AZ ALBÍRÓÉK

1.

Petrovics albíróné nagyot nyújtózott az ágyában, azután kinyitotta a szemeit. Semmi kétség - reggel volt. Az ura már mosdott, az asszonyka a mosdóvíz locsogására ébredt föl.

Meg kell adni, hogy Petrovics albíró nagy zajt csapott mosdás közben. Mintha csak ennek a ténykedésnek is, mint minden másnak (hivatalosnak és nem hivatalosnak egyaránt), különös fontosságot tulajdonított volna. Hatalmasan paskolta, döngette a mellét, a szájával és orrával fújt, prüszkölt és bugyborékolt. Többször bedugta a mosdótálba a fejét, azután nagy loccsanással húzta ki. Éppen a fogmosáshoz akart kezdeni, amikor egy gyenge, elfojtott hang szólította:

- János, János.

Az albíró - csupa víz volt - csak a mosdó mellõl felelt:

- Mit akarsz?

- János, nagyon fáj a torkom - mondta a kétségbeesett, rekedt hangocska.

- Te megint képzelõdöl - felelte az albíró ruganyosan és egyszerûen, és azután a kikészített tiszta, bolyhos törölközõvel szárítgatni kezdte magát.

- De, nagyon fáj - bizonygatta az albíróné majdnem sírásba fúló hangon.

Eközben az albíró megtörülközött, rövidre nyírt haját megkefélte egy kemény kefével, és sietve öltözni kezdett. Mentségére mondva, már majdnem nyolc óra volt, és Petrovics János a törvényszék legpontosabb hivatalnokai közé tartozott. Már joggyakornok korában elhatározta, hogy karriert fog csinálni, s azóta el nem késett a hivatalból soha. Nála a pontosság nem kényszerûség volt, hanem valami természetes, ami a személyéhez, az arcához tartozik. Az íróasztalán, a hivatalban éppen olyan abszolút rend volt, mint a szekrényében. Nem sietett kapkodva, fejetlenül, de három perc alatt teljesen készen állott.

Megtörölte a csiptetõjét, õszinte nézésû, dülledt, barna szemei kissé rövidlátóan bandzsítottak, amikor nem volt elõttük a csiptetõ, s a tükör elõtt az orrára tette, azután odament a felesége ágyához, megcsókolta az asszonyt, és így szólt:

- Majd szólok, fiam, Hamvaynak, jöjjön el, és nézze meg, mi bajod. Én azt hiszem, csak képzelõdöl, mint rendesen. - Azzal a megmosdott friss emberek jóhiszemûségével és könnyû lépéseivel elsietett.

2.

Az albíróné nagyon elkeseredett volt. Úgy érezte, hogy a torkában nõnek, nõnek a mandulái, õt az ágyba szegezik, minden nyelésnél csúful megkínozzák. Holnap este miattok nem mehet el a kaszinó estélyére, ahol pedig tánc lesz. Borzasztó - és ez a János nem törõdik mindezzel, azt megteszi, hogy elküldi az orvost (a hivatali orvost, aki ingyen köteles gyógyítani), de ezzel azután vége. Siet-siet, hogy pontos legyen, és még azzal vádolja õt, hogy képzelõdik. A kis albíróné olyan szánalmasnak találta az állapotát, hogy majdnem sírva fakadt. Kétéves házasságuk óta még nem volt komolyan beteg és ilyen boldogtalan.

Becsöngette a bejárónét (Petrovicsék nem fõztek otthon, kiszámították, hogy ha hozatnak, olcsóbb). Odahozatta az ágya mellé a mosdótálat, a fogport, a kefét s a törülközõt. Megvizezte az arcát, megsimította a haját, és kimosta a száját. A jó hideg víz felüdítette, s amint jól kigargarizálta a torkát, úgy vette észre, hogy a fájdalom, amit a nyelésnél érez, már jóval kisebb.

Maga is kezdte belátni, hogy a helyzet nem olyan borzasztó, és az ágyban jóízûen megreggelizett. Még eszébe jutott gyermekkorának egyik kedvenc játéka: a betegjáték, amelyet öccseivel annyiszor játszott, s amelyben az orvos kicsiklandozta az ágyból a beteget. Azután tisztára húzatta az ágyat, kiszellõztette a szomszéd szobát, átnyittatta az ajtókat, megigazította a haját, s elõvette az éjjeliszekrényrõl azt az új Magyar könyvtár füzetet, amit éppen tegnap vett. François Coppée Henriette-je volt. Egy hajtûvel fölvágta, és olvasásba merült.

Alig olvasott a huszadik oldalon, amikor megszólalt az elõszoba csengõje. Az orvos jött.

- Kezét csókolom, nagyságos asszonyom!

- Jó reggelt, doktor úr!

- No, mi baj?

