A KÉK CSÓNAK

Chloe miatt már augusztusban le kellett utaznom a fürdõre. Nem volt semmi dolgom, õt vártam. Megígérte, hogy kora õszre eljõ. Az egész nyaramat részeggé és álmatlanná tette ez az ígéret. Meleg, gyönyörû nyár volt. Friss, édes leányok lézengtek az erdõ útjain, a sétatereken reggeltõl estig. Néha többen összekapaszkodva - eleven sietéssel, máskor világos ruhás karcsú fiúkkal - vontatott, tétova sétálással. Nem néztem az arcukba, csak a nevetésük lehelt bele a fülembe, mint valami távoli szellõ, és a kíváncsi szemüknek selymes simogatását éreztem az arcomon, ha elhaladtam mellettük.

... Pedig az arcom sápadt volt és közönyös.

Ha hosszú nyári estéken lementem a tóhoz, szivarra gyújtottam és csónakba ültem, Chloe vékony ujjait éreztem a tarkómon. A pezsgõ cseppjei, amelyet vacsora után ittam, az agyamba gyûltek, és könnyekkel telt meg a szemem, amikor a nádas megett megláttam felkúszni a vörös teliholdat. Az étteremben, messze hegedû szólott, és én megesküdtem ilyenkor, hogy ha Chloe az enyém lesz, nem kívánok azután tovább élni. A kék csónak pedig - mindig a kék csónakban ültem - csendesen hintázott velem a túlsó partok felé. Mintha érezte volna szívem vágyait.

Hogyan múlt az idõ, nem tudom elmondani. Chloét vártam. Hogy el kell jönnie, bizonyosan tudtam, s ha levelei két-három napig el is maradtak, nem aggódtam. Amikor beültem esténkint a kék csónakba és a nyugati szellõben megmosdattam az arcomat: az õ meleg lehelletét megéreztem benne. És bármikor, egy pillantás alatt, látni tudtam az arcát nyitott szemekkel is.

És a szeptember mégis elérkezett. Néhány nap alatt kiürültek a villák, a szobák. A vendéglõs elbocsátotta a pincéreket, és maga maradt a feleségével. Õk ellátták ennivalóval azokat, akik még ottmaradtak. Nagyon kevesen maradtunk. Egy öreg méltóságos úr valamely minisztériumból, egy fiatal házaspár, mind a ketten egészségesek, kövérek, pirosak és aprók - más senki. A cukrászda elõl elhordták a székeket, a cigányok pavillonját lebontották. A fürdõbe fürdeni csak a fürdõorvos járt. Az utakat senki se seperte.

A csónak lett az egyetlen mulatságom. Egész nap benne ültem. Karcsú, kék bordái úgy tûntek fel, mint valami hatalmas csodavirág szirmai. (A virág lassan úszik, és ismeretlen mesebeli országok felé viszi azt, aki benne ül.) Reggeli után cigarettára gyújtottam, és beleültem a csónakba. A csónak lassan vitt, vitt befelé a tóba. Ezalatt végignéztem a magános tóparti nyárfa-allée-n. Õt keresték a szemeim, mert bármely pillanatban jöhetett. A nap vékony felhõk mögött bújdosott, akárha tejüveggel borították volna be ragyogó gömbjét. A tópart kiszáradt, sárga földje világított, mint valami kifeszített, száradó fehér szalag. A víz azonban puha és langyos maradt. Illatos rózsaszínû párákat bocsátott, hogy azok rászálljanak az arcomra. (Chloénak kellett majd csókolnia az arcomat.)

Álomterhes mély éjszakák, hosszú alvások után csúnya az arc és petyhüdt, ha az ember ígéretekre vár. Mikor azután a szabad, langyos reggelre kilép, úgy érzi, hogy nem bírja el a lélegzés boldogságát, és nevetnie kell a színek szépségein. Pedig mindez a gyengeség miatt van, amely a térdeinkbe, s a derekunkba száll bársonyos, lusta nehézkedéssel. Ilyenkor úgy tetszik, hogy a szõlõ illata, amely a közeli szõlõskertekbõl jõ: a nyár elmúlását jelenti, és a tücsök, amely a lábunk elõtt ugrik el, ciripelésével a jövõ nyárról mond mesét. Azon a nyáron pedig nem lesz semmi: hiszen ha Chloe már eljött, azután semmi se történhetett.

Hogyan múltak a napok, sejtelmem sincs. Azt hiszem, hogy késõ délután kerültem haza az ebédekre, s hogy nem néztem az emberek arcára, akikkel érintkeztem. A kék csónakon ülve folyton a sárgászöld fényû csendes vízbe bámultam, vagy apró hullámokat kevertem az ujjammal. A csónak fenekén hanyattfekve néztem a kék égen suhanó elefántcsont- vagy rózsaszínû felhõket.

Napnyugta elõtt a vonathoz szoktam sétálni. Jõ-e Chloe? A kavicsok ropogtak a lépteim alatt, és én sokszor összerezzentem, nem követ-e valaki. Az állomáson leültem egy padra, és megvártam a vonatot.

