|
Dr. Rajz Sándornak
1.
Johanna
csinos nõ volt, fiatal és elvált, de... nagy homlokú, kis hajú, nagy kezû és
német. Kezdettõl fogva nevettük, mulattunk rajta, éppen ez utóbbi
tulajdonságai, vagy helyesebben szólva, e tulajdonságok sajátságos
csoportosítása miatt. Kedves volt, de nevetséges. Nem tudott egy szót szólani,
mozdulni, hogy mind a ketten magunkban mosolyogni ne kezdtünk volna rá.
A szobát
nem tõle vettük ki, hanem Idától, aki titkára, komornája, barátnõje és
szobalánya volt Johannának. Egy kis szemû, szép termetû, szepesi leány,
lenszõke hajjal, de szintén nagy kezekkel, amelyek könyökig, ameddig a blúza
látni engedte, egyenletes fényes vörösek voltak. Nem bántuk, foglalót adtunk; a
szoba nagy volt és rendes, jó bútorok, jó ágynemû, jó kanapé, villanyvilágítás
és fürdõszobahasználat.
- Csak ne
volnának ilyen vörös kezei! - sopánkodott Elek, a lakótársam - vagy ha már
ilyen vörösek, ne volnának ilyen nagyok.
2.
Johannát
ritkán láttuk, de egész nap velünk élt. Reggel, ha fölkeltünk, már hallottuk a
hangját, amint a szomszéd szobában instruálta Idát a takarításban. Kedves,
csengõ szopránja volt, affektálva és bécsi kiejtéssel beszélt, s közben sokat
kacagott, mint egy kislány.
- Johanna
megbosszulja magát a férfinemen - mondta Elek ilyenkor. - Kegyetlen bosszút
áll! Hangjával és szemérmetlen vihogásával a másik szobából fölkorbácsolja a
fiatal szobaurak fantáziáját. Hadd szenvedjenek. Hadd sóvárogjanak utána!
Mert megállapítottuk,
hogy Johanna csalódott nõ. Az egész sápadtsága, korai hervadtsága, bágyadt
mosolya valami kis tragédiát sejtetett. Valami megcsalatást, meghurcolást,
becsapatást, szégyent, ami miatt otthagyta Bécset.
Olyan
érzékenyen zongorázott estefelé. Régi Strauss-valcereket, ismeretlen
szalondarabokat szedett elõ, amelyekben banális futamok és tragikomikus
tremolók szerepeltek. Ilyenkor kinyitottuk az ajtónkat, és az elõszobán át jól
hallottuk a játékát. Néha dúdolt is hozzá. Nagyszerûen mulattunk. Egy
alkalommal hemperegtünk nevettünkben. Johanna tudniillik a basszusokkal egészen
szabadon bánt el, a ritmust pedig saját használatára alakította. Hall az ember
az életben temérdek rosszul zongorázó asszonyt, de ilyen karakterisztikus rossz
játékot, ilyen egyéni hibázásokat soha. Johanna egyénisége, amelyet még nem
ismertünk, csak sejtettünk, tökéletesen benne volt a zongorázásában.
3.
Az elsõ
hónapokban hetenként legföljebb egyszer láttuk. Ilyenkor hatásra dolgozott.
Bejött, sima sötétkék reformruhát viselt, kevés csipkedísszel - rövid, banális
beszélgetést rendezett. Ida az ajtóban állt mint gardedame. Johanna nem fogadta
el a széket, amellyel megkínáltuk, babrált a boáján, amelyet ilyenkor - Isten
tudja, milyen okból - nyaka köré csavart, elõrehajolt, mosolygott, nevetett, és
hamar kiment.
Elek röviden fejtegette az eseményt.
- Johanna ma bement a szobauraihoz. Rövid négyperces
vizitre. Beszélt Budapestrõl, Bécsrõl, bájos volt, föltette a boáját, föllépett
a tisztességes, erkölcsös, jó családból való lakásadónõ szerepében. Mosolygott,
kacagott, hódított, affektált, fölizgatta a férfiakat, azután megfordult, és a
komornája társaságában elhagyta a szobát. Csak édes arcának emléke és bájos
hangjának csengése maradt utána.
