EGYMÁST BOLDOGÍTVA

1.

Tíz év elõtt egy házban laktunk Marianovicsékkal. Mikor behurcolkodtunk az Üllõi úti bérkaszárnyába, amelynek elsõ emeletére talán sohase tévedt le a napsugár, sírni volt kedvem. A gyönyörû kis vidéki ház után, amelynek összes szobáiban és egész kertjeiben mi voltunk az urak, nagyon siralmas volt a csere. Öcsém és húgom hamar megelégedtek a vasrácsos folyosóval, a nagy márványlépcsõkkel és a zongoraverklikkel, de én, a tizenkét éves fiú, csak szomorkodni tudtam. Az emberek, akiket az elsõ nap láttam és megfigyeltem, megerõsítették bennem ezt a rossz hangulatot.

Különösen Marianovicsék. Végtelenül szánalmas család. Velünk szemben laktak az elsõ emeleten. Valamikor jobban álltak, és még akkor bérelték ki a négyszobás lakást, amely igényeikhez képest mind tágabb és tágabb lehet.

Marianovics urat, aki magastermetû, gyér vörös bajuszú és hajú, sápadt ember volt, egy napon elbocsátották a postáról. Aznap Marianovics átjött hozzánk. Sohase jártunk össze, de e napon - az ottlakásunk ötödik vagy hatodik esztendejében átjött Marianovics úr. Elmondta édesapámnak az elbocsátásának történetét. Most is fülembe csengenek érces erõs hangjának a töredékei.

- Így bánnak kérem el a becsületes hivatalnokkal tizenkétévi szolgálat után, ha van önérzete, ha megengedi magának azt a fényûzést, hogy postatiszt létére férfi legyen... Megmondtam neki, „nagyságos uram, ebben önnek nincs igaza”, és sarkon fordultam. Most kiadták az utamat; menj a pokolba. Jó, én megyek: Olyan ember, mint én, megél a jég hátán is. Magamat nem féltem; de elmondtam - bocsásson meg, ha untatom -, hogy ismerje meg az államhivatalnokok sanyarú helyzetét, ami végre is nem érdektelen dolog. Én csak egy pont vagyok, mit mondok: voltam, ebben a rendszerben, de az én esetem élénken példázza, hogy mik meg nem történhetnek.

Aznap az apámnak akarva nem akarva ott kellett tartani Marianovicsot vacsorára. Nem tudott senkit se lerázni a nyakáról. Vacsora alatt, emlékszem, még egy párszor elmondta Marianovics úr: hogy megél a jég hátán is, sok bort ivott, és a legfinomabb szivarra, egy kis bokkra gyújtott rá, amelybõl csak kettõ volt a szivarskatulyában. Azután a családjáról beszélt. Kijelentette, hogy a fia, akinek földrajzból jelese volt, nagy földrajztudós lesz, bár egyéb tárgyakhoz nincs hajlama, továbbá dicsekedett, hogy a fejét teszi rá, hogy a lányát, a Terát, aki akkoriban tûrhetõ formájú 22 éves leány lehetett, fényesen fogja férjhez adni.

- Ne higgye, Kovács úr - mondta apámnak -, hogy akárkihez adom, kizárólag doktrinér emberhez. Holtom napjáig bánom, hogy magam is nem léptem doktrinér pályára, pedig volt hajlamom, higgye el, van hajlamom, akár az orvosi, akár a mérnöki tudományokról legyen szó...

Félig részegen kelt föl éjféltájban Marianovics az asztaltól, s mint olyan ember, aki tudja, mi az illem, megköszönte apámnak a szíves érdeklõdését, és azután hazament. Utána kinyitogatták az ablakokat, kiszellõzték a sok szivarfüstöt, amelyet Marianovics okozott, és lepihentünk. Másnap, mikor tizenegykor jöttem az iskolából, találkoztam Marianoviccsal. Valakivel beszélgetett a lépcsõházban, sápadt volt, de jókedvû. Dicsekedett, hogy mostanában nagy úr, tizenegy órakor kel, és a nyugdíját megy felvenni.

Ez a nyugdíj azonban nagyon kevés lehetett. Ha elsején félretették belõle a lakbért, kifizették a hentest, már elfogyott. Marianovicsné, egy kövér, pirosképû és kevéshajú, lompos asszony, panaszkodott az édesanyámnak:

- Nem tudom, hogy adom férjhez a leányomat, az uram mindig azt mondja, hogy azzal ne törõdjek, az az õ dolga, de nem tesz semmit.

