|
(1909)
Valamelyik téli délelõttön az anatómiai intézet
igazgatójának elsõ asszisztense egy embert jelentett be, aki sürgõsen akart
beszélni a méltóságos úrral.
Az igazgató kiüzent, hogy csak pár percig fogadhatja, mert
elõadást kell tartania. Tényleg, a tanterem zsongott már az orvosnövendékektõl.
A látogató magas, jól öltözött, sápadt ember, belépett,
mélyen meghajtotta magát, és az izgatottságtól csaknem hadarva, beszédbe
fogott. Simára borotvált arcáról azt hihette volna az ember, hogy nem is
magyar, pedig tiszta kiejtéssel beszélt. Erõsen rövidlátó szemei elõtt fekete
keretû csíptetõt viselt.
- Bocsánatot kérek, méltóságos uram, hogy háborgatom, de a
dolog annyira sürgõs, legalábbis nekem. A nevem Gyetvás Pál, mérnök vagyok, és
tegnap érkeztem Amerikából. Mikor leszálltam a vonatról, az édesanyám azzal
fogadott, hogy az apám már nem él. A halálát jelentõ levelet azon a napon
kellett volna megkapnom, amikor hajóra szálltam, hogy hazajöjjek... Szóval
megtudtam, hogy az apám kétségtelenül meghalt, mégpedig a klinikán. Az anyám,
aki nagy nyomorban élt, mikor hazajöttem, nem tudta eltemettetni. Szóval
otthagyta az apám hulláját, mert azzal bíztatták, hogy a klinika eltemeti. Most
én utánanéztem a dolognak, és tegnap megtudtam, hogy ide, az anatómiai
intézetbe szállították a hulláját, hogy rajta az orvosnövendékek tanuljanak.
Azt is megtudtam, hogy csak akkor temetik el a hullákat, ha már egészen apróra
fölaprították, s akkor ezeket a cafatokat összekeverve koporsóba teszik. Azt
szeretném már tudni, hogy ilyen sors érte-e az apámat, vagy amint a szolga
bíztatott: talán a csontjait kifõzték, és csontvázzá állították össze... Ezt
szeretném tudni, és kérem a méltóságos igazgató urat, hogyha így áll a dolog,
akkor méltóztassék nekem kiadni a csontvázat vagy a koponyát, de az egész
csontvázat inkább, hogy eltemethessem... Szóval, esedezem, igazgató úr,
méltóztassék megnézetni, megvan-e az apám csontváza talán, a szolga azt mondta,
hogy e célra a szép, erõs csontú hullákat szokták kiválogatni, az én apámnak
pedig hatalmas csontjai voltak, s olyan magas volt, mint én... És az intézet
költségeit megtérítem...
Az igazgató e hosszú és izgatott beszéd alatt nyugodtan
simogatta a szakállát, majd csöndesen és igen lassan beszélve megszólalt:
- Hát kérem, én megnézhetem, hogy hívták, kérem, az apját?
- Gyetvás Pálnak, mint engem.
- Az intézet ugyan nem ad ki hullákat... de ha a csontváz
megvan: talán még a fõzõpincében, vagy esetleg már össze is állítva, nem
vonakodom, és az úrnak ki fogom adatni.
Az igazgató csöngetett. Egy fehér kabátos asszisztens jelent
meg.
- Kérem szépen, doktor úr - szólott az igazgató - nézesse
meg, a múlt hónapban vagy az azelõttiben dolgoztak-e föl Gyetvás Pál nevû
hullát, s ha igen, készítettünk-e belõle elõadási csontvázat.
Az asszisztens elsietett, a tudós pedig hellyel kínálta meg
különös vendégét.
Öt percnyi néma várakozás után, mely idõ alatt a vendég
idegesen rázogatta a térdeit, a tanár pedig zsebredugott kezekkel az esõs
utcára bámult ki - berontott az asszisztens.