Megállapítottuk újra és újra, hogy Johanna sajátságos
viselkedése mögött valami tragédia rejlik, de Idától nem lehetett semmit
kitudni.
Elek - híven sajátságos elveihez, amelyeknek gyökerét a
természet ama ritka bõkezûségében kellett keresni, amellyel e fiút, nem
méltatlanul, elárasztotta - szabad idejének egy bizonyos részét Idának
szentelte. Eredménytelenül. A leány kegyeit rohammal bevenni nem sikerült. Elek
nem vesztette el a türelmét - amit minden hasonló esetben õszintén bámultam
nála - hanem új taktikát kezdett. Szóbeli udvarlásra tért át. Órákig
elbeszélgetett Idával. Mikor emiatt megróttam, kijelentette, hogy a német
nyelvben gyakorolja magát, és hogy nincsen igazam, amikor a nõknél - „ilyen”
szempontokból - a társadalmi differenciákat emlegetem.
- Csodálkozhatsz - mondotta Elek -, de kimondom, hogy soha
még rangombeli nõ nem volt képes lekötni az érdeklõdésemet. Mindig az
alacsonyabb sorban lévõk foglalkoztattak.
Kinevettem Eleket, mert szép és kedves fiú lévén, nagy
sikereket szalasztott el e minõségi jellegû kisigényûsége révén.
4.
Szóval Idától nem tudtunk meg semmit. Meg kellett várni, míg
Johanna nyilatkozik, várni kellett egy novemberi esõs vasárnap délutánig.
Egyedül voltam, s esteledett már. Éppen fölálltam, hogy fölcsavarjam a villamos
lámpát. Kopogás, és Johanna lebbent be.
Panaszkodott, hogy milyen unalmas a vasárnap délután, és
hogy nem tud mit csinálni, és hogy Bécsben egészen másképp telt az idõ.
- Ach Wien! - sóhajtotta többször.
Azután rátért a házasságának történetére. Jól sejtettük.
Férje megcsalta, beteggé tette, operálták, elváltak. Nem okolhatta a szüleit.
Azok utánajártak, kérdezõsködtek, és a võlegényrõl a legjobb információkat
kapták. Húszéves korában már elvált asszony volt. A válás után Pestre jött, egy
barátnõje hítta, de a barátnõvel összevesztek, és vissza akar menni Ausztriába
vagy Svájcba, talán Bonnba. Penziót fog nyitni. Idát magával viszi. Ebbõl meg
lehet élni tisztességesen, és a rang, a szerep, amelyet egy penzió
tulajdonosnõje betölt, szintén megfelel neki.
Mindezt igen hosszan, romantikus részletességgel fejtegette
Johanna. Sóhajtozott, az ablakhoz állt, kibámult az utcára - ahol már égtek a
lámpák -, azt hiszem, könnyezett is. Azután elmondta, mennyire egyedül van,
hogyan unatkozik, milyen idegen neki mindenki, mennyire utálja a házmesternét,
nincsen semmi, semmi mulatsága stb.
Szántam Johannát. Egy szomorú - bár nem tragikus - nõi sors
tárult ki elõttem, amelyben azonban folyton ott kísértett a nevetséges elem.
- Unatkozol! - szóltam magamban Johannához. - Hát akkor
miért kártyázol egész délután Idával. Megcsalt a férjed? Miért nem udvaroltatsz
magadnak a szobauraiddal, akár Elekkel, akár a két szomszéddal, magamról nem
szólva, mert a nagy kezû nõket nem állhatom. És miért akarsz éppen penziósné
lenni, Johanna - folytattam -, amikor a pénzedet jövedelmezõbb vállalkozásba is
fektetheted! Miért vagy elégedetlen, Johanna, mikor az élet szenvedés. És miért
adod a vidámat máskor, és miért kacagsz nagyokat, amikor az életed el van
rontva, el van fuserálva!