Ennél az obligát orvosi kérdésnél a doktor egy ugyancsak obligát orvosi mozdulattal leült az ágy mellett álló székre. Harminc-harminckét éves, rövid hajú, piros arcbõrû ember volt. Középtermettel, kék szemekkel és szépen ápolt bajusszal. Hangja hangos, joviális. Amikor beszél, az egész arca kissé mosolyog.

- A torkom, doktor úr, nagyon bedagadt reggel.

- Ó, ó, bedagadt, de tán csak nem fulladozott, kedves nagyságos asszonyom, hiszen az arca nem lázas!

A vidám orvos végigsimította az asszonyka homlokát. De ha vesszük, nemcsak a homlokát, hanem az arcát is. Ezt azonban nem lehetett biztosan tudni. Majd kanalat kért. Behozták. A szolgálónak azt mondta:

- Köszönöm, elmehet!

Azután az albírónénak fel kellett ülni az ágyban. Az orvos pedig leült az ágy szélére, és úgy bámult be a torkába, miközben a kanállal kegyetlenül leszorította a kissé sápadt, hegyes nyelvecskéjét. Az albíróné hamar elfáradt az erõltetett ülésbe, de a doktor még mindig látni akart: megtámasztotta hátulról kezével, de úgy, hogy az ölelésnek is beillett. Mikor már eleget nézett, kihúzta a kanalat, s két vállánál fogva lassan visszaeresztette az asszonyt a párnákra... És e pillanatban hirtelen megcsókolta.

Az albírónénak sikoltani sem volt ideje, mert a doktor jókedvûen és gyorsan így szólt:

- Nem lesz magának semmi baja, legyen egészen nyugodt; no én megyek, kezét csókolom.

Azzal hátat fordított és kiment. Már kívül az elõszoba ajtaját csukta be, mire az albíróné magához tért a csodálkozásából.

Megcsókolták. Igen, õt megcsókolta egy idegen férfi.

Mások is beszélték, hogy ez a Hamvay doktor megcsókolgatja a csinos asszonypácienseit, de az albíróné nem gondolt rá, hogy majd õt is.

És íme, egyszerûen és gyorsan megtörtént.

Mint egy kisgyerekkel, úgy beszélt vele, hangosan, kedveskedve, mintha csak cukrot akart volna adni, és a cukor helyett csókot adott.

3.

Az albírónénak nem volt ideje, hogy átadja magát a kikerülhetetlen töprengéseknek. Néhány perc múlva legjobb barátnõjét, Kovács ügyvédnét jelentette be a lány.

- Beteg vagy, szegény Mariskám - mondta a szõke asszony, azon az édeskésen elõkelõ hangon, amely *** városban az hautevoléenak egyik ismertetõjele.

- Igen, beteg vagyok, a torkom fáj.

- Tehát, hála istennek, nincs komoly bajod!?

- Dehogy nincs, van; nem is tudom, hogy mondjam el neked...

- Ebbõl valami érdekes lesz - élcelõdött Kovácsné - no, mondd el. Elvégre mi, jukker asszonyok, néha bosszankodunk, ha érdekesekké válunk, s van is jogunk hozzá.

- Hát kérlek, nem az, amire te gondolsz - kezdte az albíróné igen komolyan -, hanem egészen más... Képzeld, az uram reggel mondja, maradjál ágyban, majd elküldi Hamvayt, és majd az megvizsgálja, mi a bajom. Hamvay eljön, megvizsgál, kijelenti, hogy nincs semmi bajom, azzal egy pillanat alatt megcsókol és itthagy.

- Megcsókolt, ugyan ne mondd, és te mit tettél?

- Semmit, és éppen ez a borzasztó. Nem tudtam kiáltani, a lányért csengetni. Megnémultam, és mire mozdulni tudtam, õ már elment.

- Hát csakugyan igaz! Errõl a Hamvayról már hallottam ilyeneket. Szemtelen fráter, pedig egészen közönséges pofája van. Tehát mondd el csak még egyszer, kérlek.

Mariska a dolgot újra elmondja. Részletesen megvitattatik az ügy. Végre Kovácsné, aki pont tizenkettõkor indul, így összegezi a tanácskozás eredményét:

- Hát, kedves Mariskám, ezt meg kell gondolnod. Mindenesetre világos, hogy senki se gyanít semmit. Hamvay hallgat. Az urad nem tud vívni, és pisztoly sohse volt a kezében. Szóval itt csak veszedelem lehet. Hozzá, csak magad okolhatod, ha párbaj lesz, és õ megsebesül. Másfelõl megint az urad téged is kérdõre vonhat, hogy miért nem csináltál lármát. S a te urad féltékeny ember, emlékezhetsz, menyasszony korodban nem engedett táncolni. Azt mondja esetleg, hogy neked pofon kellett volna ütni a doktort, mint ahogy kellett is volna... Hiszen, ha nem lenne olyan féltékeny, mindjárt könnyebb lenne a dolgod, de így jobb lesz hallgatni.