Valóban, Marianovics úr soha komoly lépést se tehetett, hogy leányát férjhez adja. Nem élt rendes életet. Hol címszalagokat másolt, hol meg lapok kiadóhivatalaiban kapott állást, de ha férfiúi méltósága kívánta: grand seigneur módjára bocsátotta el magától az állásait, és ismét más és más fákba vágta a fejszéjét. Valahányszor ilyen kisebbszerû családi krízis játszódott le Marianovicséknál, mindig körülményesen tudnunk kellett, hogy mi történt. Marianovics érdeklõdést tudott kelteni a dolgai iránt. A lépcsõházban megállította az embereket, és úgy mesélte el az affairját a kiadóhivatali igazgatóval, mintha csak az operában aratott nagyszabású sikereirõl tartott volna elõadást. Érces hangja végigzengett a folyosón.

2.

Egy sáros õszi délután Marianovicsné sírva jött hozzánk.

- Ma szóltam a férjemnek. Ez így tovább nem mehet. Valamit kell csinálnunk Terával. Az a leány már 28 éves, hadd vigyék. Ha most nem, soha. Azt mondta, hogy én õt ne okoljam, õ mindenesetre felelõs azokért, amiket tett... Sokat lamentált a kövér nõ, és késleltette a dunctolást. Apám ki is jelentette, amikor este édesanyám panaszkodott:

- Mondd meg neki, ha máskor alkalmatlankodik: „kedves Marianovicsné, bocsánat, dolgom van” - majd kimegy a konyhából.

Persze, mikor másnap reggel Marianovicsné beállított hozzánk, apám volt az, aki a legkedvesebben kérdezõsködött az egészsége felõl.

Én mindezközben figyeltem Terát. Az elsõ években tetszett nekem benne valami. Csinos leány volt. Kis szalmaszínû haját mindig koszorúba viselte. Látszott, hogy gondot fordít arra, hogy az a néhány rövidebb szál haj, mint valami dicsfény ott rezegjen, lobogjon az arca körül. Vérszegény, sápadt arca, amely csak addig volt némileg kellemes, míg puffadt volt és emiatt húsosnak, ruganyosnak tetszett; az utóbbi idõben rohamosan soványodott. Nagyon csúnyult szegény. Nem is lehetett ezt észre nem venni. Ez volt az egyetlen témája Marianovicsnénak. Kedélyesen állította be, nehogy úgy lássék, mintha panaszkodnék.

- Lássa - mondta anyámnak -, így jár az az anya, akinek egy ilyen nemtörõdöm férje van. Pedig Marianovics jó ember. Aranyszíve van, szó se lehet errõl, jó férj, de apának, õszintén megmondom ahogy van - utolsó. Kérem, az az ember beszél nekem, hogy így-úgy férjhez adjuk Terát, mit fog csinálni õ - és soha egy lépést sem tett. Én nõ vagyok, nem forgok a világban, mit tehetek én? Mit? Semmit. Nem igaz?

Így telt az idõ.

Most, ma egy éve volt. Jól emlékszem, hogy Marianovicsné hunyorogva, mosolyogva jött át. Este volt, bocsánatot kért, hogy hálóköntösben teszi tiszteletét, de már komót volt, amikor a férje hazajött.

- Úgy látszik - mondotta -, ez az élhetetlen Marianovics mégis csinál valamit. Egy fiatal festõ elvenné Terát. Ismeri. Elvenné, ha hozzáadnánk. Szerelmes a leányba. Nem ismerik? Itt a negyedik emeleten lakik a házban, most jött a tavasszal. Szép megrendelései vannak, nagyon szép megrendelések. Mit szól hozzá, nagysád?...

Egyszerre csak Marianovicsné kitekint a lépcsõházban, pisszeg, s odahívja anyámat az ajtóhoz.

- Nézze csak, ez az a fiatalember - mondja anyámnak. A lépcsõn egy kétségbeesett sovány alak botorkált föl. Nagy kalap volt a fején, és piszkos petõfigallérja alatt fehérbabos kék piktornyakkendõ díszlett. Keservesen, lassan igyekezett a negyedik emelet szinte elérhetetlennek tetszõ régióiba. Közben minden harmadik lépcsõnél köhögött.

- De hiszen ez az ember mellbeteg - kiáltott föl anyám -, ne adják hozzá Terkát, nem élnek soká együtt.