Ezeket gondoltam, de nem ezeket mondtam. Vigasztaltam Johannát,
kérdezõsködtem a penzió terveirõl. Ennek azután megörült, és elmondta, hogy a
penzió hány szobából lesz, hogyan fogja berendezni, milyen lesz a társalgó, és
micsoda szép kis egyfogatút fog tartani a vendégek használatára.
Egy óránál hosszabb ideig maradt a szobában Johanna.
Elekkel vacsoránál találkoztam a vendéglõben. Amikor
elmondtam neki Johanna látogatását, és nagyjában mindazt, amirõl beszéltünk,
kijelentette, hogy Johanna szerelmes belém, és gratulált.
- Beléd szeretett - magyarázta. - Végre talált egy férfit,
akirõl érzi, hogy nem fogja becsapni, otthagyni, kijátszani és megalázni. Érzi
benned a karaktert, bízik benned.
Tiltakoztam a föltevés ellen, nem tartottam hízelgõnek
magamra nézve, hogy egy nõ ennyire bízik bennem.
5.
Elek egy délután kijelentette, hogy bemegyünk Johannához.
- Nem hagyhatom - mondotta -, hogy ez a vánnyadt nõ
nyomorával rejtõzködjék elõlem. Fölkeresem az odújában, megszurkálom a sovány,
sárga lapockáit, benézek a fehérnemûs szekrényeibe, a szennyesládájába, a
titkaiba.
Hiába igyekeztem lebeszélni Eleket a látogatásról.
- Nem dobhat ki - válaszolta csaknem dühösen. - Ha beüzennék
elébb, akkor kifogást mondana, bezárkózna, és tisztára húzatná a vánkosokat -,
de így nem tehet semmit. Rajta fogom érni a magányán, a szerencsétlenségén.
Bekopogtattunk. Johanna nem volt otthon. Elek megrugdosta
dühében a zárt ajtót.
A következõ napokon a fiú minden mesterkedései, hogy
Johannát meglátogatja, s a „helyszínen” megnézzük, sikertelenek maradtak. Nem
volt otthon, vagy lenn volt a mosókonyhában, vagy ruhát próbált, vagy vendégei
voltak. A vendégek különösen felbosszantották Eleket.
- Nyelvmesternõk, nyûtt, szõke, érdes arcú hölgyek, német
lateinerpofák! - dühösködött. - Honnan szedi össze õket!...
Teljesen értettem a bosszankodását. Professzionátus nõhódító
létére nem tudta elviselni, hogy egy nõhöz, aki a közvetlen közelében él, hozzá
ne nyúljon. Hozzájárult ehhez, hogy Idánál sem boldogult. Egy heves ostrom után
a leány kijelentette, hogy: nem.
- Tudja meg a nagyságos úr, hogy õ csak egyszer, hat év
elõtt. És soha többet. Tapasztalatlan lány volt. Egy férfi házasságot ígért
neki. Hagyja õt békével a nagyságos úr, õ úgyse...
- Ekkor már nem ellenkezett a lány - magyarázta Elek. -
Ekkor már csak azt akarta, a saját megnyugtatására, hogy én kijelentsem, hogy
nem, nem, én nem fogom rögtön otthagyni. Ezt várta, de hiába, mert én olyan
mély szánalmat éreztem iránta - láttam az ijedt, kissé kitüzesedett
madárszemeit -, hogy elmúlt minden étvágyam. Eszembe jutott egy parasztgyerek,
aki egy tyúkot bottal terelt, de jókat ráhúzott, érted. Ez jutott eszembe.
Éppen ilyen fonák dolog lett volna... mint madarat bottal verni. Nem bántottam
Idát.
Elek nagy léptekkel járkált a szobában föl és alá:
- Két szerencsétlen, tépett, kihasznált tyúk! - mondotta
szónokiasan, megállapításszerûen.
6.
