|
A vonósok:
A tél november
óta semmit se engedett. A háziasszonyok panaszkodtak, hogy képtelenség gyõzni a
fûtést. Naponkint hírt lehetett hallani megfagyott emberekrõl. Az utcán nagy
szemeteskocsik ballagtak végig, és a síkos utakon reggel minduntalan elcsúsztak
a lovak. Dél felé fölengedett a fagy, de akkor meg metszõ, nedves szél fújt. Az
ember nem tudta elgondolni, hogy lehetett valaha más idõ is.
A pásztorsíp és fuvolák, késõbb a hárfa egy
hegedûvel:
Egy napon azonban
künn nagy változás történt. S azon a reggelen õ kioltotta a kályhatüzet, s az
ablakot kitárta. A kicsiny, mély udvarról fölnézett a házak tetejére. Ott arany
napsugár olvasztotta feketére a tegnap még fehér háztetõket. A sárga hóvíz
szaporán csörögve folyt a csatornákban. Az ég fényes, csillogó, kék színben
ragyogott. Idõnként nagy szürke, lila felhõgomolyagok rohantak át az udvar
fölött nyíló kicsiny, kék négyszögön. Hallgatózott.
Csak a hegedûk halkan:
Azt hallotta,
hogy a város aszfaltba burkolt, összekövezett földje nagyokat lélegzik, ott
alól; hevesen, türelmetlenül.
Trombita a vonósokkal: igen csendesen:
Kibotorkált az
utcára. Irtózatos érzés volt. Szaladni akart, de az izmai zsibbadtan
megtagadták az engedelmességet. Ügyetlenül dülöngött ide-oda, és a járókelõk
között tátott szájjal bámult szerteszét. A sok téli üléstõl elgémberedett,
görbe lábaival kaszálva, topogva nekiindult egy iránynak.
De a tömeg nem
engedte. Folyton az útjában állott, zajongott, az ellenkezõ irányba iparkodott.
Kürtök:
Az ökleivel
igyekezett magának utat csinálni az emberáradatban, mely a gyárváros magas
házai között hömpölygött. Magában dühösen kérdezte:
Harsonák:
Hová megy ez a
sok ember? Hová mennek? Hiszen nem lehet máshová menni, csak oda, ahová én,
csak oda jöhetnek ma, csak oda kell jönniök!...
De nem ment vele
senki se...
Csak a vonósok és klarinétok:
S õ nem szívhatta
magába az édes, hideg, langyos levegõt. Ellopták tõle az emberek, a házak, a
kõszénfüst, a zaj. A megolvadt hó vize fényes feketére mosta a fölengedett
sáros aszfaltot. Belegázolt a vízbe és fáradhatatlanul sietett elõre,
tántorogva valahová. Útját állották a munkások, akik kenyeret keresni siettek.
Dühösen kinevette õket.
Harsona:
Kenyeret,
kenyeret!
Jöttek azután egy
nagy csomóban a diákok, az iskolába iparkodtak. Õ csúfolódva kacagott:
Harsona:
Tanulni, tanulni!
Sok szép asszony
is járt arra, akik könnyû, színes ruhákban tetszelegtek sétálva és udvarlóikat
várva.
Nem nézett rájok.
Sietett, futott keresztül a sok, sok összekövezett utcán: várták.
Lázban égve,
kipirult arccal, lihegve rohant. És a tömeg csakhamar ritkulni kezdett. A házak
is...
Klarinétok, pásztorsípok, fuvolák:
Hideg, részegítõ,
vad tavaszszél fútt. S
õ kitárta a mellét, levette a kalapját. Végre megláthatta a földet. A hegedûk csatlakoznak. A kövek itt-ott
szabadon hagyták. És õ belegázolt a sárba, a nedves, puha, barna, lélegzõ
földbe. De még mindig sok volt a kõ. A csúnya, kemény, ostoba kõ.
A violák: -
Tovább.
Elfúló
lélegzettel, sántikálva folytatta az útját. Már csak apró házak maradtak
körülötte. Futásnak eredt. El akart menekülni a szabadságba.
... Nagy szünet.
És
megérkezett.
Csellók:
Egyedül
voltak: az éggel, a földdel. Ameddig a szem ellátott, nem volt már senki a
tájon.
A cselló vezetõ melódiájával, hárfa, kürt és a
vonósok:
Felhõs,
terhes, változatos tavaszi ég, mely végtelenül kék meg csillogó fehér. Azután
körös-körül sár. Néhol még: olvadó hó. A pocsolyákban apró hullámok rezegnek, s
ott tükrözõdnek a színükön az új égbolt, az örvendõ, nedves, fekete fák.
Angolkürt új melódiát hoz:
Földszag
csapott feléje. Megtántorodott, amikor megérezte, és a kalapját elhajítva,
szaladni kezdett. Majd újra megállott. Magába szívta a természet leheletét, a
föld sóhajtását, a tavasz csókját.
Hárfák és fuvolák:
A tavaszi
szél végigsietett a nagy síkságon, s õ erre kigombolta az ingét, ledobta a
kabátját, és mellét megfürdette benne.
Ide-oda
révedezett a szeme. A nagyszerû színek - akárcsak az erõs illatok -
megbénították agyát. Hallgatta a csendesség mondhatlan zenéjét.
Hegedûk, hárfák, nagybõgõk igen csendesen:
Úgy érezte,
hogy amint ott áll, megsemmisíti, feloszlatja õt a természet. Megint szaladt
néhány lépést, azután õrült gyorsasággal levetkõzött. Tépte magáról a ruhákat.
Meztelenül ott állott a mezõn, kitárt, reszketõ karokkal... A sár összecsókolta
a lábát, a szél végigsimogatta szilajul. Görcsösen hullámzott a mellkasa, ez a
kicsiny, görnyedõ, kicsinyes munkában elcsenevészedett szánalmas mellkosár - és
szítta a tüdejébe a tavaszt telhetetlenül. Többet... Többet... Többet. A tüdõ
megtelt - még többet...
Összeesett.
Hosszú csend.
Azután igen halkan a hegedûk:
Ott
találták meg harmadnap a sárban, az olvadt hóban. A napsugár és szél
végigsimogatta, a sár körülcsókolta, a melegedõ, belül dübörgõ, megfiatalodó
föld magához szorította kihûlt testét.
A fuvolákon alig hallhatóan két magas hang szól.
|