IRÉN MAMA

Irén mamával vejénél, jó barátomnál, Sentei Sándornál ismerkedtem meg.

Az egyetemi esztendõk után elszakadtunk egymástól, de sûrûn leveleztünk. Õ állandóan hívott, hogy látogassam meg. Én pedig évenként négyszer-ötször biztosra ígértem, hogy megyek. Mindig elmaradt. Rettegek az utazástól. A magyar vasutak lassan járnak és késnek. Néha keveset, csak húsz-harminc percet. És ez a húsz-harminc perc az, ami miatt a lehetõ legnehezebben tudom csak rászánni magam, hogy vonatra üljek. Telt-múlt az idõ. Sándor megházasodott. Elküldte a felesége arcképét. Elküldte a kisfia arcképét... Végre egy szép októberi napon rászántam magam, hogy meglátogatom.

Nagyszerûen fogadtak. Szép lakásuk meglepett. A kisfiát elragadónak találtam. Csak a felesége ejtett gondolkodóba. Egészen sablonos csinos és sablonosan bájos kis vidéki nõ volt. Merõben elütött attól a nõi típustól, amelyért Sándorral diákkori beszélgetéseink alatt annyit lelkesedtünk, megállapodván: hogyha valaha megházasodunk, csakis e típusba tartozó nõt fogunk választani. Gyakorlott emberismerõ - tehát aki következetesen figyel az ilyen dolgokra - az elsõ pillanatra megállapíthatta volna, hogy az asszonykának semmiféle jelentékeny jó tulajdonsága nincsen. Sõt, a jelentéktelenségében se volt stílus, formaság, báj, ami már nyilvánvalóan szintén jelentékennyé tehet egy asszonyt.

Csodálkoztam, Sándort nem tartottam olyan embernek, aki a házasságát elhibázhatja. Óvatos, tiszta eszû, alapos ember volt mindig, aki sohasem engedte magát pillanatnyi szeszélyektõl elragadtatni.

Ebéd elõtt sétára indultunk. Körüljártuk a kellemes kis hegyvidéki várost.

- Az ebédnél - mondta Sándor - találkozni fogsz az anyósommal, Irén mamával. Kíváncsi vagyok a véleményedre, mert én valósággal rajongok érte!

Csakugyan; már otthon találtuk Irén mamát. Egy magas, fehér bõrû, szürke szemû, kifogástalan alakú, szép asszonyt. Valósággal megirigyeltem Sándort, amikor szép, fekete hajú anyósát megölelte és összecsókolta. Irén mama vidáman nevetett, odanyújtotta nekem is elefántcsont sárgásfehér, finom kis kezét, és rendkívüli bájjal és igazi érdeklõdéssel kezdett kérdezgetni. A barátságunkról, hogy miért nem jöttem hamarabb, mennyire várt Sándor, és mennyire óhajtottak õk is megismerkedni.

Ebéd alatt az asztalfõn ült, és állandóan õ vitte a szót. Önkénytelenül is valamennyien átengedtük magunkat csodálatos dallamos hangja varázsának. Rögtön tisztában voltam, hogy Sándor házasságának a rugója nem a feleségében, hanem az anyósában keresendõ. Apró dolgokról is érdekesen, okosan, férfias logikussággal és kislányos naivsággal beszélt. Formás és kellemes volt minden mondata. Nem esett abba a hibába, amelyet a talmi grande dame-oknál annyiszor látunk, hogy folyton elõadnak, és nem hagynak másokat szóhoz jutni. Irén mama valamennyiünket bevont a beszélgetésbe. Jóízûeket kacagott, de nem hosszan. Nem élt vissza a kacagásának a szépségével, mint annyi nõ, aki tudja, hogy a nevetése kellemesen hangzik. Közben szó került a meghalt férjérõl is, aki huszonhat éves korára özvegyen hagyta õt. Valamit elmondott róla. Egy vidám kis incidenst, amelyben a megboldogult egy jóízû kiszólással szerepelt. Irén mama mosolygott. Az arcán nyoma sem volt annak a mûelkomolyodásnak, ami polgári asszonyoknál olyan bántóan hat. De a két szép szeme megtelt könnyekkel, és egy csepp legurult a fehér arcán a csipkés blúzára. Nem törölte meg a szemét. Érezte, hogy a zsebkendõ használata percekre megzavarná a társalgást, és disszonáns pauzát okozna. Tovább beszélt.