A karácsonyi vakációról visszaérkezve Johannát nem találtuk
otthon. Ida elmondta, hogy úrnõje Bécsbe utazott rokonait és szüleit
meglátogatni. Újév után való napra ígérte hazaérkezését, de nem jött és nem is
írt. A lány panaszkodott, hogy fél a lakásban egyedül aludni. A szomszédaink, a
Paál fiúk tudniillik szintén nem érkeztek még vissza. Eleinte nem bántuk,
azután hiányzott nekünk Johanna; nem volt mivel mulatni. Elek kárpótlásul
esténként, amikor eloltottuk a lámpát, mesélt róla. Lefestette a Bécsbe való
érkezését. Utánozta Johanna kiáltását, amikor anyja nyakába borul:
- Ach! Liebe Mama!
Utánozta és rekonstruálta a nagyzoló csevegését, amelyben
poénképpen olyan gyakran szerepelt:
- Nicht wahr, Herr Doktor?
Január tizedike felé jött egy kártya Idának címezve, hogy
holnap vonatra ül. De tizenötödikén még mindig nem érkezett meg Johanna. Nem
tudtuk elgondolni késedelmének okát. Ida kisírt szemekkel és tanácstalan
ábrázattal jött be hozzánk, mintegy koldulva a társaságunkért, illetõleg Elek
pár udvarias szaváért.
Tizenhetedikén mégis megérkezett. Mikor este hazamentünk,
már láttuk az elõszobában; föl volt akasztva a bársonnyal bélelt parfümös
télikabátja, boája, kalapja. Elek extatikus pózt vágott, és mint gyakran tenni
szokta, letérdelt, megszagolgatta a kabátot, a boát, és mímelte, mintha
csókolgatná a drága nõ ruhadarabjait. Föllélegeztünk, jobb kedvünk lett. Elek a
következõ enunciációt tette:
- Johanna, a bájos penziósné, hazaérkezett a karácsonyi
ünnepekrõl - weinachtliche Ferienreise -, és holnap inspiciálni fogja a
szobákat, esetleg nagytakarítást rendel el! Jól tudja, hogy a szobaurai, akik
szerelmesek belé, már epedve várják, õ azonban ma mégse fog mutatkozni. Bevonul
budoárjába, lefekszik, kipiheni az út fáradalmait, és elmereng a császárvárosban
szerzett feledhetetlen emlékeken!
Johanna azonban másnap se mutatkozott. Harmadnap se. Ágyban
feküdt, beteg volt. Ida elmondta, hogy orvos is járt nála. Elek nyavalyásnak
nevezte Johannát, mert a válás fájdalmai és az utazás ennyire letörték, továbbá
kacérságnak minõsítette, hogy nem tõlem - a házban lakó medikustól - kér
tanácsot, hanem más orvost hozat.
- Kacérkodás veled - ismételte. - Föl akar bosszantani, hogy
még jobban imádd, mint eddig. Mit képzel egy kis penészes nõ, ha véletlenül
csinos a szeme! Hogy nagy a homloka és ráncos, hogy óriásiak a kezei, hogy
hosszú a dereka, hogy kicsi a haja, ez mind semmi. Errõl mind megfeledkezik!
7.
Körülbelül visszaérkezése után egy héttel láttuk viszont
Johannát. Nagyon le volt soványodva, szánalmas volt. Mosolygott, erõltetve és
sokat nevetett, azt mondta, hogy remekül mulatott Bécsben, hogy nem sokáig
marad Budapesten, más levegõ az... Amikor a hogylétérõl kérdezõsködtünk, azt
mondta, hogy az úton megfázott, és ezért kellett feküdnie.
- Hazugság - mondta Elek késõbb. - Beleszeretett egy bécsi
fõhadnagyba, akivel egyszer találkozott valami sörtársaságban; ennek a betege.
A vágytól és fájdalomtól most is alig tud a lábán állni, ezért maradt az
ágyban!...
Annyira mulattam ezen a föltevésen, hogy meg sem kíséreltem
bizonygatni Eleknek, hogy mennyire valószínûtlen, amit mond.