És az albíróné megfogadta a tanácsot. Mire Petrovics hazajött, fel volt öltözve. Nem szólt az urának a dologról semmit.

(Azt hiszem, hogy Kovács ügyvédné okos és körültekintõ tanácsáról csak a legnagyobb elismerés hangján lehet szólnunk.)

4.

Petrovics albíró nyugodtan járt-kelt a világban. Még aznap délután nagy sétát tett a feleségével.

Már kétéves házasok elmúltak, és még mindig nemcsak karonfogva jártak, hanem össze is bújtak. Az ismerõs asszonyok ilyenkor így szapulták õket:

- Nézd a jegyespárt.

De hát Petrovics, mint a rövidlátók nagy része, nem tudta a dolgokat helyesen megítélni. Például azt sem, hogy ez a viselkedés kissé humoros, és nem felel meg az õ komoly, bírói állásának. Ugyancsak a rövidlátó emberek póz nélküli természetességével beszélt, gesztikulált a sétájuk alatt. Például elmagyarázta a feleségének a technika legújabb vívmányát - amelyrõl aznap délután olvasott egy újságban a „Különfélék” rovatban. Egy villamossággal berendezett lakásról beszélt, amelyben villamos gépek végeznek minden szükséges munkát. Ezenkívül röviden vázolta egy sakkparti lefolyását, amelyet aznap nyert meg a kaszinóban. Az a tény, hogy a felesége nem tud sakkozni, ebben semmit se zavarta. Hazafelé menet egy opera tartalmát mondta el, amelyet még jogászkorában látott, s amelynek, mint mondta, zenéjére semmit se figyelt, csupán azért, hogy tisztában legyen a mesével. Még egyszer meg akarta nézni ugyanezt a darabot, most már a zene miatt, de amikor megint adták, nem volt pénze, és így elmaradt.

5.

Szóval Petrovicsék nyugodtan éltek. Egyik napról a másikra.

Ezalatt pedig a városban lassan, de biztosan terjedt a hír, hogy Petrovicsnét, a fiatal, szép Petrovicsnét (nem tudjátok, a Held leány!), már azt is megcsókolta az a huncut Hamvay. (Az ördög vinné el, hogy olyan jó gusztusa van!)

Hat hét múlhatott el, amire ez a hír elért Petrovics János füléhez.

A szegény fiú alig tudta kivárni a hivatalos órákat. Rohanva gyalogolt haza, és hebegve, hadarva vonta kérdõre az asszonyt. Amint a küszöbön a nagy sietségben elbotlott, leesett a csiptetõje. A szemei gyámoltalanul bandzsítottak a világba.

Mariska zokogva bevallotta, hogy ki akarta kerülni a párbajt, és ezért nem szólt, mert õ félt, nagyon félt, és csak pofon ütötte a doktort, és mert õ nagyon, nagyon szereti Jánost. Az albíró elõször ellenkezni próbált, de azután megölelte és megcsókolta síró feleségét. Délután a hivatalban Petrovics bezárkózott és estig nem jött ki. Azután hordárt hívatott, és egy levelet adott át neki.

Mikor pedig hazaérkezett, így szólt a feleségéhez:

- No, most már nyugodt lehetsz, fiam, rendbe hoztam azt a dolgot. Gondoltam magamban, minek egyem magam, minek vagdaltassam meg magam, minek rontsam a minõsítésemet. Mint a törvény embere jártam el.

- De hát mit tettél tulajdonképp? - aggodalmaskodott az albíróné.

- Majd meglátod holnap reggel.

6.

Reggel az albírónét férje harsány hangja ébresztette föl.

Az albíróné az ágyban feküdt, a reggeli újságlapot tartotta a kezében, és annak utolsó oldalát olvasta.

- Hallgass ide, Mariska - ismételte azután olyanféle hanghordozással, mint ahogy alsó gimnazisták a Talpra magyart szavalják, és mosolyogva, kipirulva olvasni kezdte:

NYÍLTTÉR. Figyelmeztetés. A nagy Galeotto városunkban is felütötte tanyáját. Egy úri egyénnel és nõmmel kapcsolatban ugyanis olyan hírek kerültek forgalomba, amelyekkel szemben egy figyelmeztetéssel kell élnem. Figyelmeztetem e hírek terjesztõit és koholóit, hogy minden effajta rágalmazást aljas koholmánynak jelentek ki, s amennyiben azok nõm becsületét érintenék, a törvényes lépéseket ellenök haladéktalanul megteszem. Petrovics János törvényszéki albíró.

Az albíró kétszer is hangosan végigolvasta a cikket.

- No, hála istennek - mondta az albíróné -, csakhogy most már vége van ennek a kellemetlen ügynek. Add ide, fiam, hadd látom én is...

És õ is hangosan olvasni kezdte. A nagy Galeotto...

Amikor végigolvasta, azt kérdezte: - Te, mi az a nagy Galeotto?

Az albíró hosszú magyarázásba kezdett.