A DÍSZOKLEVÉL

1.

Egy napon Zoltán, az unokatestvérem a tízpercben odajött hozzám. Csodálkoztam, mert õ egy osztállyal feljebb járt és egy hatodikos mindenesetre kicsit szégyenli, hogy alsóbb osztályos barátai vannak.

- Jani - mondta Zoltán izgatottan - Jani, figyelj ide. Ma adják az Ember tragédiájá-t, kéredzkedj el, és gyere el színházba. Okvetlen.

- De kérlek - szabódtam -, hiszen én már láttam az Ember tragédiáját, remek darab, és nagyon tetszik nekem, de tudod, milyen nehezen engedik el az embert színházba, hát akkor, ha már megyek, inkább új darabot nézek meg.

- Nagyon kérlek, jöjj el. Megmondom, mirõl van szó - Zoltán mélyen elpirult. - Csegey Irmának nagy tapsot akarunk rendezni.

- Csegey Irmának? Talán neked tetszik? Egy vén skatulya!...

- Kérlek, hogy mondhatsz ilyet. Azért, mert az apád azt mondja, azért mondod te is. Láttad már utcán?

- Nem.

- Nohát, akkor ne beszélj.

Hosszú vita fejlõdött beszélgetésünkbõl, amelynek a vége az lett, hogy megígértem a klakkban való közremûködést, melyet Zoltán Csegey kedvéért estére szervezett.

A dolog nehéz része még hátra volt. A szülõk mindig valami nem természetest, nem magától értetõdõt, nem erkölcsöst látnak abban, ha egy gimnazista színházba kéredzkedik, különösen akkor, ha ez a gimnazista az õ fiuk. Olyan valaminek tekintik a színházbajárást, ami jelentékenyen növeli a bukási esélyek számát. Érthetetlen az õ észjárásuk!

2.

Este mégis megjelentem a diákhelyen, a színház alsó karzatán. Kitûnõ hely volt, kényelmes, családias. Sohase feledem el a folyosón lévõ petróleumlámpák kellemes illatát. Az Opera parterjének parfümforgataga még csak nem is hasonlítható hozzá. Az a másik jobb volt, ó, sokkal jobb volt.

Zoltán már rendezkedett. Irult-pirult, szégyellte magát, hogy ennyire lelkesedik egy nõért, de mégis mindenkit megkért, tapsoljon vele mindig, amikor Csegey a színen lesz.

Csegeynek tényleg nagy sikere volt. Ahányszor a színen megjelent, legalább félpercnyi kemény, gyors tapsot kapott. Mindig fölnézett ránk és mosolygott. A közönség kissé bosszankodott, néhányan pisszegtek, az elõadás mindig megakadt. De nem volt baj. Tényleg, amint jobban megnéztem Csegeyt a Zoltán látcsövével, láttam, hogy igen szép arca van, és korántsem vén skatulya, mint ahogy édesapám meg szokta jegyezni. (Csodálatos, hogy az ember milyen soká vakon aláírja, amit az apja mond, és eszébe se jut elkérni a látcsövet.)

Csegey nagyon szépen játszott. Mint Zoltán megjegyezte, „igazi Éva volt, nemének összes hibáival és erényeivel”. Ádám személyesítõje: Marótréthi és Luciferé: Veres, szintén jól fogták föl szerepeiket. Különösen utóbbi nagyszerûen forgatta a szemeit, jelezve ezáltal lelkének gonoszságát. A „Marseillaise” is igen szépen sikerült a francia jelenetben. Teljes zenekar és énekkar adta elõ. Háromszor megismételtettük, sõt dobogtunk is a lábunkkal, mire a rendõr mindjárt odajött. Szóval teljes sikerû, feledhetetlen est volt.

- No, mit szólsz hozzá? - kérdezte Zoltán, amikor hazafelé baktattunk.

- Nagyon szép - feleltem, és nagyon sajnáltam, hogy Zoltán már szereti Csegeyt, tehát én nem szerethetem.

3.

Zoltán nem hagyta ennyiben a dolgot. Másnap kijelentette, hogy Csegeynek alakításáért elismerõ oklevelet kell átadni, amelyet mindenki aláír.

- Így legalább személyesen megismerkedünk vele - mondta Zoltán.

Bámultam a fiút. Én nem mertem volna ilyet gondolni. Az õ bíztatására azonban kedvet kaptam, hogy a küldöttségben is részt vegyek. Beláttam, hogy Csegey csakis szívesen fogadhat bennünket, elvégre közönség vagyunk, akitõl a tapsok, és így õ maga is, függenek.

Zoltán engem szemelt ki a díszoklevél megrajzolására. Vállalkoztam rá, és miután Zoltán gyûjtés útján arany- és ezüstfestékeket vásárolt, és azokat rendelkezésemre bocsátotta, megkezdtem a munkát.