A következõ hetekben Johannát ritkán láttuk, a hangja se
csendült föl a szomszéd szobákban. Elszakadt tõlünk, nem törõdött velünk, nem
ambicionált többé bennünket.
- Mit csinálhat ez a nõ? Leveleket ír naphosszat a vackában? Vagy ábrándozik? Vagy a felhõket
nézi? - kiáltotta Elek.
Csak
estefelé zongorázott. Egy zongoradarabot nyaggatott untalan. Szûkös
repertoárjában ismeretlen szám volt ez eddig. Egy komikusan triviális induló, a
legelvetemültebb katonakarmester-stílusban tartva.
- Das
Lieblingstück des Oberleutnants! - jelentette ki Elek. - Johanna most tanulja,
és végképp meg fogja hódítani véle a szép vörösbajuszú fõhadnagyot.
8.
És két hét
múlva megérkezett a fõhadnagy. Nem láttuk, csak a hangját hallottuk. Egy erõsen
bécsies kiejtésû, sörízû hang beszélt benn a szobában. Elek a menetrendbõl
kikereste a bécsi vonatok érkezését.
-
Háromnegyed óra elõtt érkezett a bécsi gyors! - kiáltotta diadalmasan. - Der Leutnant
ist hier. A nagy levelezés gyümölcse megért. A tiszt eljött, hogy kis
barátnõjét meglátogassa. Egy szánalomlátogatást tesz. Tartozik ezzel a
foglalkozásának, és hízeleg neki Johanna rajongása... Ach mein Einziger!
suttogja Johanna, és lezárja szemeit.
A fiúnak
ördöge volt. Fél hatkor estefelé, délutáni álmomból zavart föl:
- Nézd csak - mondotta -, nézd csak, siess!
Az ablakhoz támolyogtam. A ház elõtt csukott hintó indult
el. Kék katonazubbonyt láttam az ablakban.
- Ez katona! - szóltam. - De hol van Johanna?
- Benn ül, most szállt be.
Nem hittem. A hintó elrobogott. Elek soká fogadkozott, de
becsületszavát nem merte adni.
Este Johanna, szokatlan idõben, fél tízkor kezdett
zongorázni. Eljátszotta „A szûz imájá”-t, azután rátért az indulóra.
- Festmarsch des
Deutschmeisterregiment! - mondta Elek.
Háromszor
hallottuk, rövid pauzák után, a zenedarabot.
- A fõhadnagy nem
tud betelni barátnõje briliáns zongorajátékával - konferálta Elek. - Addig is,
hogy Ida a teát zavartalanul ne szervírozhassa a szerelmeseknek, becsöngetem.
Csöngetett.
- Geben sie über
dem Herrn Oberleutnant meine beste Grüsse! - mondta ünnepélyesen.
Ida ijedt arcot
vágott, azt kérdezte, hogy miféle fõhadnagy... és a többi, de Elek nem
hallgatta.
- Elmehet! -
kiáltotta. - Elmehet!
Egészen izgatott
volt.
- Engem nem
csapsz be, Johanna - mondta. - Tudom, hogy a fõhadnagy nálad fog aludni. Tudom,
hogy meg fogod járni, tudom, hogy a fõhadnagyot többet nem látod. Tudom, hogy
sírni fogsz, és hamar rájössz, hogy jobb lett volna az egyszerû magyar
szobaurak mellett maradni!
Eleknek azonban a
legnagyobb fáradozása mellett se sikerült a fõhadnagyot - még csak nyomokban
sem kimutatni. Hiába ment ki a folyosóra, hiába nézett át Johanna szobájába, a
spaletták be voltak csukva, nem lehetett még árnyékot se látni.
9.
Két hét múlva egy
reggel igen korán ébredtem. Nem tudtam elaludni, és kikönyökölve az ablakba,
néztem az ébredõ utcát, a Nagykörút márciusi hajnalának színeit. Váratlanul a
kapunk elõtt egy kocsit pillantottam meg és Idát, amint koffert rakott föl a
bakra. Johanna jól bebugyolálva, éppen az ülésen helyezkedett el. Fölkeltettem
Eleket, aki roppant botránkozott.
