|
Bródy Sándornak
Pista a legtehetségesebb és legnagyobb stílû nõhódító volt
azok között, akiket életem eddigi folyásában alkalmam nyílt megfigyelni. A
regényekben olvastam különb fickókról is. A színpadi hõsszerelmes szerepek egy
része szintén rálicitált Pistára. De így, az életben, nem láttam nála különbet,
tehetségesebbet, találékonyabbat.
1.
Az apámnál dolgozott, mint írnok. Arany kedély és
vasegészség jellemezték. Órákig el tudott játszani velem. Megtanított a golyózás
minden titkára. Nem riadt vissza a fáradtságtól, ha arról volt szó, hogy valami
mulatságot csináljon nekem. Rajzolt, levonóképeket hozott, cifra betûket írt és
csatamezõt szerkesztett az ólomkatonáim számára. Használható, ügyes, nyílt eszû
ember volt. És emberismerõ.
Tudott a parasztok nyelvén, és ha kliensekkel tárgyalt,
ragyogtak a szemei, és hivatalos pátosz jelentkezett a mozdulataiban. Az
apámtól meg a törvényszéki emberektõl hallott legszakszerûbb, legszebb jogászi
kifejezéseket használta. Olykor órákig elbúvárkodott a törvénykönyvekben, és
ilyenkor sóhajtva fejezte ki sajnálatát, hogy megboldogult apja nem törte le
annak idején a derekát, és nem kényszerítette a tanulásra. Párszor elbeszélte
azokat a válogatott ravaszságokat, amelyekkel keresztülvitte, hogy hónapokig
iskolakerülõi életet élhessen, de amelyeknek a vége mégiscsak az lett, hogy a
második gimnáziumból ki kellett venni. Így került a törvényszékre díjnoknak és
késõbb ügyvédi irodákba. Mikor hozzánk jött, és barátom lett - én hatéves voltam,
õ húsz.
Mindjárt az elsõ esztendõkben számtalan bonyodalmat okozott
a háznál. Két szobalányra és egy szakácsnõre emlékszem, akiket miatta kellett
elküldeni. A lányok a falujokba mentek lebetegedni, a háztartásban zökkenések
álltak be, édesanyám vörösre sírta szemeit, de apám nem akart Pistának
felmondani.
- Meg kell neki bocsátani, elvégre fiatal, jóvérû ember! -
szokta mondani. Azt hiszem, imponált neki Pista ügyessége, aki az irodában,
méghozzá a hivatalos órák alatt, és le nem zárt ajtók mellett oly ügyesen
intézte a dolgokat, hogy senki se sejtett semmit.
Pista gyorsan és megfontolás nélkül hódított meg minden nõt,
aki a keze ügyébe esett. A fiókja tele volt cukrokkal, pántlikákkal,
levelekkel. Olykor gondosan bepakolva egy-egy selyem fejkendõt hozott.
Kibontotta, megmutatta és elbeszélte, hogy egy lánynak lesz. Érdeklõdés nélkül
hallgattam ezeket a dolgokat, nem értettem, hogy lehet ennyit fáradozni a nõk
miatt.
Pista állandóan efféle ügyekben dolgozott. Mindig két-három,
usque öt nõvel volt dolga. Részint asszonyokkal, részint lányokkal.
Eggyel-kettõvel rendesen nagyon jóban volt. A többiekkel szakítófélben, vagy
kezdésben. Pompásan elrendezte ezt. Mire azután eggyel végképp és mindig
formásan (valami ürügy alatt) szakított - akkorára már volt egy új, akit már
munkába kezdett venni. Puhította taktikával, szívósan, nem sietett, nem volt
neki sürgõs, és egy szép napon, amikor örömtõl ragyogó arccal lépett be az
irodába, beszámolt nékem az elõrelátható, egyforma, biztos sikerrõl. Saját
kijelentése szerint házasságáig hatvankét viszonya volt, s ezek között tizenhét
leány, akik neki ajándékozták szüzességüket. Ha mármost tekintetbe vesszük,
hogy Pista harminckét éves korában házasodott, és összevetjük ezt a tényt egy
vallomással, mely szerint tizenhét éves korában ismerte meg a szerelem
misztériumait, akkor nyilvánvaló, hogy víg legényélete tizenöt évre tehetõ.