A díszoklevél egy úgynevezett ötös rajzlap volt. Reá rajzoltam Madách fejét (igen jól sikerült), azután Ádámot, Évát és Lucifert.

Mindez két nap munkája volt. Háromszor kezdtem újra elmázolás miatt. Az elmázolás oka apa volt, aki elõl ösztönszerûen eldugtam a készülõ díszoklevelet. Eldugás közben történt az elmázolás. A középre Zoltán szövegét írtam:

„Csegey Irmának, a nagy mûvésznõnek hálás hódolatukat tolmácsolják a gimnázium tanulói”

Ezután az aláírások következtek tussal. Az egészet, a neveket, a Madách arcképet és a fõszereplõk alakjait, mint keret foglalta össze egy babérkoszorú, amelynek levelei feketék voltak és bolygói pedig aranyszínûek, vastagon négyszer átfestve. Egészen meg voltam elégedve a munkámmal, a fiúk, amikor meglátták, megéljeneztek. Úgy éreztem, hogy nincs semmi szégyellni való a dolgon, sõt halvány reménysugár kezdett derengeni a szívemben, hogy Csegey meg fogja kérdezni, hogy kié az oklevél rajza, s ezen a réven ki fogok emelkedni társaim közül. Talán a mûvésznõ külön meg fog hívni magához, ki tudja...

Zoltán viszont beszédet tanult. Ebben Csegeynek többi nagy szerepeire is kitért:

Például: „a leggyengédebb Júlia, a legigazibb Desdemona, a legszebb Monna Vanna”.

Én magam benzinnel kitisztítottam néhány pecsétet a fekete ruhámból, miután, ha a szobalányt megkérem, ez föltûnõ lett volna, azelõtt tudniillik sohase szoktam megkérni.

4.

És egy szép téli szombat délután elindultunk. Tizenketten-tizennégyen lehettünk. Csupa színházjáró fiú (egy része kívülrõl szavalt egész színdarabokat), és egy hetedikes is.

Bíró Feri ott lakott nem messze Csegeytõl. Õ mindig látta, mikor jön, megy. Ismerte az életrendjét. Rendesen kettõkor ment haza a próbáról, és otthon ebédelt a lakásadónéjánál.

Azt gondoltuk, hogy leghelyesebb, ha öt óra tájban megyünk, ez az esti vizit ideje is, tehát a legelegánsabb. Hosszú vita volt arról, hogy be kell-e jelenteni a küldöttséget. Zoltán azt mondta, hogy nem. Azzal érvelt, hogy egy színésznõt, akit folyton ünnepelnek, az ilyesmi meg nem lephet. No, meg azután nem volt senki, akivel üzenhettünk volna. A küldöttség körülbelül fél négykor teljes számban együtt volt a fõutcán. Az oklevél összecsavarva, a könyvkötõnél csináltatott sötétzöld vászontokba helyezve Zoltán belsõ zsebében pihent. Mindannyian izgatottak és sápadtak voltunk, és affektáltunk egymás elõtt, amint ez ilyenkor férfiak szokása. A lényeg ellenben az volt, hogy többé-kevésbé ki-ki szerelmes volt Csegey Irmába.

Mikor befordultunk a fõtérrõl a Bocskay utcába, a sarkon hirtelen találkoztunk az igazgatónkkal. Mindenki úgy érezte, hogy no, most egy pillanat, és vége az egésznek. Úgy éreztük, hogy az igazgató hirtelen meg fog állni, szigorúan ránk fog nézni, és így fog szólni:

- Hová mennek? Jól tudják, hogy az intézet fegyelmi szabályai tiltanak minden csoportos felvonulást, tüntetést és egyletalakítást. Oszoljanak szét, rögtön menjenek haza, és üljenek neki a holnapi leckének. Nemsokára itt a karácsony, és jól tudják, hogy a felelések ilyenkor sokat számítanak. Ha pedig ez még egyszer ismétlõdik, tanári konferencia elé kerülnek.

De az igazgató nem szólt semmit. Kezeit a zsebeibe mélyesztve sietett el mellettünk, és alig fogadta félénk, riadt köszönésünket. Mintha valami nagy veszedelem suhant volna el felettünk, mélyen föllélegeztünk.

A Bocskay utcából befordultunk a Híd utcába, és ennek már egyenes folytatása a Jókai utca, ahol Csegey lakott. Zoltán megnézte az óráját.

- Még csak fél öt - mondotta -, várni kell, ilyen korán nem lehet menni.

Rövid vita támadt Zoltán kijelentése körül. Bíró Feri azt mondta, hogy igenis, most kell menni Csegeyhez, mert õ most ebéd után van, viszont késõbb már bizonyára uzsonnázni szokott, és akkor vagy zavarnánk, vagy pedig úgy jönne ki a dolog, mintha meg akarnánk magunkat hívatni uzsonnára. A dologban volt némi igazság, legalább a többség így érezte, mert Zoltánt leszavaztuk, és megállapodtunk, hogy rögtön be kell menni.

