EMLÉKIRAT ELTÉVEDÉSEMRŐL

Halott anyámnak

Eltévedésem húsz, harminc vagy negyven év elõtt történt, e pillanatban pontosan igazán nem tudom. De azt tudom, hogy akkor négy és fél esztendõs voltam. Az eset maga egyike azoknak az eltévedéseknek, amelyek életem során azóta olyan csodálatos módon ismétlõdtek, és annyiszor, hogy nagyrészt elfeledkeztem róluk.

Ezt az eltévedésemet azonban nem feledtem el, bár ami a részleteit illeti, emlékezetemben itt-ott hiányok vannak.

Bizonyára hallottatok mindannyian Batizról. Batiz, fürdõ. A megyei térképünkön rajta van, ellenben az összes országos térképen (kiadja Kogutovicz Manó) következetesen hiányzik. Ne sokat gondolkozzunk rajta, hogy miért; azért Batiz mégiscsak pompás kis hely.

Évekig ott nyaraltunk. Ez alatt az idõ alatt nálunk állandóan szidták Batizt. A nagymama szidta, mert vasárnaponként, ha ki akart jönni - egy óra kocsijárás a várostól - mindig megzsarolták a fuvarosok. Emiatt bosszankodott, és nem tudta élvezni a jó levegõt és azt a sok csodálatos szépet, amivel a természet olyan pazar kezekkel elárasztotta Batizt és vidékét. Szidta apa, mert a kerékpárját, amelyen reggelenként bejárt a városba, minden utazáskor valami baleset érte. Szidta anya, mert a kerékpárjavítási költségek úgyszólván duplára növesztették a nyaralási kiadást. Batizról nálunk õszkor és télen csak a legnagyobb lekicsinylés hangján beszéltek. De jött a tavasz, jött a május, és június elsején mi újra és újra Batizra költöztünk. Végre egyszer megemberelte magát édesanyám, és kijelentette, hogy többet nem megyünk Batizra. Mi sírtunk, apa sajnálkozott rajtunk, anya szomorkodott mindannyiunkon, de mégse mentünk Batizra. Ettõl az idõtõl kezdve Batiz, mint a fürdõk ideálja, mint „pompás kis nyaralóhely” szerepelt asztali beszélgetéseinknél.

Ez a korszak azonban jóval késõbbi helyet foglal el a keresztény idõszámításban, mint az az eset, amelyrõl szólani szándékom. Eltévedésem t.i. Batizon történt. A második nyaralásunk alkalmával.

Márkó bácsi, aki a bútorokat nagy sráfkocsiján Batizra szokta szállítani, mint valami vörös nap bukkant fel azon a szépséges júniusi reggelen. Bennünket sietve öltöztettek, és az egész ház úszott a pakolás és készülõdés mozgalmas gyönyöreiben. A karikákat, a labdászacskót, a csigaostorokat nyakunkba vettük, és apró alkalmi játékokat eszeltünk ki, amelynek poénja az volt, hogy Márkó bácsi lovai megbokrosodtak; vagy: Kati, a szobalány felbukott a tükrös szekrénnyel; vagy: Pici, a kutyánk rángatni kezdte a kocsiról az ágyterítõket stb. Délben már kinn ebédeltünk Batizon. Apa ingujjban, fáradtan szidta a villatulajdonost, hogy nem szellõztetett a szobákban õsz óta, és anya bekötött fejjel desperálva arra kért bennünket, hogy csináljunk akármit, de engedjük õt csak ozsonnáig nyugodtan rendezkedni.

Ebéd után valóban szétszóródtunk a kertben, és a homok örömeit élveztük. Batizon nagyszerû homok volt, sehol ehhez hasonlót nem láttam. Az adriai tengerpart homokját még csak nem is lehet vele egy napon említeni. Ez utóbbi tudniillik a harisnyába szórva, már igen kis mennyiségben is kellemetlenné teszi a járást, míg viszont a batizi homok literszámra és állandóan a harisnyában viselve, a legcsekélyebb kellemetlenséget sem okoz, sõt ellenkezõleg, a cipõ hordásának különös jólesõ érzést kölcsönöz.

Miután lábbelimet a fürdõi turisztika követelményének megfelelõen ily módon kikészítettem, rövid sétára szántam el magam. Öcséim és húgaim nem voltak a láthatáron, sem a dada, sem Kati. Minden körülmény kedvezett. Elhatároztam, hogy míg a gyerekek dudliznak, és a napernyõk alatt alszanak, felfedezõ útra indulok.

