében az élet erõi ûzték-hajtották tova, föl az ágak felé a föld kövér, friss nedvességeit. Nagyszélû szürke kalapja alól mosolygott ilyenkor, mintha csak ezt mondta volna:

- Igen, élet, élet, nagyon szép mindez, ha az ember jól alszik, és sok kedves unokája van.

Nem gondolt a halálra, hiszen olyan jól érezte magát. Annyira benn élt az újraéledõ természetben, hogy a halálról nem is gondolkozhatott. Mikor reggel megitta a kávéját, és elolvasta a vidéki újságot, nyugodtan, lassan elõkereste a kerti kalapját, s ment gyönyörködni.

Május elseje volt; a nagyapó legkedvesebb virága, a vérvörös pünkösdi rózsa meghozta az elsõ kinyílt virágot. Ugyanezen a napon dédunokája született a nagyapónak. Hosszan, szeretettel gyönyörködött a virágban.

- Leszakítom - mormolta -, és elviszem Margitkának; megnézem a kismamát, és megnézem a dédunokámat.

Elõvette a bicskáját, és óvatosan le akarta vágni a rózsaszálat. Félig elvágta már a szárát, amikor úgy érezte, hogy nagyon gonosz dolgot cselekszik. Megcsókolta a virágot, s megviaszolta a szárat, bekötözte tiszta vászonrongyocskával. Egész nap furdalta a lelkiismeret a tette miatt. Hiszen máskor is leszakított már virágot, de ez most lehetetlen és gonosz dolognak tetszett elõtte. Reggelenként aggodalmas szívvel sietett megnézni a szegény virágocskát. Néha majdnem hangosan kérlelte:

- Ne haragudjon reá; csupa véletlen volt az egész: hogyan is gondolhatna egy reszketõ öreg ember arra, hogy valakit megöljön.

A rózsa azonban nem gyógyult meg. Hiába volt minden ápolás, fáradtság.

Egy reggelen széthullottak a szirmok sárga, beteg száráról. S a levelek is.

Ebben nincs is semmi csodálatos. És abban sincs, hogy a nagyapó a következõ tavaszon már a föld alatt pihent.