- Hallatlan e nõ
elvetemültsége - mondotta -, elutazik, és dobálja a pénzt, csakhogy láthassa a
leutnantot. És mindezt titokban. A hátsó lépcsõn viszik le a pakkját, és
fogadok veled, hogy Ida nem fogja megmondani.
Valóban, a lány
csak hosszas faggatások után vallotta be, hogy úrnõje Bécsbe utazott.
- Csak pár napra
és üzleti dologban - ismételte bután.
- Szép kis üzlet
- dohogott Elek. - Engem be nem csap. Szerelem! És arra Johanna már egyszer
ráfizetett. Rá kell neki fizetni még egyszer. Nem tehetek róla, ha egyszer
valakinek az a sorsa, hogy ráfizessen a szerelemre, hát akkor nem lehet rajta
segíteni! Nagyon sajnálom!
10.
Johanna most négy
hétig maradt el. Idát annyira elkeserítette a tény, hogy föladta eddigi
ellenállását, és egy napfényes délelõtt meghódolt Eleknek.
- Most már látom
- mondta a fiú ebédnél -, hogy ez a kis penész Johanna volt az oka az eddigi
kudarcomnak. Õ biztatta, buzdította Idát az ellenállásra, õ bujtogatta. Hosszas
távolmaradása azonban meggyöngítette a bajtársnõ ellenállását, egész erkölcsi
pozícióját, és ily módon sikerült váratlanul a mai roham. Most már csak arra
vagyok kíváncsi, mit csinál õ Bécsben. Nem fog jól járni ez a nõ sem, és
fogadok veled akármibe, hogy a fõhadnagy azóta a privatdinerjével dobatta ki a
lakásából.
11.
Ugyanaznap éjjel
kisírt szemekkel keltett föl bennünket Ida.
- Az istenért,
tessék jönni, a nagysága!...
Csak kabátot
kaptunk magunkra, és mezítláb rohantunk be Johanna szobájába. Ott feküdt az
ágyon, kifordult szemekkel, pihegve, sápadtan, félig kinyílt szájjal,
haldokolva. Nem volt már pulzusa, és a teste élettelen. Az éjjeliszekrényen egy
üres, kis barna üveg magyarázta, hogy öngyilkosság történt, éspedig méreggel.
Egyet sóhajtott Johanna, azután vége volt. Lehajoltam, a szíve nem vert.
Vonásai megmerevedtek. Kényszeredetten mosolygott. - Tizenegykor jött meg, teát
ivott, lefeküdt, és egy levelet adott, hogy adjam föl - mondotta Ida zokogva.
- Mutassa -
kiáltott Elek -, hozza ide, azt a rendõrségnek kell majd átadni.
Ida behozta a
levelet. A címzés ez volt:
„Herrn
Oberleutnant Kurt Bauer, Wien.”
- Ez az! - mondta
Elek csendesen. - Szegény Johanna, a privatdiner dobta ki!...
Nem tagadhattuk meg magunktól, hogy körül
ne nézzünk a lakásban. A hálószoba kissé szûk volt, de rézágy és igen finom
ágynemû. A tükörasztalon sok tégely és régi, poros dugójú orvosságos üvegek.
Rajtuk egy kopott, rongyos füzet - Das
Geheimnis jung und schön zu sein (valami szépítõszergyár reklámkiadványa)
illusztrálta a tégelyek és üvegcsék rendeltetését. A másik szoba volt a szalon
és az ebédlõ. A zongorán nyitva a kotta. Megnéztük. Az induló, amelyet annyit
hallottunk, Alfréd Czibulka alkotása volt, és a címe: „Erwachung des Löwen”. A
címlapon egy óriási oroszlánfej. A
nevetés ingere miatt, amely mindkettõnkön erõt készült venni, sietve elhagytuk
a szobát. - Erwachung des Löwen und der Tod der Katze - mondta Elek, de nagyon
meg volt hatva.
Majdnem sírt.
|