Hamarosan egy országút kellõs közepén találtam magam. A tüzelõ napban fegyverek csillogtak, és egy huszárcsapat léptetett el elõttem. Jól szemügyre vettem õket, és szokásomhoz híven az elöl lovagló századost szalutálással köszöntöttem. Barátságosan mosolygott reám, és biccentett a fejével. És ez a tény talán hozzájárult ama késõbb bennem meggyökeresedett véleménynek megalapozásához, hogy igazi úriembert kizárólag csak a katonák között lehetett találni. - Miért? Erre a mai eszemmel már felelni is tudok. - Mert ez a mesterségük; ezért ad nekik a király lovat, kardot, szép ruhát és pénzt; s ezt csak helyeselni lehet.

Az országút két oldalán végtelen glédában nyárfák sorakoztak. Megijedtem a kietlen messzeség e képétõl, és inkább az ellenkezõ irányban folytattam utamat. Egy hosszú, hosszú kerítés mellett haladtam el. A kerítésen belül parasztlányok ruhát mostak, nevettek, és egymást vízzel locsolták. Erre a házból egy kövér öregasszony jött elõ, és igen csúnya szavakkal szidta õket. Hogy a szavak csúnyák voltak-e, ezt akkor még nem tudtam, de jól megjegyeztem valamennyit, mert nagyon mulattatott, ha testvéreimnek új dolgokról beszélhettem, s ezáltal csodálkozásukat és bámulatukat kivívtam. Késõbb, mikor tapasztalataim e részleteit értékesíteni akartam, nagyon kikaptam, és meg kellett ígérnem, hogy többé ki nem mondom azokat a szavakat. E szavak sajátságos hangzásában azután csak egyedül gyönyörködtem, és a társaságtól elvonulva szoktam õket, rendesen reggeli imádkozás után, hangosan ismételni, nehogy elfeledkezzem róluk.

A kerítésen belül más érdekes dolgokat is láttam. A telek szélén, bokrok között, kisebb házacska állott. Elõtte egy öregember ült, és kutyát tanított szolgálni. Az efféle látvány teljes életemben le tudott kötni. A kutya, egy apró puli, már meglehetõsen tudott szolgálni; egyetlen hibája az volt, hogy tartása görbe volt, és idõközökben egy-egy pillanatra letette a jobb elsõ lábát a földre. Az öreg paraszt hiába ütögette a pipaszárával, a kutyus nem volt képes hosszabb ideig mozdulatlan maradni. Jó ideig elnéztem, és arra a meggyõzõdésre jutottam, hogy a kutya ezzel a módszerrel sohase fogja tudni a szolgálást tökéletesen megtanulni.

Továbbmenve, végre a kerítés sarkához értem. Egy nagyobb, ablaktalan ház következett, valószínûleg magtár, azután egy út, azután fû, azután egy kis erdõ. Bementem az erdõbe.

Jól ápolt úton haladtam vagy kétszáz métert. Akkor vettem észre, hogy az erdõcske útja kör alakú, és ugyanoda értem, ahol a belépésemkor voltam. Az erdõ különben kellemes hûvös volt, három rigó is fütyült a közelemben. Visszafütyültem nekik, és nagy mulatságomra, egészen sikerült õket megtévesztenem. Azt hitték t.i., hogy egy negyedik rigó érkezett. Miközben így jól eltöltöttem az idõt, piros virágokat pillantottam meg, amelyek a ritkán ültetett gesztenyefák tövében nyílottak. Hamarosan jó csomót szedtem belõlük azzal a szándékkal, hogy meg fogom velök lepni édesanyámat. Azután meg úgy gondoltam, hogy ideje hazamenni. Otthon bizonyosan ozsonnára terítenek, sõt a testvéreim immár kétségtelenül, izzadó homlokkal isszák a nagy pohár világos kávékat. Körülnéztem tehát, hogy kiszemeljem a legrövidebb utat, és egyenes irányban elindultam visszafelé.

A kis erdõbõl hamarosan kijutva, egy csodaszép, tornyos, erkélyes kis villa bontakozott ki elõttem. A teraszon nagy társaság mulatott, és egy fekete ruhás, fehér kötényes szobalány az asztalt terítette. Elhatároztam, hogy szólni fogok otthon, hogy ezentúl Katit is fehérbe és feketébe öltöztessék. Rikító kockás ruháit és túlkeményített szoknyáinak ropogását rég ki nem állhattam, de nem tudtam, hogy miként lehet ezen segíteni. Most már tisztában voltam vele, hogy a fehér-fekete ruha eszméjét fogom szüleim elé terjeszteni, és nem kételkedtem, hogy indítványomat pártolni fogják.