Marianovicsné tagadta a mellbetegséget, de szemmel láthatólag annyira elkedvetlenedett, hogy mindjárt elment. Másnap átjött és azt mondta, hogy a festõ nem mellbeteg, csak a tüdeje van kissé megtámadva, gondos ápolást óhajtana, amely néhány hét alatt helyrehozná. Ezenkívül szerelmes Terkába. És ilyenkor nem nézi az ember a betegséget, hanem a szerelmet. Sajnos, a szegény festõ, akirõl kiderült, hogy csak szobafestõsegéd volt, és szépen keresett (hetenként talán 20-25 forintot is) - csak egyszer tehette tiszteletét Marianovicséknál. Ott volt a vacsorán, másnap ágynak esett. Ötödnap meglátogatták õt Marianovicsék, és egy hét múlva meghalt. Terka a temetésen sírt, és hónapokig fekete kendõt hordott a fején, mintha egyetlen szerelmesének elvesztése után már semmi köze se lenne a világhoz. Valóban, ez a jegyességi eset, bár jegygyûrû még nem szerepelt, nagyon rehabilitálta Terkát azok elõtt, akik õt menthetetlenül vén leánynak tartották. Mint pl. a házmesterné és a második emeleti ügyvédék fiatal, de igen kövér szakácsnéja, akik részvétüket fejezték ki Terkának võlegénye elvesztése alkalmából.

3.

Sajnos, Marianovicsék nem tudták kamatoztatni ezt a kis erkölcsi tõkét. És egypár hónap elmúltával Marianovicsné újra elõállott férjhezadási terveivel. Már csak az apróhirdetésekben bízott.

- Magamnak kell elintéznem, a férjem már nem lesz képes, de mit csinálhat egy nõ, aki nem forog a társaságban? Egyszerûen apróhirdetést tesz közzé.

Nemsokára fölolvasta nekünk az elsõ apróhirdetést.

Fiatal jónevelésû, csinos, de vagyontalan úrilány kellõ ismeretség híján, ez úton keres magának férjet. Levelek: „Úrilány” címmel a kiadóba kéretnek.

Marianovicsék nagyon sokat vártak ettõl az akciótól. És Marianovics papa, akinek a feje már erõsen szürkülni kezdett (ezidõtájt egy ügynökségi irodában mûködött), maga is bízott benne. Azonban, bár a hirdetés többször megjelent; ami tetemes pénzt emésztett föl, Tera és Marianovics mama hiába járták a kiadóhivatalt. Végre két hét alatt, amikor körülbelül minden remény oda volt, új hirdetésre gondoltak. Ez alkalommal kissé kiszínezték a viszonyokat. Terát fiatal, kedves, szõke leánynak mondották, és némi kis hozományt helyeztek kilátásba. Marianovicsné kijelentette:

- Ha a föld alól is, de néhány száz forintot szerezni kell, enélkül a leány, ha még olyan szépség is, férjhez nem mehet.

Mint hallottam, Marianovics csakugyan mindenre hajlandónak mutatkozott, és azt mondta a feleségének, hogy: „majd meglátod, mire képes egy apa a leánya boldogságáért”. Csakugyan a hozomány-hírre jött egy pár ajánlat. Terka és a mamája ragyogó arccal jöttek meg a kiadóhivatalból, és nekiültek a levelek olvasásának. Volt közöttük elegáns velinpapírra írt levél, egy rongyos, s egy hibás helyesírású. De mindegyiket megbecsülték, találgatták, ki írhatta, megszagolgatták, és beszéltek róluk. Leveleket cseréltek. Terka izgalomban volt. Egy új kalapot kapott. Marianovicséknál alsószoknyákat keményítettek, ruhákat vasaltak, és anya s leánya kisütött hajjal, fölcicomázva, rizsporos arccal, szívdobogva indultak el az ismeretlennel való találkozásra. Talán három vagy négy ilyen délután láttam õket elindulni és visszajönni. Mindig úgy jöttek vissza, mint akiknek valami nem sikerült. Valószínû, hogy a találkozón a jelöltek, látva Terkát, meg se szólították õket, hanem egyszerûen megszöktek. Marianovics pedig unta már az örökös fizetést. A nõk azonban, mint utolsó szalmaszálhoz, úgy ragaszkodtak az apróhirdetéshez.

Egy este Marianovicsné így szólt:

- Ha jól meggondolja az ember a dolgot, ehhez szerencse is kell. Elvégre száz és száz hasonló tartalmú hirdetést lehet olvasni a pesti lapokban. Ezek közül a legtöbb csábító és pikáns. Egy efféle egyszerû, szerény, mondhatni polgárian úrias hirdetésre aligha akadhat vállalkozó. Éppen beszéltük ezt az urammal, de amellett maradtunk, hogy semmiféle kacér szót, vagy távolról is tisztességtelen kifejezést nem fogunk beleírni. Nem. Ezt az egyet nem!

