|
A varázsló, egy
harmincon aluli férfi, akinek arca már egészen szomorú, ráncos és kisgyerekes
volt a sok ópiumtól, cigarettától és csóktól - hamvazószerdán, kora hajnalban
haldoklott. Bálteremben vagy lakomán, nem tudom. Egy kis fülkében ült, szegény
egyedül. Kétség nem férhet hozzá, hogy mire a nap felkel, már ki lesz
nyújtózkodva, s maga is jól látta ezt. Nem volt szomorú miatta.
Megpróbált persze
mindenféle varázslásokat utoljára - még saját magán is, ami már a legnagyobb
kockázat, de nem sikerült semmi, és hamvazószerda hajnalra, csúnya nagy
kudarccal, be kellett fejeznie életét. Hanyatt dőlt két székre az asztal
mellett, és behunyta a szemeit.
Az apja, egy
kedves, erős, széles vállú ember jött legelőször. Alig ősz még
és kemény járású. - Megmondtam, hogy az ópiummal baj lesz. Hogy tönkre fog
tenni. Nézz meg engem, ötven éves vagyok. Másképp éltem én. Egészen másképp.
Az anyja, egy
sápadt, régen halott asszony, zsebkendőjével takarta el az arcát, és
zokogva magához ölelte a varázsló fejét.
- Miért nem
akartál, fiam, rendesen élni! Megházasodni. Most úgy pusztulsz el, mint valami
kóbor kutya. A feleséged befogná a szemeidet! Én, látod, nem tehetem, mert
halott vagyok. Hol van most az a sok nõ, akik szerettek téged?
- Én nem
szerettem egyiküket sem - mondta a varázsló. - Különben is csak az kellene még,
hogy nõk elõtt haldokoljak.
A varázsló
nagyanyja, egy fõkötõs, pápaszemes öregasszony, lassan topogott arra. Kerekes
gombolyítógépét hozta a kezében, és a másikban a kis kanári madarat kalitkában.
A zsebében kötés volt, egy harisnya, amely a varázsló számára készült.
- Én foglak
megfürdetni, és még ma kész lesz az új harisnya, amelyben el fognak temetni.
A nagymama nagyon szerette a varázslót. Talán legjobban minden unokája közt.
Kétségbeesetten sírt, úgy, hogy le kellett venni a pápaszemét is. De nem
maradhatott ottan, mert sok nõ tolongott a varázsló körül, akik legújabban
érkeztek.
- A síron túl még
látjuk egymást - mondta a nagymama, hóna alá vette a gombolyítógépét, a
kanárikalitkát, és imádkozva elment.
A nõk
lábujjhegyen járták körül a haldokló varázslót, jól megnézték, és akinek eszébe
jutott, mondott is valamit rá. Például:
- Szegénynek
nemsokára üvegesek lesznek a kék szemei.
- És a finom,
nõies, vékony kezeirõl le fognak esni a szép körmei.
- Bocsánat -
mondta a harmadik -, neki egész életében barna szemei voltak.
- És széles, férfias,
nagy izmos keze!
- Mily tüzes
erõvel tudott ölelni.
- Tévedés, mindig
gyöngéden, finoman ölelt, mint egy asszony.
- Olyan biztos és
kényelmes volt az ölében, hogy akár napokig elüldögéltem volna benne.
- Sohase ültetett
engem az ölébe. Õ ült mindig az én ölembe.
- Egyenes,
kevésszavú ember volt, úgy tudott haragudni, hogy jaj annak, aki a kezébe
került.
- Nagysád téved,
kedves és szíves beszédû férfi volt õ, és soha hangosan beszélni nem hallottam.
Így beszélgettek
a nõk a haldokló varázslóról, aszerint, amint ki-ki elõtt másnak mutatkozott,
és ki-kivel másképpen és másképpen bánt.
- Menjetek innen
- mondta a varázsló. - Legyenek szívesek elmenni, az öreg arcotok kellemetlenül
hat rám, és különben a koporsómat hozzák.
Valóban hozták.
Szép érckoporsó volt. A varázsló apja rendelte kétszázhuszonöt forintért; a
gavalléria a családban volt.