- A hulla, kérem, megvan a jegyzékben, a belgyógyászatiról
kaptuk. Nálunk lett boncolva a „Cé”-ben. Harmadéveseknek adtam, mert szép volt
a skeletje; a múlt héten maceráltattam Mátyással, és tegnapelõtt állították
össze. Igen jól sikerült; boncterembe tétettük be - amint méltóztatott mondani
- mert az elsõévesek a múlt hónapban eltörték az egyik bonctermi csontvázat.
A jövevény valami hirtelen görcsös taglejtést tett. A
professzor pedig az elõbbihez tökéletesen hasonló lassúsággal ismét megszólalt:
- Kérem akkor a doktor urat, hogy adassa ki ennek az úrnak a
kérdéses csontvázat. Majd lesz szíves, kérem, a költségeket a kezeimhez
lefizetni, mennyi is, doktor úr? - ugyebár, egy hullamacerálás és összeállítás
harmincöt korona.
Az ember gyorsan kivette az erszényét, és gyorsan fizetett.
Miközben már kevésbé izgatottan, sõt bizonyos vidám megkönnyebbüléssel így
szólt:
- Tessék, méltóságos úr, köszönöm a szívességét, bocsánatot
kérek, hogy alkalmatlankodtam. Ajánlom magam.
A mérnököt a boncterembe vezették, ahol az egyik sarokban
ott állt a „kérdéses” csontváz. Hatalmas, erõs csontú, gyönyörû koponyájú,
porcelánfehérre fõzött skeletum.
Az idegen egy ideig csodálkozva nézett rá. Valószínû, hogy
csontvázat még nem is látott. Körülnézte elölrõl-hátulról, megforgatta az
állványán, végigsiklottak ujjai a bordáin, megtapogatta a rugókat, amelyek az
állkapcsot kötötték a fejhez, azután gyámoltalanul nézett a szolgára és az
asszisztensére.
Az asszisztens dícsérni kezdte a koponyát, mire az idegen
hirtelen kíváncsi lett az anatómiai tanulságokra. De a fehérkabátos ember
hamarosan elbúcsúzott, mert az elõadáson volt dolga.
Az öreg szolga úgy érezte, hogy vígasztalni kell. A
tudományát szedte elõ.
- Ilyen gyönyörû skelettel, kérem, már régen nem
találkozott; mondta is Gyuri, aki a II. számú anatómiába van; ezt a hullát,
Mátyás bácsi, szeretném elvinni maguktól.
Az idegen lehorgasztotta a fejét, és lóbálni kezdte a
csontváz lábát. Az csörögve lengett ide-oda. Majd a szemüregekbe nézett sokáig,
kezdte rágni az ajkát.
Az öreg cinikus Mátyás, aki harminc esztendeje dobálta
ide-oda a hullákat, mást se tett, jól látta, hogy az úrnak könnyezik a szeme,
és õ maga is kötelességszerûen elérzékenyült:
- Talán valami rokona tetszett lenni a nagyságos úrnak?
- Az édesapám volt!
- Az apja. Hm, hm. Hát bizony... - Erre azután elhallgatott.
Egy ideig csöndben állottak ott, a csontvázra nézve.
A csontváz fia néhány pillanatig azt hitte, hogy mondania
kell valamit, azt hitte, hogy azt a különös kevert gondolat- és érzelemvihart,
melyet a lelkében készülõdni érzett, ki kell engednie.
De a vihar, mielõtt jött volna, elsimult a tiszta, fehér
porcelánoktól csillogó boncteremben; a bánat, a halál fájdalma elillant, és
fölolvadt a nagy ablakok világosságában. A mérnök, mintha egyszerre csak
meggondolta volna magát, megfogta a csontvázat az állvány vasrúdjánál, és
cipelni kezdte az ajtó felé. Elszántan sietett elõre furcsa terhével, miközben
szemeit lesütötte, mintha pirult volna az édesapja miatt.
Keresztülment a nagy folyosón, és még néhány elkésett
orvosnövendék látta, amint viszi a csontvázat, melynek kezei, lábai valami
különös táncot jártak, amint a borotvált arcú ember ügyetlenül magához ölelte.
A fiú az apját.
|