Teljesen új, meglepõ és sohase látott jelenség volt számomra ez a negyvenéves nõ. Maupassant, Stendhal és Balzac jutott eszembe. Az õ regényeikben olvastam ilyen csodálatos asszonyokról. De egészen eddig a napig nem hittem a létezésükben, mint ahogy az ember nem hiszi el azt, amit nem lát. Irén mama azonban élõ bizonyíték volt a nagy francia írók igazsága mellett. - Figyeltem Sándor feleségét. Nem féltékeny-e az anyja nagy vonzóerejére? - Nem volt az. Jókedvûen vonult háttérbe, rajongással nézte Irén mama arcát, és látszott rajta, hogy örült, hogy ennyire jól érezzük magunkat az ebédjén. Azt hiszem, e fiatal nõ legmagasabb lelki mûködése volt, hogy megértette és élvezte az idõsebb lényét, a természetnek azt a nagy mûvészetét, amely annak a külsejében, hangjában, mozdulataiban megnyilvánult.

Ebéd után négykezest játszottunk Irén mamával. Egy Beethoven-szimfóniát. Igen jól zongorázott. Itt-ott a futamokból kihagyott néhány hangot, de a ritmusérzéke tökéletesnek bizonyult, és a szólamokat teljes megértéssel emelte ki vagy szorította háttérbe. Szándékosan átengedtem neki a pedált. A lehetõ legdiszkrétebben, leghelyesebben kezelte. Emellett az egész muzsikálásra nem helyezett súlyt. Nem kérette magát, és nem örült jobban a dicséreteimnek, mint ez egy igazi nõhöz illik, aki nem ambicionálhatja magának, hogy a zene számára a mulatságnál sokkal több és fontosabb valami legyen. (Régi, közösen megállapított véleményünk volt ez Sándorral.)

Irén mama három óra tájban hazament, azt mondta, hogy valami nõegyleti megbeszélés lesz a lakásán, és rendkívüli kedvességgel búcsúzott el, nem mulasztván el megígértetni velem, hogy hamarosan újra ellátogatok. Öt órakor én is elutaztam.

Jó három hónap múlva Sándor hivatalos ügyben a fõvárosba jött. Este együtt mentünk színházba és utána vacsorázni. Vacsora után kerítettem szót Irén mamára, és elragadtatva dícsértem ezt a feledhetetlenül bájos, nagyszerû asszonyt. Ekkor mesélte el Sándor a házasságának történetét.

- Mikor letelepedtem a városban, fél évre rá választottak meg a nõegylet ügyészének. Elnök már akkor is Irén mama volt. Hamarosan beleszerettem. Akkor már harmincnyolc éves volt. A legkülönösebb és a legteljesebb örömet adó szerelem volt ez, amit csak elképzelhetsz. Minden délután ott voltam nála. Ötkor mentem teára. A feleségem akkor végezte az utolsó évét Pesten, az angolkisasszonyoknál. Zongoráztunk, beszélgettünk, hétkor, fél nyolckor elküldött. Nem gondoltam semmire. Minden vágyam annyi volt, hogy életem végéig minden délután eljöhessek ide, ehhez a bájos asszonyhoz, nézhessem az arcát, hallhassam a hangját, és megcsókolhassam a kezét. Nem mondtam meg neki, hogy szeretem, ez teljesen szükségtelen volt. A tekintetébõl láttam, hogy tudja, ért engem, érti, hogy miért szeretem, hogy gondolatban megköszöni a rajongásomat. Sokan jártak hozzá. Barátnõk, leánykori imádók. Ezek közül egy esztendõn belül három kérte meg. Kosarat kaptak, és egyik sem elõször. De figyelj ide, egyik se neheztelt rá, továbbra is megjelentek a szombati ötórai teákon.