Ennek a tervnek annyira megörültem, hogy most már szaladva folytattam utamat.

A szaladás kitûnõ mulatság, és kezdettõl fogva elõszeretettel kultiváltam, jóllehet szüleim többször figyelmeztettek káros következményeire, amilyenek a tüdõgyulladás, az oldalszúrás stb. Azóta meggyõzõdésemmé vált, hogy a szaladásnak e betegségekkel semmi összefüggése sincs. Unokatestvérem, Pista, aki sokkal erõsebb fiú volt, mint én, aki birkózásban mindig odavágott, és kétszer annyi ideig tudott a víz alatt maradni, mint jómagam - szaladni nem szeretett - és mégis tüdõgyulladásban halt meg...

Kalandom alkalmával azonban még némileg hittem a szaladás veszélyes voltában, és így teljességgel élveztem e tilalmas mulatságot. Megrészegedtem a szaladástól. Gyorsan és lelkesen szaladtam. Azonban nemsokára meg kellett állanom: erõs oldalszúrást kaptam. Sántikálva és a bordámat tapogatva folytattam az utat. Fáradt voltam. Most már nagyon szerettem volna hamarosan hazajutni. És ezt a vágyat csak fokozta ébredõ sejtelmem, hogy eltévedtem, és nem fogok hazatalálni. Eleinte nem mertem ezt magamnak bevallani, és a kezdõdõ kétségbeesés egy árnyalatával szívemben tovább mentem elõre, elhomályosuló szemekkel. Ma már tudom, hogy ez nagy hiba volt, meg kellett volna állanom, megkeresni a zsebkendõt, megtörülni a szemeimet és tájékozódni az útirány felõl. Sajnos, nem ezt tettem.

Idegen és ellenszenves utcába jutottam. A házak szûken sorakoztak egymás mellé, ember nem volt a láthatáron. Minden reményemet elvesztettem az út megtalálását illetõleg. A szemem elõtt összefolyt a világ, és hirtelen nagyon sajnálni kezdtem magam, elhagyott, szomorú helyzetemben, és heves sírásra fakadtam. Mint valami kóbor hidegrázás, úgy bújkált a félelem a torkomban, a vállaimban, a hátamban és a térdeimben. El tudom képzelni, hogy a sírástól vörös lehetett az arcom, és kétségtelen, hogy a homokos öklömmel igyekeztem fölszárítani a kellemetlen, szégyenthozó, sós cseppeket, amelyek sáros barázdákat hagyva gördültek le az arcomon. Azt azonban biztosan állíthatom, hogy többször eszembe jutott édesapám mondása: „Fiúnak mindent szabad, mindent, amit megengednek neki, de sírni nem.” Bármennyire beláttam az adott helyzetben is eme erkölcsi szabály jóságát és hasznavehetõségét, mégsem voltam képes szerinte viselkedni. Jól belemelegedtem a sírásba, úgy, hogy hamarosan szerencsésen ki is fáradtam.

Körülbelül az utolsó könnycseppet fogyasztottam, amikor egy borízû hang szólított, és a vállaimon egy nehéz kezet éreztem.

- Miért sírsz, kisfiú?

Kedves arcú, óriási termetû gatyás paraszt bácsi volt az érdeklõdõ. Kék szemeiben annyi igazi szánakozást, s fehér, nagy bajuszában annyi jóságot láttam, hogy teljes hévvel ecsetelni kezdtem állapotomat.

- Kérem, bácsi, én egy ideges kisgyerek vagyok, és eltévedtem... és kérem, tessék engem hazavezetni.

Kijátszottam ezzel a legerõsebb ütõkártyámat. Sokszor meglestem, amikor édesapám aggódva panaszolta a doktor bácsinak, hogy milyen ideges kisfiú vagyok én. Örültem neki, büszke voltam rá. Olyasvalamit jelentett nekem ez a megkülönböztetés, mint a porcelánedények között a japáni fekete kávéskészlet számára a „szervíz” kifejezés, amelyet Kati olyan áhítattal szokott kimondani, hogyha ebéd után vendégünk volt, és kikérte a készletet az üvegszekrénybõl.