Marianovicsné úgy ment el e kijelentés után a konyhánkból, ahogy Don Carlosban az anyakirálynõ a nagy jelenet után.

4.

Ezután hosszú ideig nem hallottam semmit ez ügyben Marianovicsékról. Marianovics mama ritkán jött át, és az apróhirdetés-ügyletekrõl akkor is hallgatott. Anyám pedig, bár érdekelte a dolog, nem akart kérdezõsködni. Marianovics papa több alkalommal fejcsóválva, és mintegy elmélyedve távozott hazulról. Ezt a jókedvû és kedves embert soha sem láttam ilyen gondterheltnek. Azzal tisztában voltam, hogy anyagi gondokról nem lehet szó. Marianovicsék igényei a minimálisra redukálódtak, és Marianovics papa, ha könnyelmû férj is volt, mindig tudott pénzt keresni. Azt hiszem, szimatja is volt, esetleg olykor-olykor esküjét bocsátotta áruba, ami tudvalevõen igen nagy anyagi haszonnal járhat, mert perekben a hamis eskü is döntõ lehet. Viszont azonban kockázatos. Apám kétszer vagy háromszor kifejezte aggodalmát, hogy Marianovics, mint alkalmi hamis tanú, ügyvédi irodák táján lézeng. És a dolog tényleg nem látszott valószínûtlennek.

Marianovicsné és Terka ritkán mutatkoztak. A lányt egyszer-egyszer kendõben láttam lefelé suhanni este a lépcsõkön, kezében spirituszos üveggel vagy tejes köcsöggel. Marianovicsné pedig nem jött hozzánk. A tél lassan múlt. Azt hiszem, ez útját vágta Marianovicsék terveinek. Télikabátok, karmantyúk, boák tekintetében õk rosszul voltak szituálva. Terka például az õszi kabátját viselte egész télen és felette egy kockás kendõt. Marianovicsné pedig valami vattával bélelt, kopott, fekete paletotban járt. Marianovics papa télikabátjáról, melynek fiatalos, sárga színe mintegy fölhívta a figyelmet a szövet viharvert voltára és amely molyrágta rókaprém-gallérral volt díszítve, ez alkalommal nem szándékozom részletesebben szólani.

Mondom, úgy látszott, hogy Marianovicsék tervei, miszerint Terkát apróhirdetések segítségével férjhez adják: téli álmukat alusszák.

Pedig nem volt igaz. Marianovicsék nappalijában, ebben a kis szobában, amelyre olyan jól emlékszem, folytonos, kitartó tervezgetések folytak. Marianovics mama és Terka órákig elüldögéltek a tûz mellett, és míg Marianovics papa apró korcsmákban vagy kávéházak hátsó szobáiban ivott, kártyázott, dominózott és rövidszivarokat élvezett, õk ketten apróhirdetés-szövegeken törték a fejüket. Százat írtak és ezer lehetõséget vitattak meg. A konyhában elmosatlan maradt az edény, míg Terka, akinek tiszte lelt volna a mosogatás, mint valami mesebeli hercegre váró tündérkisasszony, bámult bele a lángba. Sápadt arca kipirult, és vizes, érdektelen szemei tüzet loptak a kályha lángjaitól.

Azt azonban biztosan állíthatom, hogy egész télen Marianovicsék semmi határozott lépést nem tettek, apróhirdetést nem közöltek.

Az elsõ tavaszi napokon megbetegedtem. Sarlach - mondta a doktor bácsi. Örömmel láttam, hogy szüleim igen megijedtek, és én a súlyos betegnek kijáró becézésben kezdtem részesülni. Életem egyik legboldogabb korszaka volt ez a sarlach. Sok könyvet, ajándékot, cukrot, pénzt kaptam. Apa megígérte, hogy felgyógyulásom után lehivatja a szabót a harmadik emeletrõl, és hosszú nadrágot csináltat. Megfeledkeztem az iskoláról, a barátaimról, a játékaimról. A betegségemnek éltem. Csak Marianovicsék jutottak eszembe gyakran. Sajnáltam Terkát. Nagy fogadalmamból, hogy a szerencsés krízis után kétszáz miatyánkot imádkozom - amire Anna, a szobalányunk beszélt rá - tizet felajánlottam Szent Antalnak Terka mielõbbi férjhezmenésének elõmozdítása céljából. Sõt a családom is, mintha kezdett volna érdeklõdni ez ügy iránt. Édesapám egyszer így szólt:

- Nem értem ezt a vén szamár Marianovicsot. Végre is, ha egy kicsit utána nézne, lehetne annak a Terkának fogni valakit.