Végignéztem, amíg az érkezõk leszállnak, míg az utazók elrendezkednek, és a gép tovarobog a kocsikkal. Nem nézett reám senki. A vincelléraszonyok és szõlõsgazdák kosaraikkal, hordóikkal voltak elfoglalva, amelyeket sietve elszállítottak, a levélhordó megkapta néhány levelét és továbbállott vele. A rózsaszínülõ tiszta égen szürkén rajzolódtak ki a sínek mellett húzódó magas nyárfák. A szivarom kék füstje olyan lassan gomolygott a levegõben, hogy azt hihettem: a nyárfák mögött valaki visszatartott lélegzettel bámulja a füstöt.

Talán már vége volt a szeptembernek, talán már októberben jártunk, amikor megjött Chloe. Hajadonfõvel, kis sállal a nyakában szállt ki az egyik kocsiból.

Nem álltam fel, hogy üdvözöljem, mert mereven magam elé néztem, és figyeltem, hogy a mellemen, az arcomon és a nyakamon hogyan érzem közeledését. Megállott elõttem, térdeivel a térdeimhez ért, és szürkeszínû, mély szemeivel rám nézett. Szomorú voltam, dúltnak, kicsinek éreztem az arcomat. Emiatt nem is néztem reá fel, hanem megvártam, míg karcsú derekát meghajtva letérdel elõttem, átöleli a nyakamat, és piros ajkait rátapasztja a szájamra. De ekkor sem öleltem meg.

Azután elindultunk a vasút mellett. A távozó mozdony füstje ott feketéllett még a látóhatáron. Jó messzire kellett mennünk, amíg megéreztük, hogy szemlátásnyira nincsen ember a közelünkben. Ekkor odaléptem Chloéhoz és sírvafakadva csókolni kezdtem a fehér arcát. Õ kényszeredetten mosolygott piros, finom rajzú ajkaival, és forró kezeivel a nyakamat és a fejemet símogatta. Lekerültünk a mezõre, majd az erdõbe értünk. Szótlanul haladtunk egymás mellett, és a szõlõskerteknél illatos szõlõt vásároltunk. A pri-pri bogarak százai megszólaltatták szomorú hegedûiket. Ez a dal kísérte utunkat.

A kék csónakba vittem Chloét. Lassan eveztem az ibolyaszínû vízen, szalmakalapom a csónak fenekén pihent, és sápadt, lesoványodott kis arcomba belógott a hajam. A víz locsogott, és muzsikált nekünk, az erdõ nagy körvonalait egy barna színfolt töltötte ki, és a túlsó parton, a fák között, egy parasztház lámpása gyúlt ki.

Míg reszketõ karokkal eveztem, Chloe vállai már mezítelenül derengtek felém.

Vékony nyári ruhája összegyûrve feküdt a csónak fenekén. Fölállott, reám mosolygott, nem mertem ránézni, csak a víztükörben kerestem meg testének imbolygó fehér foltjait, azután lehunytam a szemeimet, és megvártam, hogy Chloe az ölembe üljön. A kék csónak csendesen úszott velünk a túlsó partok felé. Az újhold sarlója lassanként teljesen kifényesedett, mintha több és több világosságot gyújtottak volna meg benne.

Október - az a hervadó asszony, aki messze az országúton valahol gyászruhában ment, elküldte hozzánk legforróbb sóhajtását. Meleg volt a levegõ, akár egy májusi estén, és nedvesség nélküli.

De a nyári várakozás perzselõ vágyai messze szállottak tõlem. A nádasban gyulladtak ki talán, mint apró lidérctüzek. Húnyt szemekkel is láttam õket. Igen, jól láttam a vágyaimat: a nyári várakozás forró, fehértestû leányait, akik messze a nádasban gázoltak hosszú, karcsú bokáikkal, és fáztak a vízben.

Meleg õszi hajnal szellõje símogatta végig az arcomat. A kék csónak a túlsó partokhoz ért. A fürdõház, a villák mint apró játéképületek tûntek föl a másik parton. Chloe elõttem a csónak fenekén feküdt. Csak néhány pillanatig néztem csodálatos aktját, bõrét, amely mezítelenül is rózsaszínû, vértelt volt, és mellét, amely egészséges szabályossággal pihegett. Megcsókoltam a szemeit, aztán kiléptem a csónakból, és kigázoltam a partra. Övig áztatott a hideg víz, de nem fáztam. Míg visszaértem a szobámba, a nap megszárította a ruhámat. Mehettem a vasútra, könnyed és víg voltam, fütyültem. A kék csónakban ekkor nyithatta föl Chloe a szürke szemeit...

Amikor a vonat elhagyta a szõlõskerteket, szakaszomba belépett egy sápadt, szürke árnyék: a Szomorúság - és leült velem szemben.

De ekkor már nem tudtam leszállni. A mozdony rohant velem.