Egy ilyen alkalommal történt, hogy az utolsó vendégekkel távozva visszamentem a lakására. Elõször történt, hogy követelõen lépett fel bennem a vágy, hogy összecsókoljam, megöleljem és magamhoz szorítsam az asszonyt. Becsöngettem, és a sötét elõszobában szó nélkül átöleltem, ideadta az ajkát. Figyelj ide. Olyan intenzív és mély boldogságérzés töltött el, amelyrõl eddig halvány fogalmam sem volt. Néhány nap múlva a szeretõm lett. Micsoda hónapokat éltem át, micsoda tökéletes szerelmi örömöket, errõl nem tudok beszélni. Azonban aggodalmasan közeledett a nyár, amikorra Sárikának az intézetbõl haza kellett kerülnie. Nem haboztam egy pillanatig se. Fölszólítottam Irén mamát, hogy legyen a feleségem. Nevetett, és azt mondta, hogy ez lehetetlen. Egy tizenhét évvel fiatalabb férfinak a szeretõjévé lenni, ez még megy valahogy, de hogy ilyen nagy korkülönbséggel feleségévé legyen, ez szerinte nagyon ízléstelen és kockázatos dolog. Ízléstelen, mert a házasság okvetlenül mindenféle szóbeszéd tárgyává lesz, és kockázatos, mert szerinte mindjárt érezni fogom a különbséget, mihelyt elválaszthatatlanul össze leszek vele kötve. Hiába kérleltem, hiába bizonygattam neki, hogy szerelmem fölötte áll minden efféle esélynek és hatásnak, hajthatatlan maradt. Hangoztatta, hogy eleget kell tenni anyai kötelességeinek. Be kell vezetni lányát a társaságba. Férjhez kell adni!... Kétségbe voltam esve. Úgy éreztem, hogyha a lány hazajön, vége fog szakadni a viszonyunknak, mert tisztában voltam azzal, hogy Irén mama sohase fogja kockáztatni a jó hírét azzal, hogy eljön a lakásomra. Egy kisvárosban az ilyesmi rögtön kitudódik. Másrészt pedig én most, miután egészen megismertem az õ szerelmének a mámorító, és mégis éterikus tüzét, nem tudtam volna többé megelégedni a kézcsókkal és a beszélgetésekkel. Mit tehettem?

- Nézd meg az anyját, vedd el a lányát! - szóltam közbe. (Mindjárt megbántam. Olcsó tréfa volt.)

- Igen - folytatta Sándor. - Nem volt más kibúvó. Sárika tényleg hazajött. És udvarolnom kellett neki. Szép lány volt, fiatal, virágzó. Nem volt nehéz a dolgom. De most érts meg. Ezután kezdtem csak bámulni Irén mamát. Hogy csinálta meg õ azt, hogy az egész manõvernek nem volt manõverjellege, hogy nem volt aljas, ravasz, gonosz dolog, nem volt árulás. Hogyan intézte, hogy Sárika mindenképpen megkapja a magáét. Hogyan hagyott bennünket magunkra. Hogyan kerülte ki, hogy a lány észrevegyen valamit vagy féltékenykedjék. Hogyan osztott engem kétfelé, és adta az egyik felemet a lányának. Hogyan történt emellett, hogy tulajdonképpen mégis egészen az övé voltam?... Ezek olyan dolgok, amiket nem tudnék elmondani, mert hiányzik belõlem a képesség, hogy összeszedjem azt az ezer apró motívumot, amibõl a jegyességnek és késõbb a házasságnak ez a jellege kialakult. Ma is szeretõm, és jobban szeretem, mint valaha. Imádom. A feleségem egy kedves, csinos, de jelentéktelen asszony, akihez mélyebb vonzalom nem fûz. És ez egy házasságban kellemes. Kellemes akkor, ha emellett bennünk él a tudat, hogy nem hibáztunk el semmit, nem vagyunk áldozatok, mint annyi ember, aki miután megunta a feleségét, reménytelenül sóvárog valami új, vonzó, érdekes szerelem és szexuális élet után! Miért? Mert a teljes boldogságban is részem van. Nem gyakran. Átlag kéthetenként...

Sándor elhallgatott.

Némán szívtuk a cigarettáinkat, és elnéztünk a levegõbe. Mind a ketten rá gondoltunk, Irén mamára. Egy pillanat alatt mintegy fohászban vagy sóhajtásban hirtelen újra átéreztem e ritka nõ egész lényét. Magam elõtt láttam az arcát. Az alakját. A gesztusát, amint a kezét nyújtotta. A mozdulatát, ahogy fölállt a zongora mellõl, és megigazította a haját. Amint elöntötte a szemét a könny, mikor a férjérõl beszélt.

- Sándor - mondtam halkan, meghatottan -, nem ismerek nálad boldogabb embert!

- Én is csak egy lehetõséget képzelek - válaszolta Sándor -, ha Irén mama, mint fiatal leány jutott volna nekem.

- Ebben tévedsz - feleltem. - Vannak esetek, ahol a kevés több, mint a sok. Ugyanaz a nõ mint tilos szerelmi tárgy mindenesetre becsesebb, több, mint ha nem tilos.

Azután rövidesen mind a ketten megegyeztünk ebben.