Megvádoltuk Marianovicsékat, hogy idõ elõtt belefáradtak a próbálgatásba, és letettek a reményrõl. Szinte az volt a hangulat, hogy nekünk kéne a kezünkbe venni Terka dolgát. Édesanyám így szólt:

- Majd beszélek Eszter nénivel - a foltozó asszonyt hítták így -, õ már nem egy életrevaló házasságot hozott össze. Vannak ismerõsei a fiatal alantas vasúti hivatalnokok között, ezenkívül a villamos-alkalmazottak és táviratkihordók között. Végre ez se megvetendõ. A fizetés nem nagy, de sok a borravaló, Terka pedig ügyes gazdasszony lesz. Be fogja tudni osztani. Majd beszélek Eszter nénivel!

5.

A betegségem - hála Istennek - jó soká tartott. Hat hétig nem volt szabad kimennem a szobából, nem volt szabad iskolába menni. Roppantul örültem neki, hogy a doktor bácsi az iskolakönyveket már jó elõre félretetette, azt mondván, hogy majd fertõtleníteni fogják õket. Ily módon egész zavartalanul élvezhettem a gyógyulás boldog napjait. Az elsõ napon, hogy újra beköltöztünk a fertõtlenített, kisúrolt és kiszellõztetett szobákba - a gyerekeket fölvitték négy hétre a negyedik emeletre valami öreg özvegy kapitánynéhoz - gyönyörû, csodálatosan meleg és illatos tavaszi nap volt. Marianovicsné lelkendezve jött át hozzánk. Gratulált a felgyógyulásomhoz, azt mondta, hogy meghíztam, azután hamarosan rátért Terka ügyére:

- Nagysád - mondotta anyámnak -, kieszeltük a dolgot. Ami biztos, az biztos, de a nyakamat teszem, hogy most már rendben lesz minden. Még ma egy apróhirdetést fogunk föladni. Tessék meghallgatni!

És hangosan olvasni kezdett:

Fiatal, jól nevelt, de szegény leány férjhez menne jómódú, testi hibában szenvedõ férfihoz, akinek ápolója, gondozója és hûséges felesége lenne. Szerencsétlen élete egére a boldogság napját varázsolná. Levelek „Egymást boldogítva” jelige alatt kéretnek a kiadóba.

A derék asszony egészen fel volt lelkesülve. A „boldogság napját” majdnem kiabálva és könnyezve szavalta. Azután sietve fölsorolta az eshetõségeket. Hogy a számítás mennyire tökéletes. Hogy egy béna, vagy sánta ember mennyire hûbb, mint a hibátlan férfiak, mennyivel jobban megbecsüli a jó nõt. Hogy mennyire Terkához illõ feladat volna egy ilyen szerencsétlen embert ápolni, rá takarítani, és neki esetleg fölolvasni.

- Hiszen az elsõ võlegénye is - isten nyugtassa - beteg ember volt, de ha az esküvõig elélt volna, mérget veszek rá, hogy az odaadó, önfeláldozó ápolás meggyógyította volna. Ismerem a leányomat, az én lányom. Marianovicstól, aki jó ember, de bolondos és könnyelmû, semmit sem örökölt.

Marianovicsné még hosszan dícsérte Terkát. És valóban úgy látszott, hogy a terv szerencsés órában született.

Kinéztem a folyosóra. A túlsó végében kinn állott Terka. A napsugárban fürdette sápadt arcát, és mind a két kezével kócos, szegényes szõke hajában babrált. Mintha a tél fáradságos gondjai után a tavasz olvasztó vidámságot hozó szellõiben a jövõ reményeit, mint gubókból kikelt pillangókat bocsátotta volna szárnyra, amelyek egy bármely testi hibában szenvedõ, de jómódú férfiú alakját repkedték körül.

Amikor meglátott, rámnevetett és esetlen kézmozdulattal üdvözölt. Az anyja pedig tovább, hosszan fejtegette az apróhirdetés-terv esélyeit.

6.

Terka két hónap alatt férjhez ment. Egy mindkét lábára béna fiatal emberhez, aki két mankón járt, és ezerszáz forint évi jövedelem felett rendelkezett. Marianovicsék úsztak az örömben, Terka pedig szépülni kezdett. Azt hiszem, hogy a nõket szépíti az, ha a férfiaknak tetszenek, és Terka csak azért csúnyult el, mert senki sem törõdött vele.

Az esküvõrõl, a részletekrõl már semmit sem tudok. Május elsején elköltöztünk a házból.