- Sok pénzemben
van a fiam - mondta a temetkezési vállalkozónak. - Mégis megreszkírozom, hadd
legyen szép temetése.
A varázsló most
hamarosan megfésülködött kis kézi tükrében, elrendezte az ajkait - gúnyosan
mosolygóra, amely pózban különösen tetszelgett magának, aztán elküldött egy
kisfiút tiszta gallérért és kézelõért. Addig is átvizsgálta a szemfedõt, s
lefejtette róla zsebkésével az ezüst csipkedíszt, miután bántóan ízléstelennek
találta. Ezalatt megérkezett a tiszta gallér és kézelõ. Kicserélte õket a
régivel, sietõsen beült a koporsóba, és fütyörészve le akart dõlni a fekete
selyemvánkosra. E pillanatban kis kendõben, futva, kipirulva és könnyezve egy
leány érkezett.
A varázsló
megtámaszkodott a könyökére, mert eszébe jutott, hogy ez volt az egyetlen
leány, akit életében szeretett. Csodálkozott kissé, mert a dolog régen volt,
öt-hat éve - és a leány semmit sem változott. Rövid szoknyát viselt, fiatal,
édes arca meg nem öregedett, mint a többi nõé.
- Végre egy
fiatal nõ - köszöntötte a leányt a varázsló. - Kellemesen lep meg, hogy halálom
elõtt még egy szép, fiatal lányt láthatok.
A leány nem
utálta meg õt e kellemetlen és alakoskodó megjegyzésért, lehajolt, megölelte,
és kérlelni kezdte, hogy keljen föl.
- Das ewig
weibliche zieht uns!... - mondta a varázsló fanyar mosollyal, bár nem tudott
jól németül, és a Faustot eredetiben sohase olvasta. De mégis ellágyult, és
megcsókolta a leányt a száján.
- No most, fiam,
menj - mondta azután - elég ennyi nekem. Menj, fiatal vagy és szép, és akadnak
igen derék férfiak ott künn. - Azzal hanyatt feküdt, és mosolyogva,
gyönyörködve nézte a leányka könnyes arcát és édes aranyszemeit. Kis idõ múlva
újra szólott.
- Belátom, hogy
az ópium és a sok rossz csók helyett jobb lett volna téged feleségül venni, és
meg is tenném, ha apám a koporsót már ki nem fizette volna.
A leányka most
összeszedte minden erejét, lerángatta a varázslóról a szemfedõt, kihúzta a feje
alól a párnát, nekifeküdt a koporsónak, és kifordította belõle a varázslót.
Egészen kifáradt szegényke a nagy erõlködésben.
- Édes
szerelmesem - mondta a varázsló csendes és meghatott hangon -, te megtettél
értem mindent, amit csak egy nõ tehet egy férfiért. És már szívesen fölkeltem
volna - tekintet nélkül arra, hogy drága koporsóm ki van fizetve -, mert
szeretlek, de nem bírok. Veszem észre, hogy nem bírok. Igazítsd hát helyre a
fekhelyemet.
A dulakodásban leesett a varázsló szemérõl
fekete szemüvege, amelyet azért viselt, hogy mások ne lássanak a szemébe, ami
tudvalevõleg ártalmas; mondom, leesett a szemüveg, és a leány most meglátta a
varázsló szemében, hogy nagyon szereti õt, és csakugyan fölkelne, ha még tudna.
Helyre igazította hát a koporsót, és a varázsló nagy nehezen visszamászott.
- Takarj le a szemfedõvel - mondta azután.
A leány letakarta.
- Tedd a fejem alá a párnát, és ügyelj majd rá, hogy
rendesen csukják le a fedelet. A koporsó kis arany kulcsa maradjon nálad.
Valóban hozták már a fedelet. A leány még egyszer megcsókolta
a varázsló száját, amely már kezdett kihûlni, rátétette a fedelet, és bezárta.
A kis kulcsot pedig a köténye zsebébe rejtette el.
Azután elment, mert már jöttek a varázsló rokonai és
testvérei, s azokkal õ nem volt ismerõs.
|