- Hát hol laktok, kisöcsém? - kérdezte türelmesen.

- Nem tudom, bácsi - feleltem szepegve, és újra határozatlan rémület kezdett keringeni bennem. Késõbb, amikor földrajzot tanultam, ahhoz az érzéshez hasonlítottam ezt, amelyet a hajós érezhet, amikor a nyílt tengeren, a viharban észreveszi, hogy iránytûje elveszett.

A bácsi nem tudott segíteni rajtam. Vállat vont és továbbment; bizonyosan dolga volt, és nem szentelhetett több idõt nekem. Újra rákezdtem a sírást, hogy még a megmaradt kevés könnyeimtõl is megszabaduljak. Csakugyan hamarosan végképpen elfáradtam és berekedtem, és cél nélkül õdöngtem ide-oda, villák között, keskeny, fûvel szegélyezett gyalogutakon, kerítések mellett, amelyek mögött hatalmas komondorok farkcsóválva követték lépteimet, ameddig a portájuk tartott. Egy kis utca végén deszkapadló vezetett rézsút egy poros kocsiúton át. Ráléptem, és mintegy lemondóan követni akartam a sors által kijelölt utat. Ekkor a hátam megett egy nõi hang szólított.

- Hová való vagy, kisfiam?

Hátranéztem. Egy zöld zsalus ablakon, szép arcú és világos slafrokba öltözött néni hajolt ki.

- Eltévedtem, néni, és nem tudom, hol lakunk.

- Nem tudod? Mi az édesapád neve?

- Dr. Kelemen József köz- és váltóügyvéd - feleltem büszkén és felvillanyozódva. A néni hátraszólt a szobába:

- Mariska! Kelemenék nem a Winter-villában laknak?

- Nem tudom - mondta egy vékony leányhang -, talán Julcsa tudja, mert délben vizet hozott a Winterék kútjáról.

- Kérdezd csak meg - mondta a szép néni.

A Julcsa tudta. Néhány perc múlva a szép néni parancsára kendõt kötött, papucsot húzott Julcsa, és kézenfogott, hogy hazavezessen.

Alig mentünk néhány lépést, a kis erdõ sarkában megjelent a dada alakja. Otthagytam vezetõmet, és teljes erõmbõl elkezdtem futni a dada felé, aki kiterjesztett karokkal, Jézusmária kiáltással várakozóan megállott. Pár pillanat múlva a karjaiban voltam. Három perc leforgásán belül édesanyám otthon megvizesített törülközõvel mosta az arcomat. Megbékélve, megtisztítva és lekefélve, csak késõi feltörõ zokogások jelezték a bánat és fájdalom elszállt viharfelhõit. Édesanyám kávét tálalt a számomra, és a rendes négy cukor helyett hat kockát dobott a pohárba. Azt gondoltam magamban, hogy az eltévedés megérte a pénzt.

Csak ekkor vettem észre, hogy a bal kezemben még mindig ott szorongatom a virágbokrétát. Nem tudtam, hogy mit kezdjek vele, és hogy a kalamitások után nem tûnök-e föl nevetséges színben édesanyám és testvéreim elõtt, ha átnyújtom. Megkérdeztem a dadát:

- Nézze dada - mondottam -, ezt a csokrot anyikának szedtem.

- Hát adja oda, Józsika, adja oda - biztatott a dada.

- Nem, adja oda maga - kérleltem a dadát esengve. - Kérem, dada, adja maga, én szégyenlem. - És jól a lelkére kötöttem, hogy a csokor átadása ne mindjárt, hanem csak késõbb történjék.

A jó dada megszokta már efféle bolondságaimat, átvette a csokrot. És amikor javában ittam a kávét kis fonott székemen, testvéreim mellett ülve, akkor adta oda, mintegy titkos küldetésben, félig hervadt csokromat. Aggódva, majdnem szorongva figyeltem a jelenetet. Attól féltem, hogy édesanyám ki fog nevetni. De még csak nem is mosolygott; rám nézett szeretettel, és nézésében olyan csodálatos, komoly, megértõ jóság volt, hogy soha életemben el nem feledem ezt a pillanatot. Emiatt határoztam el, hogy eltévedésemrõl valamikor emlékiratot fogok készíteni. Azóta elmúlt húsz, harminc vagy negyven esztendõ - nem tudom biztosan, hogy mennyi - az emlékirat azonban csak most készült el.