5.

Elsétáltunk az ablak alatt. A táblák már be voltak téve, csak egy vékony csík világított ki, jelezve, hogy a díva otthon van. Zoltán levetette a téli kesztyûit és fehér glasszé-kesztyût húzott. Igen finom és egészen tiszta kesztyûk voltak, mindenkinek - kivétel nélkül - imponáltak.

A kapu félig nyitva volt, de miután egyikünk se tudta a járást, Zoltán becsukta és csengetett. A csengettyû legalább fél percig szólt - rugós, madzagos harangnak kellett lennie -, de nem jött senki. Vártunk vagy két percet. Ekkor Zoltán újra erõsen megrántotta a csengõt. Soká csilingelt. Panaszosan, síróan, benn a sötét udvarban hangosan, mint egy kis gyerek, akit vernek. A dolog kezdett nekem nem tetszeni, de nem szóltam egy szót se. Ácsorogtunk, vártunk tovább. Nem jött senki. Mindenkinek úgy tûnt föl, mintha a csengettyû csak egy pillanat elõtt szûnt volna meg csilingelni, és tulajdonképpen még mindig jöhet valaki kaput nyitni.

- Eh, menjünk - mondta végre Zoltán, és benyitott.

A sötét kapualjban hamar tájékozódtunk. Mint bányászok körülszaglásztuk a terepet, és Bíró Feri ráakadt Csegey névjegyére. Egy rajzszeggel volt odaerõsítve a kopott sárga ajtóra. Most már nem lehetett halasztani a dolgot, be kellett hozzá csengetni. Az õ ajtaján villamos csengõ volt. Igen erõsen berregett, szinte megrémültünk. Amint ott a sötét kapualjban lappangva, összebújva, szívdobogva leskelõdtünk és vártunk - hogy tulajdonképpen mire, azt akkor igazában egyikünk se tudta -, összeesküvõkhöz vagy menekülõkhöz hasonlítottunk. Eszembe is jutott Arany János versébõl, az V. Lászlóból a következõ két sor:

„Amott a vár alatt,
vonul egy kis csapat...”

... És Shelley verse, A menekülõk, Petõfi fordításában.

A csöngetés után hamarosan mozgolódás hallatszott a szobában. Azután benn ajtócsapkodás, halk beszéd, újra csend, óvatos ajtócsukódás, és végre kinyílt az ajtó. Egy termetes, vén, sápadt, rosszarcú nõszemély jelent meg gyertyával a kezében.

- Parancsolnak az urak?

- Kérem, itthon van Csegey kisasszony? - kérdezte Zoltán.

- Nincs itthon, kérem.

- Nincs itthon?

- Nincs.

- Hm, hm.

Rövid, de kínos szünet következett. Többen köhögtek.

- Mit mondjak a kisasszonynak? - kérdezte a cseléd.

- Azt, kérem, hogy itt voltak a gimnázium tanulói, és díszoklevelet óhajtottak neki átnyújtani.

- Igenis, kérem.

- És hogy holnap ilyen tájban tiszteletünket szándékozzuk tenni.

- Igenis.

- Alászolgája.

- Jó éjt kívánok.

6.

Az ajtó becsukódott, mi a sötétben maradtunk. Egyenként, csaknem lábujjhegyen osontunk ki az utcára, és a sarkon tanácsot tartottunk.

A többség szidta Zoltánt, hogy kilátásba helyezte az eljövetelt. Zoltán védte Csegeyt és kijelentette, hogy a küldöttséget be kellett volna jelenteni. Én azt állítottam, hogy Csegey igenis otthon van, de nem akar bennünket fogadni, de Zoltán ezt kizártnak tartotta.

- Legegyszerûbb - mondta Bíró Feri -, ha megvárjuk, hogy kijön-e. Nemsokára úgyis mennie kell már a színházba. Ma játszik, tehát hat óra után bemegy!

Az indítványt elfogadtuk, és nem szép, ami nem szép, de meglestük Csegeyt. Hogyan loptuk el az utcán ezt az órát, hogyan gyõztük türelemmel kivárni az eredményt, mit csináltunk addig, mirõl beszélgettünk, mirõl gondolkodtunk, minderre halványan se emlékszem. De az a pillanat élénken bennem él, amikor Bíró Feri suttogva megszólalt:

- Jön.

Valóban jött. Az út túlsó oldaláról is jól láthattuk és megfigyelhettük. Õ volt, Csegey Irma. Egy századossal. A százados az úgynevezett kopott katonák fajtájából való volt. Kardbojtja fekete és rongyos volt, ruhájának zsinórzata pedig avult ezüstszínû. Nem néztek ránk, továbbmentek.

7.

Másnap nem mentünk el Csegeyhez. Errõl nem beszélt senki többet egy szót se. Hogy miért, nem tudnám megmondani. És azt se, hogy hová lett a díszoklevél.

.oOo.