62:15=4,13333... Eszerint egy esztendõre átlag négy nõ esett. Közülök 1,13,
tehát körülbelül az egész állomány huszonöt százaléka érintetlen leány volt.
Voltak közöttük - már a kisvárosi készlethez képest -
varrónõk, gazdalányok, szolgálók, özvegyek, kikapós menyecskék. Némelyikkel
elbajlódott egy évig is, amíg azután a nõ végre elment a találka helyére. Pista
minden kerületben tudott egy biztos azilumot, ahol idilljeit rendezte. Öreg
parasztasszonyoktól vette bérbe a szobákat, akik ilyenkor vacsorákat fõztek a
szerelmeskedõknek. Pista ilyenkor a rendes liternél még valamivel többet
szokott inni, és általában nem kímélte a pénzt. Sokszor kijelentette:
- Vigyázok a pénzre, nem dobálom szét, de erre a dologra nem
sajnálom, hadd menjen!
Özvegy anyjánál ellátása volt, minden keresetét nõkre
költhette.
2.
Tizenkét éves lehettem, amikor nagyobb figyelemmel kezdtem
hallgatni Pista morfondírozásait, beszámolásait és terveit. Ekkor esett szó
gyakran, valami Zsófiról. Szegény leány volt. Szolgáló valami boltosnál, de
Pista szerint, ha minden eddigi szeretõit összerakjuk és „tízzel megszorozzuk”
- még akkor se érnek fel Zsófival. Pista enthuziazmusának okát ma jól látom.
Zsófi nem hederített reá. Legalább úgy mutatta. Reá! - akivel minden nyolcadik
köri leány szerencséjének tartotta, ha beszélhetett.
Hiába állt ki Pista este a kapuba, hiába fütyülte el a
legszebb nótákat, Zsófi nem jött ki hallgatni. Nappal még elbeszélgetett vele,
de akkor is sietett, nem akart hosszan idõzni, szóval, hogy neki Pista nem
kell. Rágta a dolog kitûnõ barátomat, de közben más sikerek - amelyeket bölcsen
nem mulasztott el learatni - kárpótolták a szomorúságért. Zsófi azonban
visszatérõ motívum maradt.
Egy alkalommal Pistát csaknem ábrándozva találtam az
íróasztala mellett. Még a Tek. Kir. Törvényszék „T” betûit se volt kedve
kicifrázni a keresetek felzetén. Pedig ezeket nagyszerûen értette.
Számtalanszor gyönyörködtem mesteri nagybetûiben.
Nem beszélt többet Zsófiról. Már ebbõl gondoltam, hogy
komolyabb lett az ügy. Úgy is volt. Pista egészen elhanyagolt engem,
türelmetlen lett, kevesebbet ült az irodában, nem szeretett csevegni, nem
mesélt kocsmai tréfákat és anekdotákat, amelyeket pedig nagy élvezettel
hallgattam. (Pista tudniillik vérbeli elbeszélõ volt.)
Ebben az idõben gyakran fordultak elõ nála orrvérzések. Nem
állította el. Kiment a konyhába, mosdótálat kért, és hagyta folyni. Közben
halkan káromkodott és bíztatta:
- Hadd folyjon!
Utána néhány napig sápadtabb volt, de aztán újra visszakapta
a régi csattanós színét.
Jó meleg nyár járt ránk.
Ilyenkor rendes mulatságunk volt Pistával legyeket fogdosni.
Bámulatos ügyességgel csinálta. Elfogta a legyet, kicsit megnyomta az oldalát,
megnyomorította, és beletette a bal kezében levõ apró papírstanicliba. Tízet
rakott egybe, azután végképp lezárta. Egy délután ily módon harmincöt ilyen
staniclink gyûlt össze. Összeolvastuk õket, mint a pénzestekercseket szokás.
Háromszázötven légy muzsikált bennük.
Ez a
mulatság most elmaradt. Magamnak nem volt kedvem hozzáfogni, Pista pedig
egyáltalán nem mutatott hajlandóságot. Dühösnek látszott. Újabb és újabb
orrvérzései voltak. Nem ismertem rá.
3.
Szeptemberben
jártunk már, amikor egy napon megszûnt a barátom rosszkedve. Szombat délben, az
iskolából jövet találkoztam vele. Elébem jött. Kijelentette, hogy majd mesél
valamit. Hazamentünk. Leültem apám asztala mellé. Pista sugárzó arccal, nagy
léptekkel le-föl járkált az irodában.
- Emlékszik
még, Józsika, a Zsófira, akirõl meséltem, hogy nem akart kötélnek állani?...
Nohát, ma délelõtt mégis!... Nincs még egy ilyen lány a világon. Persze, hogy
rátartós volt. Hiába ígértem én neki fût-fát, selyemkendõt, selyemruhát,
aranygyûrût, száz forintot - nem akart. Igazi százforintost kértem a
sógoromtól, és megmutattam neki: Ez lesz a tied! Azt mondta mindig, hogy nem,
nem. Én meg csak annál jobban bolondultam. Mondtam magamban: a kutya teremtését, éppen te
kellesz. Mert szép ám. Olyan szemei vannak, mint az õzecskének, és pirosak az
ajkai, mint ez a piros ceruza. Az arca pedig fehér, mint egy úrasszonyé. Majd
egyszer megmutatom magának, Józsika. De még csókolózni se akart. Még meg se
engedte magát ölelni. Mióta megismerkedtünk - a mai napig számítva - tizenöt
hónapja járok utána. Rengeteget fáradtam miatta. Hajnalban keltem sokszor, hogy
beszélhessek vele, mikor a kútra mén, utána jártam, bálba vittem. Táncolt
velem, megitta a boromat, de azontúl semmi.
- Nahát, azután
ezelõtt egy héttel este kilenckor megfogtam az utcán. Rám jött a dühösség. Mit,
mondtam neki, hát nem akarsz? Azt felelte: nem. Nem akarsz? - kérdeztem még
egyszer. Nem, mondta, és lesütötte a szép szemeit. Odaugrottam, és ahogy csak
bírtam, jobb kézzel képen vágtam. Eltakarta az arcát és a falnak dõlt, annyira
megszédült. Nagyon megsajnáltam szegényt, de nem bántam. Bal kézzel is adtam
neki még egy jó nagy pofont. De ahogy csak bírtam! Csak támasztotta tovább a
falat, de nem sírt. Erre otthagytam, hazamentem, lefeküdtem.
- Tegnap délben,
amikor vizet hozott, újra találkoztam vele. No, mondom, Zsófika,
eljössz-e? Erre csak csendesen azt mondta: még máma elmék. Délután eljött,
elszökött a régi helyérõl. Elvezettem a Panna nénihez, annál aludt. Vele
vacsoráztam, de nem maradtam ott. Azt mondtam magamban: várt a Pista, várjon a
Zsófi is! Ma délelõtt azután elmentem, és elvettem a szüzességét.
- Soha ilyen
kedvesem nem volt. Hogy tud az ölelni, csókolni! Megérte a fáradtságot. Csak
áldom az istent, hogy akkor feldühösödtem és pofon vágtam. Ha ezt nem tettem
volna, ma is ott volnék, ahol egy év elõtt.
És ebbõl
megtanulhatja, Józsika, hogy ha nagy lesz, hogy nem szabad elveszteni az
embernek a kedvét és türelmét. A lányok csak akkor adják oda magukat, ha
látják, hogy valaki igazán nagyon kívánja õket. De akkor azután muszáj nekik.
Pista
megsimogatta a fejemet, rendbe hozta az íróasztalát, és szokása szerint,
hivatalos nyelven, berekesztette a munkát:
- A mai
délelõttre rendelt szent evangéliumot egyhangúlag beszüntetettnek nyilvánítom!
Azután félrevágta
a fején a kalapját, rágyújtott egy Portoricóra (melyet a legjobb szivarnak
tartott), és fütyörészve távozott.
4.
Késõbb is gyakran fejtegette elõttem azt a
nagyszerû tanulságot, amelyet speciálisan a Zsófi esetébõl vont le, de amely
minden régebbi és ezutáni sikerének is pszichológiai alapja volt. Évek múlva -
ó, évek múlva - olykor sokat gondolkoztam rajta, hogy igaza van-e, vagy
nincsen-e. S abból, hogy sokat gondolkodtam rajta - már sejthetõ, hogy nem
nekem volt igazam, hanem igenis neki kellett igazának lenni.
|